„Ellopja a tüzet, hozza a fényt, megkínozzák...”
Szögi Csabával regénye, a Kilégzés felett Bozsik Péter beszélget

Bozsik Péter: Köszöntök mindenkit! Veszprémben, az Ex Symposionban, kezdetben Szilágyi Zsófiával, később Ladányi Istvánnal ún. trialógusokat csináltunk, ketten faggattunk egy szerzőt. Mindig feltettük azt a kérdést, hogy hogyan keveredett bele az illető az irodalomba. Mi annyi mindenről beszélgettünk már hosszú életünk során, de ezt például nem tudom, úgyhogy tőled is megkérdezem: Hogyan keveredtél bele az irodalomba? Kik voltak rád hatással? Beszélj erről néhány percig.
Szögi Csaba: Na, hát ezt néhány perc alatt…
B. P.: Majd rád szólok.

[Nevetnek]

Sz. Cs.: Én is szeretettel köszöntök mindenkit. Hogy hogy kezdtem bele? Hát ezt muszáj az olvasásra visszavezetni, meg arra az időre, amikor még nem tudtam olvasni. Ami elég régen volt, mert öt-hatévesen már olvasgattam. Az olvasás és az írás nálam elválaszthatatlan, az írás az olvasás mellékterméke. De a korai írásaimról azért inkább hallgatok. Egy kis bungalóban laktunk, ahol én most egyedül lakom, és egyszer este nem kapcsoltuk be a tévét – pedig akkor még érdekes volt – , hanem olvastunk. Anyukám szerintem az Egri csillagokkal kezdte, de Széchenyi Zsigmond is nagyon ment nálunk, mert a fater vadász, és Széchenyinek vannak ilyen könyvei, a Csui!… meg a többi.
B. P.: Tehát volt otthon könyvtár?
Sz. Cs.: Nem nevezném könyvtárnak, de azért néhány polcnyi könyv már volt. Az anyai nagyszüleimnél is, ott Vörösmarty Csongor és Tündéjét olvastam. Így csöppentem bele az irodalomba, és egyszer csak hopp, kiugrott belőlem néhány vers. Verseket írtam az elején. Emlékszem, írtam egy műballadát…, de nem idézek belőle. A dzsungel könyve hatására is írtam rövid kis szövegeket.
B. P.: Tehát akkor te egészen kis korodban elkezdtél írni.
Sz. Cs.: Hát igen. Alsó osztályban, másodikban vagy harmadikban kezdtem. Persze voltak kötelező dolgok is, fogalmazások. Egyébként tegnap este mondtam is a Péternek, hogy óvatosan tegye fel a kérdéseit, mert én ilyen félművelt, autodidakta vagyok. Tehát én nem jártam magyar szakra, én agrármérnökit végeztem.
B. P.: És ki volt rád a legnagyobb hatással? Hogy érezted magad, amikor elkezdtél publikálni?
Sz. Cs.: Lehet, hogy az elbeszélés fogalmát ismertem, de a novelláét nem nagyon, én nem tudtam, hogy novellákat írok. És a gimnázium első osztályában, amikor vettük a novellát, akkor Bartha Judit magyartanárnő mondta, hogy mostanában nagyon szép novellákat olvas – és akkor vártuk, hogy jön egy kortárs novellistának a neve – , erre mondja: Szögi Csabától. Az iskolai dolgokat én egyszerű fogalmazásnak vettem, amikor például szabadtéma volt egy dolgozatra. Aztán jött a KMV. Azt hiszem, már második gimisként írtam valamit, de akkor nagyon Rejtő Jenő hatása alatt voltam, és ez meglátszott az írásaimon is. Plágium… jó, nem volt plágium, de Rejtő-epigon voltam, vagy valami ilyesmi. Publikálgatni a Képes Ifjúságban kezdtem, Kabóca álnéven. Nem tudom, honnan jött ez az álnév. Egyébként akkor Zoran Šećerov volt a főszerkesztő, én meg Kabóca álnéven küldözgettem be a kézzel írott szövegeimet. Az írógép kimaradt az életemből, először kézzel írtam, aztán számítógépen. De azóta is: a regényeket először golyóstollal füzetbe írom.
B. P.: Igen? Hú, te akkor 19. századi író vagy. Én is szívesen írnék így, de nem tudom elolvasni a saját írásomat.
Sz. Cs.: Hát azért, mert te nem voltál tanár. Én többek között tanár is voltam, biológia- és angoltanár, és némelyik gyereknek macskakaparásra hasonlított az írása, úgyhogy megedződtem rendesen. Ezután írtam az első, talán regénynek nevezhető dolgot, a Drótot. Akkor még katona voltam. Tehát valójában kényszerből is jött ez a kézzel írás, mert ott nyilván nem volt számítógép. De eleve úgy mentem: toll, füzet, valamilyen Hrabal-könyv. Kicsit naplószerű is lett a regény, a Képes Ifiben közültünk később belőle részleteket. Aztán egy zenekarnak írtam dalszövegeket. Akkor még a zentai mozi mint mozi működött, de már kiadták különböző rendezvényekre, és ott tartottak egy koncertet – a trió ilyen Depeche Mode irányba mozgott, de akartak saját dalokat is, csak nem volt szövegírójuk, és az egyik tag fölvetette, hogy írnék-e. Egyébként a mai napig imádok dalszövegeket írni, akár úgy, hogy írok egy szöveget, és azt megzenésítik, akár úgy, hogy adnak egy zenét, és írok rá szöveget – ezt talán még jobban is szeretem.
B. P.: Térjünk rá a regényedre. Te meséled el a szüzsét? Vagy én?
Sz. Cs.: Ezt már tegnap is kérdezted. Mondtam, hogy meséld el te. Erre te azt mondtad, meséljem én.
B. P.: Te vagy a szerző.
Sz. Cs.: Te meg az olvasószerkesztő.

