Juhász Zsuzsanna
Csak jött

Pedig de rég sírtam. Most se akartam, dehogy, csak jött.
Holott rossz indikátora a társadalmi állapotnak, ha nincs min, nincs mitől elérzékenyedni. Vagy ha van is, lenne is, nincs hozzá ember. Mert azért nő még virág a járdarepedésből valahol, és vannak még nyívó kölyökállatok.
De én száraz szemű vagyok már jó ideje. Mióta meghalt a kutyám. És igénytelenebb is, egyre csóróbb, ahogy nő a halottaim száma. De ennek a dokinak nem kéne. Minek jött ide céltáblának lenni. Hogy itt, az élelmiszer-bevásárlóközpont előtt beoltsa a barátnőm kutyáit. Mert egy önkéntes beszólt neki, hogy jöhet. És a jóember levadászta gyorsan a két illegális kutyát. És én naná, hogy elbőgtem magam, hogy idejött hozzánk, a csórókhoz, még csóróbb lenni. Jézusabb Jézus minálunk. Pedig nehéz lehetett, nehéz a büntetéssel való fenyegetést elhagyni. El, ebben a reggeltől estig fenyegetett országban. Nem beállni a vesszőzők sorába a futtatáshoz.
És én sajnáltam őt, pedig nem kellett volna. Vidám, csibészes mosollyal bökdöste, fújta bolhaporral a kutyákat. Szabadon, végtelenül.
De én akkor is sajnáltam. Sajnáltam őt is és magunkat is. Mert lenéztek és kinevettek bennünket. Mintha a káröröm, a szegénység kiröhögése azonnal a gazdagok közé állítana. Hát sajnáltam magunkat, hogy ez csak egyetlen, kimerevített pillanat. Semmi több.