Benes László
Párhuzamos valóságok
Utazás térben és időben

2025. június 15-én a 9 óra 44-es Napfény InterCity gyorssal utazom Szegedről Budapestre. Már valahol Cegléd után egy – legalábbis én úgy látom –, a pusztában magányosan álló, Monor feliratú vasútállomáson csupán egyetlen utas száll fel a szerelvényre: egy fiatal lány. Velem szemben foglal helyet a fülkében. Kisül, hogy angol. Legalábbis szigetországi angolsággal beszél telefonjába, meg amúgy külseje is angol nőre vall. Szürrealista kép is lehetne az egész: a néptelen, a kunsági pusztán álló állomáson magányosan egy fiatal angol hölgy várja a vonatot!
A vonat elindul, ám egyszeriben künn találom magam a monori indóház peronján, amelyet most nem olyannak látom, mint a vonatablakból. Valahogy úgy fogalmaznék, hogy újabb is, ám stílusában régiesebbnek tűnik: másféle tábla van felerősítve a főépület homlokzatára, másfélék az ablakkeretek, a tetőzet; maga az épület is más színűre van festve. A méteres magasságú, gömbakácokkal szegélyezett kerítés kapuján át a főbejárathoz megyek, és a tágas várótermen át kijutok az utcára, ahol rögtön egy Trianon-emlékműbe ütközöm. Egy magas, fehér kőből faragott obeliszk, csúcsán a Szent Koronával, alatta a felirat: Trianon 1920. Magán az oszlop törzsén kereszt, benne a történelmi Magyarország, és azon belül pedig a csonka Magyarország domborművével. Az oldalába vésett apró betűs szöveg szerint az emlékművet 1935-ben emelték. Az alkotás egészen újnak tűnik, tehát nem sokkal ezen évszám után járhatunk az időben. Az emlékmű mögött széles főutca, amely a továbbhaladva kiszélesedik, és ott két egymással szemben elhelyezkedő templom áll. E különös időbeli ugráson – amit még fel sem fogok –, kívül az a legfurcsább, hogy itt sem látok embert, ugyanúgy, mint a vasútállomáson.
Megkerülve az emlékművet, egy csézát pillantok meg. Két hollófekete ló van elébe fogva. Viszont a bakon nem ül kocsis. Erre gondolok egy merészet: felugrok a csézára, és a hátsó, bőrrel bevont ülésére vetem magam, abban a reményben, hogy erre már valószínűleg előkerül a kocsis is, aki bizonyára a közelben tartózkodik, hiszen nem hagyhatja magára a fogatot! A kocsis helyett azonban a lovak rugaszkodnak neki a hámfáknak, és máris őrült vágtába fognak az úton a központ irányába, nagy robajjal, csattogással vontatva maguk után a kocsit.
Kétségbeesésemben az ülés karfájába kapaszkodva, azért közben azt is észreveszem, hogy a szikrázó nyári napkorong fokozatosan elhomályosodik, mindeközben a cséza lassan, ám meredek ívben felemelkedik a talajról. A lovak patái már a levegőt kapálják. Egyre sötétedik az égbolt, fekete felhők gyülekeznek minden irányból, már mély mennydörgés is hallatszik a távolból. Teljesen elsötétül minden. A cséza egyre magasabbra emelkedik a város fölé, melynek térképszerű körvonalait csupán néha világítják meg a csattogó villámok. A kocsi fülsiketítő zúgással az égzengés irányába száguld. A viharzaj azonban ekkorra már egyre közeledő ágyúdörgésbe megy át. Az ágyúszó hangja egyre közeledik, erősödik, már tüzes lángcsóvák is süvítenek körülöttem; némelyik a kocsi felett repül tova. Hatalmas csattanást hallok. Szikrázóan vakító fény önt el mindent, kénytelen vagyok lehunyni a szemem...
Mire ismét kinyitom, már újfent a vonatfülkében vagyok, és a helyemen ülök. Szemben velem az angol hölgy. A szerelvény épp áll. A folyosón utasok tolonganak. Kitekintek az ablakon: Kőbánya alsó a felirat.