[Nevetnek]

B. P.: Amúgy bonyolult, de megpróbálom összefoglalni. Régebben antiutópistának neveztük, ma meg disztópikus világnak szokás hívni azt, ahova vezetsz minket a történetben. Két főszereplő van, mondjuk úgy, hogy a mester és a tanítvány – a tanítvány véletlenszerűen találja meg a mesterét, amennyiben vannak ugye véletlenek. És mindenféle szörnyekkel találkozhatunk, angyalszörnyekkel, akik később a szipoly névre hallgatnak, velük kell hadakozni. Emlékek jelennek meg, de nem lehet pontosan tudni, hogy kinek az emlékei. A végén – nem is tudom, hogy ezt eláruljam-e – , kiderül, hogy a két szereplő valójában egy.
Sz. Cs.: Nyugodtan spoilerezz.
B. P.: Utálom a spoilerezés szót. Nem akartam kimondani sem.
Sz. Cs.: Én a filmek kapcsán szoktam használni. Nincs is rá más jó szó, olyan, mint a gúzsva.
B. P.: Még azt akartam elmondani, hogy összesen nyolc fejezetből áll a történet, azzal, hogy az első a végén újra megjelenik.
Sz. Cs.: Ez egy oktáv. Dó-ré-mi-fá-szó-lá-szi-dó.
B. P.: Igen, ezek a fejezetek. Én nem értek a zenéhez, de szerintem rosszul írtad a szót. A könyvben sol van. Az én gyerekkoromban mi ezt nem így írtuk.
Sz. Cs.: Azt hittem, a szit fogod említeni, mert egy idő után ti lett belőle, pedig eredetileg szi volt, a nagyapám még annak mondta. Akkor azt hittem, hogy ő téved, de nem. Egyébként szerintem nem írtam rosszul.
B. P.: Jó, hát többet értesz a zenéhez, mint én. De hogy a lényegre térjek: amikor elkezdted írni, akkor előre tudtad, hogy milyen szerkezete lesz, vagy ez menet közben alakult ki? Volt egy sémád, és abba írtad bele a szöveget, vagy a séma csak utólag jött létre?
Sz. Cs.: A regényeknek általában mindig van egy prekoncepciójuk. De én már leszoktam arról, hogy erőltessem a dolgokat, mert a regény, az írja magát. Ez már közhely valószínűleg, de tényleg írja magát, van egy belső logikája a szövegnek. Ez erre a történetre is igaz: nem az lett a végkifejlet, amit én először elképzeltem, sőt, pont az ellenkezője. Azt viszont tudtam, hogy ezek lesznek a fejezetcímek. Valójában már tizenéve dolgozom ezen a regényen. Kitaláltam, hogy legyen egy test-szellem-lélek trilógia, mint Aronofsky filmjeiben. A Pi, a Rekviem egy álomért és A forrás – szellem-test-lélek. Ekkor már megvolt a Drót, és a Drót lett a test. Már drognaplónak is nevezték, úgyhogy tényleg hasonlít a Rekviem egy álomért filmhez. Az már korábban bennem volt, hogy három részt akarok, de csak később vált tudatossá ez a felosztás. A Drót után tehát úgy gondoltam, hogy a következő lehetne a szellem könyve. Ekkor nagyjából olyan harmincéves voltam, és gyorsan észbe kaptam, hogy: várjunk még a szellem regényével, előbb legyen a léleké. Ez lett a Mint ami lent van. Ötven felé közeledve aztán már éreztem, hogy próbálkozni kellene a szellemmel is, és most itt vagyunk. Nem tudom, hogy sikerült-e, szerintem nem teljesen.
