Takács-Csomai Zsófia
Ahol halott van, ott nem lehet

A csiga pettyes nyálcsíkot húzott maga mögött, azután moccanatlanul figyelt a házából. Lágy nyári szellő cirógatta a fűszálakat. A fuvallatnak a szemfedő alá már nem volt módjában betekinteni, ott pedig, ahol gyertyák pislákoltak a szobában, a koporsó körüli vázákban krizantémcsokrok pihentek. A házban mély csend honolt. Eljöttek a feketébe öltözött, töpörödött nénikék és kalapjukat markolászó bácsikák, hogy búcsút vegyenek az eltávozottól. Az udvaron gyerekek rohangásztak, szüleik leteremtették őket. Nem illik most kacarászni, mert az útra induló lélek még visszatalál jönni. A házban a tükrök letakarva, elfogyott a fekete selyem, maradt helyette a szürke posztó, mely itt-ott lecsúszott a rámáról. Aki épp mellette állt, lopva visszaigazgatta. Asszonykoszorú sírt, tépte a ruháját, szipogott a koporsó mellett. A halott arca árnyékban, a pislákoló gyertyafény imbolygó árnyat festett felette a falra. Felsírt egy csecsemő az előszobában, az anyja bocsánatkérőn kisietett vele. Egymás közt méltatták az eltávozót, magukban pedig hálát adtak az égnek, hogy még élnek. A harang megszólalt tornyában. Elérkezett az idő, hogy Szent Mihály lova mellett lépkedve a gyászmenet utolsó útjára kísérje az eltávozót. Erős férfiak ragadták meg, hogy összehangolt mozdulattal vállukra emeljék a koporsót. A menet lassan haladt, innen-onnan mormogás, sustorgás hallatszott, másutt halk, döcögő énekszó. A temető kapujában állt a pap, de nem azért, hogy temessen. A dogma tiltja, hogy öngyilkost szentelt földbe helyezzen, mondta Bibliával a kezében. Csorgott az izzadság a koporsóvivők hátán, arcán. A sír nincs kiásva, nincs is hova eltemetni, erősködött a pap. Az asszonyok a fejükhöz kaptak, a férfiak tekintetében harag lobbant. A gyerekek érezték, hogy valami rendkívüli történik, a gyámoltalanabbak sírva fakadtak. A pap rendíthetetlenül állt a temető zárt kapuja előtt. Maroknyi férfi vált ki a tömegből, ásókat és lapátokat hoztak, és ásni kezdtek a kerítés mellett.
Az elhunyt fejfáját azóta is mindig friss koszorú díszíti. Nem maradt sokáig egymaga, hamarosan a papot is melléje temették. Ugyanaz a tömeg kísérte utolsó útjára őt is, és ugyanaz a maroknyi férfi ásta meg a sírját. A szóbeszéd szerint, akit nem akart eltemetni, álmában minden éjjel meglátogatta, mígnem egy vasárnap nem szólalt meg a templomba hívó harang, sem az Ige. Mert nem jó egyedül lenni a halálban, de még rosszabb, ha nem adatik meg osztozni az életen.