Kovács Jolánka
vadludak

ziának csak fél zsák szemete volt aznap reggel, lendületesen lóbálva vitte végig az udvaron a fekete zsákot, csikorogva nyílt a régi kovácsolt vaskapu, akár a mesében, a végeláthatatlanul hosszú utca hétfő reggelente színpaddá változott, most is, a házak nagy része már kilökte magából a civilizált külsejű szemeteskannákat, degeszre tömött nylonzacskókat, szeméttartónak előléptetett fületlen vödröket, lyukas plasztikhordókat, s velük együtt a házbeliek gondosan burokba zárt titkait, árulkodó jeleit annak, ki mit eszik, kinek mi jut, ki itt a spórolós, ki a válogatós, ki a könnyelmű, ki a meggondolt, a krumplihéjat, a zöldségmaradékot, a tojáshéjat, a félbeharapott, szikkadt csevapdarabkákat, a csirkecsontokat, egy grillcsirke bomlásnak indult mellehúsát, egy tányérnyi elkenődött, fagyasztott málnatorta felismerhetetlen egyvelegét, a megkezdett húskonzervet, az egymásba kapaszkodó, szikkadt kenyérszeleteket, vagy a penész zöld pettyeivel dekoráltat, bolti csomagolásban, egy háromkerekű gyerektraktort, két réveteg tekintetű barbibabát, az elmúlt egy hét alatt megtelt gyerek-, illetve felnőtt papírpelenkákat, a papírfecniket, az üzenetekkel, melegítsd fel a kaját, le ne égesd, eladtam a tollpárnákat a cigánynak, mire hazaérek, takarodj a házból, átment a fizetés, nyugodj meg, a mosatlan dunsztosüvegeket, az ócska vagy minőségi, elnyúlt pólókat, egy hatalmas fekete télikabátot, kifeslett béléssel, egy pár szakadt gumicsizmát, tizenegy porlepte billentyűzetet, egy kettéhasadt bicikliülést, egy gombócba gyűrt skarlátvörös melltartót, több zacskónyi, ondótól összeragadt papírzsebkendőt, két agyonmosott, véres törülközőt, kilenc kimúlt, nyitott szemű, tarka, cirmos, csíkos, fehér, vörös, fekete, szürke, háromszínű, pettyes fülű, négy fehér zoknit viselő cicát, közülük hetet már kikezdtek a férgek, két halott galambfiókát, egy laposra gázolt, még világos tüskéjű sündisznócskát, három szikkadt, megboldogult verebet, egy összefirkált, állatos gyerekkönyvet, s ekkor kiáltozást hallott fentről, egészen fentről, az égből szinte, s valóban, vadludak repültek ott fent, V alakban, mint megannyi tökéletes, élő, gyönyörű kis repülő, s közben egymást szólongatták, peti fiam, gyere kicsit beljebb, anyádhoz közelebb, juli lányom, előre nézz, nagyapádra figyelj, sógor, ne lélegezz olyan nagyokat, csak szépen, egyenletesen, nem sietünk sehová, mari húgom, ne aggódj, figyelj az útra, itt repül előttem a gyurid, és peti, juli, a sógor, a mari, a gyuri gágogva feleltek vissza a családfőnek, és zia letette a félig telt fekete zsákot a ház elé, az árok szélére, beljebb kicsit, szét ne roncsolják az autók, és nézett a vadludak után, hatalmas volt az égbolt, hatalmas és örömteli, valóságos és igaz, mint ahogy igaz volt az is, hogy egyszer, amikor biciklivel befordult a kanyarnál a temetőutcába, valaki fentről a nevét kiáltotta, de még ma sem tudja, ki volt az