*

Délben már a Nyugati pályaudvar vonatfogadó csarnokának üvegezett oromzatú főbejárata magas lépcsőzetének tetejéről szemlélem a Teréz körút forgatagát. Éppen velem szemben: a kis tér túloldalán kávézó, terebélyes terasszal. Jól esne egy erős kávé! Átballagok hát a zebrán...
A terasz még így délidőben is tömve van vendéggel. Amikor már közelebb érek, ámulva konstatálom, miszerint az asztalok mellett ülők kivétel nélkül kínaiak, és nők! Megrökönyödésem még fokozódik, amikor belépve a kávézóba, tapasztalom, hogy ott nem csupán a kávéfogyasztók, hanem maguk a felszolgálók is egytől egyig kínaiak; csak nagy nehezen találok köztük egyet, aki tud magyarul. Ő azután végre megérteti a többivel, hogy mit szeretnék rendelni. Míg a kávémat kortyolgatom, van alkalmam végigmustrálni a kávézó közönségét. A kutyás idős kínai hölgyeket, és fiatalasszonyokat. Férfiak csak elvétve vannak köztük, azok is európaiak.
Ám, ideje indulnom, ugyanis két órakor üzleti megbeszélésre várnak az Oktogonon lévő Bite Bakery Caféba. Így a dolgok logikája szerint felszállok a 6-os villamosra, és már indulok is… Illetve, amint elindul a villamoskocsi – ugyanúgy, mint a vonaton – ismét kinn találom magam, ezúttal az Erzsébet körút járdáján, ám minden másképpen néz ki. mint egy pillanattal előbb. Az úttesten a mai korszerű országúti cirkálók helyett Wartburgok, Trabantok, Zsigulik, Volgák, Csepel teherautók folyama hömpölyög, Polski Fiatokkal, VAZ kisbuszokkal elegyítve.
Körülöttem miniszoknyás lányok, srácok farmerben... A sarkon álló rendőr kinézete lep meg leginkább!
Történelmi ismereteimre támaszkodva halványan kapizsgálni kezdem, hogy a múlt század kádári Magyarországának rendőregyenruháját viseli: világoskék ingváll lapokkal, sötétkék nadrág, tányérsapkáján vörös csillag, a simli felett bőrből készült viharszíj fut körbe. Közben jómagam is nagy változáson esek át: hosszú haj, testhezálló ezüstösen fénylő zöld lyocellből varrt hatalmas gallérú ing, magas derékszabású drapp trevira trapéznadrág, zöld-barna kombinált, vastag talpú cipő, magas sarokkal.
„Vajon most melyik korban vagyok?!” – fut át agyamon a rémület, amire a hirtelen ijedtség után, páni félelem fog el. Szerencsére ott van a közelben egy újságos bódé, így hamar megtudhatom, hogy 1970. augusztus 28-a van!
Még csak ezután következik be az igazi csoda? Áramütésszerű zsibbadás fut át rajtam, majd egy vakuhoz hasonló erős fény vakít el. Miután magamhoz térek, és kitisztul előttem az utca képe, már tisztában vagyok vele, hogy most valóban én vagyok, csak fiatalon 1970-ben, és egy belső hang azt sugallja, hogy ugyanazt kell tennem, mint akkor, ám közben saját jelenemet sem felejtem el. Ez a mostani állapotom csupán egy téridőben történő visszaugrás. Összegezve: benne vagyok egy régebbi valóságomban, ám a mostani valóságomat sem felejtem el.
Mi mást tehetek, mint annak a pillanatnak megfelelően, amibe belecsöppentem, vagyis abban az idősíkban, elindulok, a jelenleg már nem Erzsébet, hanem Lenin körúton a Metro Klub felkeresésére. Csak annyit tudok ezen, a pesti fiatalok körében, oly népszerű (mondhatnám kultikus) szórakozóhelyről, hogy a Dohány utcában található, ám azt, hogy a Dohány utca merre lehet, halvány lila fogalmam sincs. Azt kell először megtalálnom. Van nálam egy igen kitűnő, részletes Budapest várostérkép a belváros összes épületével, ezért az a hátránya, hogy hatalmas mérete miatt nehéz használni az utcán. A lepedőnyi térkép tanulmányozására legalkalmasabbnak a közeli hirdetőoszlopot találom, ám még így is nehezen megy a szétteregetése. Ekkor két srác áll meg mellettem, és nézik, mit művelek.
– Merre lesz a koncert? – kérdezi, magától értetődően, egyikük.
Ugyanis, külsőmről ítélve, meg vannak róla győződve, miszerint éppen egy rock hangversenyt hirdető plakátot ragasztik ki.
– Nem erről van szó! – mondom, és gyorsan még hozzáteszem. – Apropó, hol találom a Dohány utcát?
– Csak egyenest! – válaszolják és elviharzanak.
Továbbmenve, már elérve a Rákóczi utat, és gondolván, hogy közel járhatok a célomhoz, megszólítok egy járókelőt:
– Szabad kérdeznem, hol találom a Dohány utcát?
– Ne ponyemájem vengerszki! – hangzik a durván elutasító válasz.
Végre megtalálom a keresett saroképületet, amely bejárata mellett magasodó monumentális oszlopnak dőlve egy fiatalember szemléli a járókelőket.
– Mikor lesz az előadás? – kérdezem tőle.
– Ma nem lesz tánc, ugyanis most érkeztünk meg egy vidéki hakniról – mondja. – Brummer Győző vagyok, a Metro együttes dobosa.

