Benes László
A vagabund

Abban az időben észre sem vettem, mennyire különbözik tőlünk. – Ó, azok a bolondos hatvanas évek! – Mindenki igyekezett levetkezni tucatember voltát. Ő már akkor hippi volt, amikor ez a fogalom még nem is létezett! Egyetlen ruhája volt: fekete pamutbársony zakóféle, amelynek zsebeire szintén fekete selyemből a römi kártya jelei (pikk, káró, treff, szív) voltak rávarrva, valamint egy világos színű nyersvászon nadrág, aminek eredeti színét csupán sejteni lehetett, mivel – szobafestő lévén – rajta hagyta az összes festék nyomát, amelyekkel dolgozott, egyetlen üzletben vásárolt ruhadarabja a magasszárú fehér All Star tornacipő volt, amit (vagány voltunk szimbólumaként) akkoriban mindannyian hordtunk. Koponyáját apró göndör hajából kialakult afro frizura koronázta (nem csoda, hiszen Jimi Hendrix volt a kedvence.), vastag ajka felett díszelgő ceruza bajusza valamiféle spanyolos külsőt kölcsönzött neki. Már akkor sem érdekelték a földi javak. „Senki sem viszi el a pénzét a párnája alatt a másvilágra!” – mondogatta.

Mi is – a magunk módján –, igyekeztünk haladni a korral, illetve vakon követtük az akkor divatos szabados életstílust: hétvégeken őrült bulikat csaptunk az általunk alapított (akkori országunk első) diszkóklubjában, sőt még hét közben is megtörtént, hogy a sárgaföldig leittuk magunkat, utána azonban hazamentünk, kirámoltuk a hűtőt, és paplanos ágyban aludtuk ki részegségünket. Neki azonban nem volt hová hazamennie. Illetve, volt hol meghúznia magát, ám az nem volt családi otthon, ugyanis nagynénje fogadta be akkoriban, akinél a gangban egy priccsen aludt. Nem csoda hát, hogy télvíz idején kedvenc kricsmink billiárdasztalán pihente ki fáradalmait, természetesen záróra után, és a pincérnők jóvoltából, nyáridőben viszont a folyó mellett húzódó rakpart napközben tárolt hőt egész éjjel kisugárzó betonburkolatán. Hogy szülei éltek-e, azt nem tudom. Mindenesetre egy távoli vidékről csöppent közénk. Akkoriban járt egy lánnyal. Nekünk úgy tűnt, hogy nagy szerelem volt. A lány szülei – vállalatigazgató apa, tisztviselő anya – közbeszóltak. Nem sokra rá nagynénje is kitette a szűrét, most már állandó életformájává vált a csavargás.
Egyszercsak hallom, hogy megnősült; egy tanyás gazda lányát vezette oltár elé. Vagabund alkata ellenére imádta a felhajtást; akkor is egyik barátja gumikerekű lovas kocsijával vitette magát és kiválasztottját a város utcáin át az anyakönyvezetőhöz. A házasság nem úgy sült el, mint ahogyan elképzelte, ugyanis az ifjú ara hozománya csupán egy kis romos tanya, és egy zsák krumpli volt. Véletlenül éppen aznap találkoztam vele, amikor visszatért a városba, valószínűleg azért, mert a zsák kiürült. Mohón hallgatta az új slágereket, mivel valószínűleg künn a pusztán erre nem volt alkalma; közben panaszkodott: „Reggelire sült krumpli, ebédre paprikás krumpli, vacsorára főtt krumpli! Nem bírtam tovább!”
Én hamarosan elköltöztem a városból, és ha hébe-hóba hazalátogattam, első utam kedvenc krimónkba vezetett – amit addigra már a felismerhetetlenségig átalakítottak –, ahol mindig megtaláltam őt a pultnál lecövekelve, egy korsó sör mellett. Mindig optimista hangulatban volt. Elmesélte, miszerint rátalált néhány távoli rokonára, akiket sűrűn meglátogat.
Egy kis időre rá hallottam, hogy elvette feleségül az egyik csapos lányt. Találkoztam is velük egyszer a főtéri parkban: boldog házaspár benyomását keltették. Ő egy gyerekkocsit tolt, benne egy göndör hajú lurkóval. Dolgozni azonban akkor sem igen dolgozott, pedig a szakmájából jól megélhetett volna.
Ám nem sokáig tudta elviselni a nyugodt családi életet, ismét csavargásra adta a fejét. A régi haverok, akiknek addigra már sütödéjük, vízvezetékszerelő brigádjuk, virágkertészetük volt, igyekeztek segíteni rajta. Sehol sem tudott huzamosabb ideig megmaradni. Folytatta, ahol abbahagyta: csatangolt, csövezett továbbra is…
Telt-múlt az idő. Közben jómagam is visszaköltöztem szülővárosomba. Akkoriban elég sűrűn utaztam vonaton. Amikor este leszálltam a szerelvényről már messziről felismertem jellegzetes erős torokhangját a vasúti resti részeg hangzavarából. Persze akkor már nem csatlakoztam hozzá. Hajnalban viszont igen kellemetlenül érintett, hogy ott aludt a pénztár melletti padon. Ugyanis az egész állomáson ez volt az egyetlen pad, ezért egész éjszaka ébren volt, hogy kivárja, reggel négy óra tájban kinyisson a jegypénztár, s ott az utasok szeme láttára megágyazzon magának a kemény deszkákon.
A szomszédunkban lévő péküzletben kapott egy negyed kenyeret: az volt a mindennapi eledele. Egy vasárnap délután összefutottam vele; szinte kétségbeesve kérdezte, hogy lehet-e ilyenkor almát venni a piacon. Annyira ki volt éhezve, hogy a néhány garasért vett almával is elverhette az éhét.
Később azt beszélték, hogy elszegődött mindenesnek egy gazdához, és ott meghalt. Ennek dacára úgy egy évre rá virgonc, izgő-mozgó alakja ismét feltűnt az utcákon.
Legfájdalmasabb emlékem azonban az maradt róla. amikor már betegen, köhécselve láttam lesurranni a szomszédunkban lévő romos épület pincéjébe. Megjegyzem: ebben a pincében volt a városrész központi fűtésének elosztó állomása; itt futott össze a csőhálózat, tehát jó meleg volt lenn. Odamentem a lejárathoz, és hallottam, amint - miközben szüntelenül fuldokol, köhög – téglákat rak egy vastag csővezeték alá, bizonyára fekhelykészítés céljából. Lekiáltottam: „Te vagy az barátom?!” Erre megszűnt a zajongás. Megismételtem ezt kétszer-háromszor. Viszont nem akaródzott lemennem hozzá! Igen szégyenkezett volna előttem, és én is őelőtte. Na, meg a meleg nedves pince tele volt termetes patkányokkal!
Nem sokra rá meghalt. Most már valóban.
Sok embertől különb volt, akik tiszteletnek örvendenek a városban. Pénzt sohasem kért tőlem. sőt még azt sem engedte meg, hogy akár egy italt is fizessek neki, habár a barátom volt!
Nem a cél volt nála a lényeg, hanem az út, hogy útközben teljes szabadságot és függetlenséget élvezhessen.