Vasagyi Mária
Állhatatos pártatlanok…*

Josephus Flavius üdvözletét küldi Júdeába egyetlen barátjának és egykori harcostársának, Absalom ben Báruknak!
Hetek óta azon tipródom, érdemes-é levelezni a nagy semmivel, lévén túl erős annak bizonysága, hogy egyetlen sor sem jut el hozzád, vagy ha igen, nem méltatsz válaszra. Együtt vagyunk, lám, a hallgatásban, eme tágas szorításban, te otthon, Júdeában, én Rómában, a városban, melynek spéci illatát ifjúkorunkban tüdőre szívtuk és lebegtünk benne karunk kitárva, mint a vadludak a pompeii freskón. Most a Caesar machinátorai a ligetek fáit kivágatják, utcákat romboltatnak le, és helyükre stadiumokat meg ormótlan épületeket emelnek a populus szédítése céljából. Emlékszel, Absa? Mohón ittuk e ligetek illatát, mint aszott fű a harmatot. És Róma büszkeségei, a költők! A Ludi Juvenallis és a Neronia versenyzői! A kánonhoz tartozott mind. A sztoikus Thrasea Paestus körében Cornutus, Caesius Bassus, Persius, de még inkább a Caesar költői nyögdécseléseinek és vakkantásainak készséges korrigálói, úgymint Nerva, Aulus, Vitellius, és – ó, mily megtiszteltetés volt már az is, hogy távolról láthattuk őt! – a pelyhedző állú Titus, s köztük a legnagyobb, Marcus Annaeus Lucanus, akivel Seneca könyvtárában kötöttünk barátságot. A római filósok és tollnokok titkos találkozóhelyén. Hogy lenyűgözött ott minket, vidéki rajongókat a sokféle bölcselet és okos frázis, ujjal tapintható ethosz! Azt rögtön láttuk, hogy Lucanus ugyan Vergilius iskoláját járja még mindig, s azt is, hogy a fratris filius, a Kölyök, ahogyan őt patruusa, Seneca szólította, a kánon szellemének ölében versel, de úgy, hogy csak a dilinkós nem veszi észre: flagellálja a Caesar vérhatalmát, a mindenkori gyilkos kényuralmat, azt is, mi majdan a földkerekség bármely táján a messzi jövendőben is oly gyakori lészen. Emlékszel?, Senecánál a nyári villa kertjében a túl bőséges caena elköltése után, mily hangerővel szavalta Phársaliájának kezdő sorait, melyeket bizonyítottan ő s nem a nevezetes nagybácsi írt, mint hírlett: jaj a hadat viselő népnek!, harsogta, hiába csitították, merthogy Julius Caesar és Pompeius polgárháborúját boncolta tiltott módon. Caesar!, folytatta a rőthajú ifjú, s fürtjeit hátracsapta, Nero Caesar!, téged is, engem is olvasnak, és Phársalia élni fog korokon túl, s nem lesz sír, mely azt benyelhesse! Nem úgy a te pacsmagod, a sok sületlen süketelés, okádék…, és akkor Seneca lerántotta az asztalról a transzba esett költőt, ne, nehogy meghallják, csitította és ijedten nézett körül, máskor inkább a szerelmi lírádat mutogasd!, és a ház csöndjébe vonszolta a fölajzott orcájú vöröstincsest, aki odabenn visszavágott neki, tisztán hallottuk a nyitott ajtón át: hát nem te mondtad, ordította nem is emberi hangon, nem te hangoztatod, hogy a vadállatok menekülnek, ha veszélyt látnak, és ha elfutottak, már gondtalanok, de mi, állhatatos pártatlanok hová futhatunk, hisz minket Nero világa kínpadra von?! Nem te mondtad el százszor is, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma? És ha már így van, az igazat vagy köteles megénekelni, még ha halálos is az az ének! Erre tanítottál, mester!
Csak ámultunk. Ennek nem lesz jó vége, szólaltál meg hangod legmélyebb tónusán, mint aki már látja az önvérének tócsájában haldokló Lucanust. Csönd ülte meg a kertet, madár se röppent, midőn házából kilépett Seneca és mellénk telepedett, mit ér az egész környék csöndje, ha szenvedélyeink üvöltenek?, suttogta, és senki sem válaszolt, egyedül csak te bólogattál, Absa. Én pedig hazagondoltam. Hosszú hetek után először áhítottam meg Júdeánk akáciaillatát.
És azóta mi van vélünk, Absa, Domitianus idejének tizenharmadik évében gorpiaios lombsárgító hó negyedikén, negyed századévvel a nagy zsidó háború után? Te hallgatsz, sosem is voltál a fogalmazás mestere, én pedig, az átállt zsidó, a római caesarok udvari írója lettem. De majd talán elsőszülött fiam, majd talán Hyrkanus, ő majd…
Nehéz folytatnom. Befejezem. Kívánom, hogy levelem színed elé érkezzék. Légy egészséges és emlékezzél, barátom!

* Részlet a készülő, Az Isten megrablása című regényből