*

Hirtelen szikrázó, vakító fény önt el mindent, kénytelen vagyok lehunyni a szemem . . .
Mire ismét kinyitom, egy utasokkal zsúfolt metrókocsiban találom magam. A hangosbemondóból is hallom, és a feliratot is látom, miszerint a Lehel téri metróállomás következik. Tehát az M4-es metró Kék Vonalán utazom. Nyílik az ajtó, és nem kis meglepetésemre az angol lány nyomul be elsőnek a bejáraton át. Mivel az ajtóval szemben ülök, úgy tűnik, mintha egy cinkos pillantást vetne rám, mielőtt eltűnik a kocsi belsejében.
Bekapcsolom a telefonom. 17:25-öt mutat. Tárgyalópartnerem már rég elhagyhatta Budapestet, mivel azt mondta volt, hogy a megbeszélés után mindjárt utazik. A következő állomás a Nyugati pályaudvar, úgyhogy még elérhetem a 18:12-es szegedi gyorsot.
Így is történik. Helyet foglalok a vonaton. Egyedül vagyok az utasfülkében. Van még néhány perc az indulásig, amikor gurulós bőröndjét maga után húzva az angol lány, lassan lépkedve, elhalad a kupém előtt. Benéz, már-már meg is áll, mintha tétovázna, hogy bejöjjön e, majd elfordítva a fejét továbbmegy.
Szegedre érve van bőségesen időm, hogy elérjem a határ túloldalára 21:58-kor induló vonatot. Az államhatárt átlépve az első vasútállomáson hosszan várakozik a szerelvény: rendőrök, vámkezelők, határvadászok ellenőrzik az utasokat. A rendőrök és a vámkezelők hamarosan eltűnnek valahová, csupán a két határvadász marad a szerelvény két oldalán.
Hirtelen szikrázó, vakító fény önt el mindent, kénytelen vagyok lehunyni a szemem . . .

*

Amikor felocsúdok, már otthon, a délutáni nap által bevilágított panellakásom hálószobájában találom magam, túl a határon: országomban. A szoba közepén fekszem, ám olyan furcsa testhelyzetben, mintha valahonnan fentről, a magasból zuhantam volna le. Rápillantok telefonom kijelzőjére: 2025. június 15., hétfő. Úgy rémlik, hogy most a valódi időben vagyok. Sőt majdnem biztos is lehetek benne, habár ami az időt illeti, már semmiben sem lehetek biztos. Lezuhanyozom, átöltözöm. Úgy döntök, hogy ellátogatok kedvenc kricsmimbe, a haverok közé.
Az ivóba lépve áporodott cigarettafüst és sörszag fogad. Ketten a terem közepén biliárdoznak, a többiek a söntéspultnál ülnek; fel sem tekintve mobiljuk képernyőjéről, öklüket öklömhöz ütve üdvözölnek, úgy mintha csak az imént váltunk volna el.
Egy bárszékre telepedve rendelek egy korsó barna sört. Mellettem egy fiatal srác ül, alig lehet tizennyolc. Telefonja fülhallgatóján valami érdekfeszítő szöveget hallgathat, mivel az annyira lenyűgözi, hogy ő maga is hangosan ismétli az MI magyarázatát:
– Ó, hiszen ez fantasztikus! Léteznek párhuzamos valóságok! Vannak, akik benne vannak egy másik valóságban is, de nem felejtik el az elsőt sem… Ők az időutazók!
– Igen, így van – helyeslem, miközben a söröskrigli dús habjába temetkezve azon töprengek, hogy az vagyok én is: egy időutazó!
– Az emberi élet örök, mint az univerzum, mert az energia megmarad, és ezt a létet egy felső intelligencia irányítja!
„Az pedig az idő…” – gondolom elmélázva.
– Az idő mint olyan nem definiálható – reflektál erre a srác, úgy mintha telepatikus képességgel rendelkezne.
Ekkor zajos, idős emberekből álló társaság nyomul be a lokálba, és a sarokban lévő nagyobb asztalnál foglalnak helyet. Vidám csevegésükből kitűnik, hogy érettségi találkozóra gyűltek össze.
Akkor a fülemet megüti egy név, amelyet sűrűn emlegetnek a társaságban: Hosszú! Először egy halvány sejtés kezd derengeni bennem, majd egyre határozottabban körvonalazódik a kép, miszerint én valamikor ezekkel az idős emberekkel jártam egy osztályba a gimnáziumban, és Hosszú volt a csúfnevem.
Már ugrok is le a bárszékről, és odarohanok az ünneplő vének asztalához.
– Sziasztok! – rebegem meghatottan.
Nos, a társaság tagjai reakciója e nem várt epizódra a legkülönbözőbbnek bizonyul. Vannak akik csupán álmélkodva bámulnak rám, olyanok is, akik értetlenül mosolyognak vissza, az elnézőbbek már-már hellyel kínálnának, ám vannak olyanok is köztük, akik felháborodva, sőt dühösen villantják rám a szemüket.
Ám, ekkor hirtelen visszazökkenek eredeti idősíkomba. Az előbbi eufórikus érzés, a felismerés öröme elillan, mint a kámfor!
– Elnézést!.... Tévedtem!... – hebegem zavartan, és a helyemre kotródok.
Legurítunk a törzsgárdával még néhány korsóval, ám haverjaim unszolása ellenére, hogy maradjak még – estére jó buli ígérkezik, ütős bandával –, már sötétedéskor hazaindulok. Valahogy nem érzem jól magam közöttük. Az idegeim túlságosan felajzottak az ilyesmihez.

