Szemerédi Fanny
Fekete kakas

Rója az utcákat. Erről pusmogtak. Meg még arról is, hogy hozzám jár. Minek tagadni, én is hallottam a padlás felől a súlyos dobbanásokat, mintha ember lenne fönt, máskor a kaparászást, és ezt jól el is tudtam képzelni, az undok madárkörmöket, ahogy a padlót karistolják.
Most már aggódhattam magamért, hogy mi lesz, ha összetalálkozunk, próbáltam kerülni, mellém ne szegődjön, mint régen, amikor még rejtve élt, és titkolta magát. Akkoriban csak a kormos villanásokból lehetett sejteni, ki is ő valójában, most meg szándékosan páváskodott szinte.
Hiszen én is láttam, csak nem akartam elhinni. Ott állt valamelyik nap, tele a sok körme meg a csőre valamivel, aminek csurgott a leve, végig a nyakán és a lábszárán le a sarkantyújáig, nincs más senki, aki így tudná tömni befelé a falatokat, miközben a régi cicájának a szeme közé bámul.
Engem is magába fog gyűrni, ha utolér. Fejet fogok hajtani neki, és ez csak az én hibám, senki másé, hogy így adózok. Ha utolér, mindent oda kell neki adnom, amim csak van, és ha nincs, teremteni kell, és azt is odaadni, mindent, vérig, veszésig, a végemig, mert ezt érdemli ő, a fekete kakas, a cudar életű.
Hogy vissza ne keveredjek hozzá, kerestem azt a másikat, aki majd nem ereszt. Lett is, akitől kitellett, hogy enged a hízelgésemnek. Nagy robajjal érkezett, és ha csakugyan az lettem volna, aminek hívtak, most biztosan hátracsaptam volna a füleimet és a szőröm felborzoltam volna, de hiába mondták nekem, hogy cica, cicám, cicuka, ha eljött az idő, hogy fújni, karmolni kelljen, én csak álltam a fal mellett meredten, és vártam, hogy valahogy majd csak vége lesz ennek is, mint eddig minden éjszakának a kakassal a tetőm alatt.
Csak akkor nyugodtam meg, amikor felismertem a vörös pislákolást, ami egy nehéz ajtótaszítással a szobába bejött, mert láttam ezt már cigaretták végén kigyúlni, amikor a Brada mélyet szívott belőlük. Az este is ezt néztem, a csikket a fogai közt, ahogy billeg, miközben beszél, és ahogy kitolja a nyelvével a szája szögletébe, amikor nevet. Csak azért vette ki az ajka közül néha, hogy megforgassa a kezében, mert a cigarettának a második legjobb helye a két ujja között volt. Úgy mondta, elgondolkodva, hogy Brada vagyok, de a másik nevemet nem kötöm az orrodra, mert te ismersz engem.
Addigra tudtam én már a teljes nevét, mert a lányok susmusából kihallottam, de azért csak incselkedtem vele. Most ilyennek kell lenni, elhúzni a számat, a szemöldökömet meg felvonni részvéttel, és úgy kérdezni, csúnya neved van?
Már nagyon kedvelt, és láttam rajta, hogy mindjárt elárulja. Beleszippantott, aztán megint az ujja közé fogta a cigarettát, és megvallotta:
– Iglic.
Ez mint egy szidás, olyan, de nekem nem jelentett semmit, én nem tudtam az Igliceket, én nem tudtam az Iglic Bradát. Csak kinéztem magamnak, mert már messziről láttam, hogy ferde mosolyú és csintalan férfi, pont egy ilyen kell, hogy a fekete kakast a házamból elűzze. Most résnyire nyitotta előttem a kaput, és nem sok kellett, hogy én azt sarkig kitárjam. Amikor már kezdett bekacsintani, a szakállának dörgölőztem, beletemettem az arcom az arca parázsos szőrébe, és mire jól átmelegedett a számtól, kezemtől, otthagytam. Tudtam én, hogy majd utánam jön.
Lehallatszott a fekete kakas szomorú kaparászása, rá akart volna venni, hogy kinyissam neki a padlásajtót. Eressz be, cicám, rossz a kedvem, kárálta. Mentem egyik szobából a másikba, menekültem a kakas elől, az meg a padláson követett, és mindig pont a fejem fölött kottyantotta el magát, hogy eressz be, cicám, szenvedek.
Ahogy az ablakkeretek összecsattantak, azt hittem, a fekete kakas találta ki, hogy most az utolsó határt is átlépi. Mikor felismertem a vörös cigarettafényt, mint a kilőtt golyó, úgy szaladtam ajtót nyitni. Még az izgalomtól vigyorogva és vadul kapkodva a levegőt léptem a küszöbre, pedig addigra nem is örültem, nem is izgultam már, mert megláttam Brada mögött az utca kékességét, a kora hajnalt, és a kinti hidegből lassan belém ivódott valami rosszindulatú szánalom magam iránt. Engedem ezeknek, hogy azt higgyék, múlik rajtuk valami.
Most zavart, hogy még ezt az Iglicet is idehívtam, de már bent állt a sötét szobában. Ne legyél már egymagad, mondta, ekkora nagy házban ez a kicsi cicó, nem csoda, hogy félsz. Amikor hanyagul elvette a szájától a cigarettát, mint egy nem is égő szalmaszálat, látni lehetett, hogy a szakállában parázslik a friss hamu. A mosolya inkább csálé volt, innen bentről, a házam mélyéről már nem tűnt olyan szép ferdének. Azért csak odatettem az arcom, mint az este is, mert olyan nyugodtan szólt, hogy meg kellett köszönnöm, és bántott, hogy az előbb el akartam küldeni. Mélyen megbújtam a szakállában, tudtam már, pont ez kell, hogy minél kevesebb látszódjon belőlem, és minél több az ő irdatlan sűrűjéből, erre a fekete kakas már régen megtanított.
Csak ne láttam volna meg a szeme feketéjéből, hogy a Bradának is épp olyan jólesik.