Kovács Jolánka
Egy szép nap

Zia aznap talált egy tekercs acéldrótot a supában, egy régi szekrény harmadik fiókjában. Vékony, finom acéldrótot. Az ormótlan kínai ollóval könnyen lehetett abból vágni. Azonnal meg is javította a biciklikosarát, ami már több helyen beszakadt, olyannyira, hogy kerékpározás közben hol jobbra, hol balra csapódott. Vagyis villogott jobbra-balra. Zia addig erősítgette, kötözgette a szakadásokat az acéldróttal, a kormányrúdhoz duplán, aztán megint duplán, hogy a kosár végül majdnem olyan egyenesen nézett már előre, mint új korában. Persze ez egy kicsit túlzás.
Aznap kapott egy fényképet egy kedves helybeli tanítónőtől. A képen három, egymáshoz igen közel levő háztető látszott, s az egyiken Zia rég eltűnt fehér macskája üldögélt. Persze ez is túlzás egy kicsit, mert igaz, hogy a macska nagyon-nagyon hasonlított Zia eltűnt macskájához, de nem biztos, hogy ő volt az. Ugyanakkor meghívást kapott a kedves tanítónőhöz, hogy beszéljenek a dologról. Zia elment hozzá, leültek a zöldnövényzettel teli, gyönyörű udvaron, mely olyan volt, mint Csáth novellájában a varázsló kertje. Csak ebben a varázslatos kertben két kutya és három macska is heverészett. Zia hiába törte a fejét, nem emlékezett, mikor beszélgetett utoljára ilyen jót, ilyen egyszerűen és egyszerű dolgokról. Macskákról, kutyákról. Másról nem. Az elveszett macskája nem került elő. De majd előkerül, mondta a kedves tanítónő. És akkor feljött a férje a kertből, leült ő is a kerti asztalhoz, és azt mondta, már régóta jobban szereti az állatokat, mint az embereket. Ekkor Ziára nézett, kissé aggódva, mert nem tudhatta, mit gondol erről. De Zia rámosolygott, és a két kutyát simogatta, akik egymást lökdösve törleszkedtek a lábához. Megsimogatta a gyönyörű tarka kandúrt is, aki, amikor leült, helyet szorított neki a kerti széken.
Zia aznap Maupassant-novellákat olvasott a buszban, és senki ismerős nem ült le mellé, direkt azért, hogy hagyja már abba az olvasást, inkább beszélgessenek.
Ziának aznap könnyű volt a lelke. Nem huszonegy gramm, amennyi állítólag az elröppenő lélek súlya a halál pillanatában, hanem még annál is könnyebb. Annyira könnyű volt a lelke, hogy ez a könnyűség még a testsúlyára is kihatott. Pillekönnyűnek érezte a testét, s a léptei… Ó, a léptei. Rugalmasak voltak, libbenők és lebbenők, csak úgy viháncoltak az aszfalt fölött.
Lehet, hogy ez is túlzás egy kicsit.
De igazán szép nap volt.