*

Már jóval éjfél után, amikor mély alvás közben borzalmakkal teli, lidércnyomásos álom telepszik rám, néha felüvöltve hánykolódom fekhelyemen. Bizonyára REM-fázisban vagyok. Talán a szobát bevilágító utcai lámpa betegesen sárga fénye teszi. Talán… Ám, amint álombéli rettegéseim a tetőfokára hágnak, hirtelen leáll a rémítő képsorok pergése. Egyfajta félálomba merülök, testemet kellemes rezgések járják át. Megszűnik a világ körülöttem, nem gondolok semmire, a rossz érzések rendre elkerülnek. Lassan ismét mély, de most már kellemes álomba szédülök.
Égdördülésekre ébredek. A nyitott ablakon át, a szobát vakító vakuként világítja be a villámlás fénye. Akkor váratlanul elmegy az áram, de már az eső is úgy ömlik, mintha dézsából öntenék. Valóságos felhőszakadás zúdul a városra. Most már távoli ágyúzás fénye világítja be a látóhatárt. Majd süket csönd áll be, csupán az eső kopog rendületlenül a tetőn, amelynek zaján át először alig hallhatóan, majd egyre erősebben felharsan, szinte már zeng-bong Zager és Evens ősrégi slágere az In the Year 2525, amit érdekes módon ismerek valahonnan, csak már nagyon-nagyon régen hallottam.
Az eső eláll, megjön az áram is. Az égbolton a még mindig sötét fellegek kergetik egymást, ám a hold már időnként előbukkan közülük. Kitekintve az ablakon nem a megszokott képet – panelépületekkel körülzárt teret – látom, hanem egy a holdsugártól titokzatosan megvilágított szűk, macskaköves, ódon kis házakkal szegélyezett utcácskát. Ablakom alatt egy kétlovas fekete batár vesztegel. Valami erős kényszertől hajtva, úgy ahogy vagyok: mezítláb, egy szál nyári gatyában lerohanok a lépcsőn a fogathoz. A bakon nem ül senki sem! Felszakítom az ajtót. Az angol lány ül benn a kaszni bőrülésén. A parányi ablakon beáramló holdfénytől megvilágított, kecsesen felém fordított arcán titokzatos mosoly ül.

– Welcome! – üdvözöl. – The world is just an illusion, and we are characters in a grand game!*
Majd, amikor ráhuppanok a vele szemben lévő ülésre, így folytatja:
– Adventures awaits, let`s go!**
Erre már a paripák is nekilódulnak, ügetve húzzák a fekete batárt, majd egyre gyorsabb vágtába fognak, patkójuk szikrát hány az utca bazalt kövezetén. Mindez a legnagyobb csendben játszódik le. Hamarosan a kocsi lassan a levegőbe emelkedik, a lovak egyre magasabbra és magasabbra hágnak; egy kört írnak le a város felett, és a templomtornyot szinte érintve, a távolságtól már parányira zsugorodott fogat a telihold hatalmas korongja előtt elrepülve, eltűnik az éj sötétjében.

* Szia! A világ csupán illúzió, és mi egy nagy szimulációs játék szereplői vagyunk!
** Kalandra fel!