B. P.: Van benne egy buddhista szemlélet.
Sz. Cs.: Igen, többek között.
B. P.: Sokkal több buddhizmus van benne, mint például katolicizmus.
Sz. Cs.: De a démonizált figura az keresztény – is.
B. P.: De bizonyos szempontból áttér.
Sz. Cs.: Persze, mert kiderül, hogy a két figura valójában egy. Egyébként nagyon örülnék, ha most itt ülne közöttünk Sinkovits Péter. Egy időben helyettesítettem Gruik Ibolyát a Magyar Szó Üveggolyó rovatának szerkesztésében, és Péter akkor írta a tárcáit – nagyon kitűnő tárcákat. Az egyik pont a szolmizációról szólt, hogy mit jelent a dó-ré-mi-fá-szó-lá-szi, és nekem nagyon tetszett, mert korábban nem tudtam ezeket. Elmondjam, hogy melyik micsoda? Vagy itt mindenki tudja? Mert nekem fogalmam sem volt róla.
B. P.: Én biztos, hogy nem tudom.
Sz. Cs.: Dó – Dominus, Úr. Ré – rerum, anyag. Mi – miraculum, csoda. Fá – familias planetarium, a naprendszerünk bolygói, tehát bolygócsalád. Szó – solis, Nap. Lá – Lactea Via, Tejút. Szi vagy ti – siderae, csillagok. Erre építem az egész történetet.
B. P.: Rávilágítottál egy olyan részre, amit nem értettem.
Sz. Cs.: Nyilván sokan nem fogják. Péter tárcájának olvasása előtt én sem tudtam ezeket, de végül nagyon erős szál lett a történet felépítésében. Ami még a kulisszákat illeti, sokat köszönhetek Pejin Attilának és a Zenta utcanévlexikonának. Három sík van a regényben, és ezek keményen összefüggenek, csak épp el vannak tolódva téridőben. Az első egy lírai bevezető, ami ott van minden fejezet elején. És ezekben a részekben megjelenik a régi Zenta, ahogy egykor kinézett, a régi utcaneveivel: Kard utca, Kígyó utca satöbbi.
B. P.: Ezek tulajdonképpen szabadversek. Én ebben a regényben látom Bukowskit és Burroughst is. Mert azonkívül, hogy egy disztópikus világba viszel minket, ami egyben egy látomásos világ is – ez nyilván nem idegen tőled – , prózapoétikailag van egy nagyon kemény vonulata a történetednek. Viszont ott van például a három hollólány, és a három hollólánnyal való kapcsolat vagy szeretkezés, ami meg olyan, mintha egy 19. századbeli lírikus írta volna. Aki szemérmes.
Sz. Cs.: Szemérmes? Ezzel meglepsz.
B. P.: Hát figyelj… Nem olvastad újra.
Sz. Cs.: De, sikerült újraolvasnom, pedig amúgy két éve nem nyúltam hozzá.
B. P.: Hát vannak részek, ahol virágnyelven van megfogalmazva minden. Hogy mondjam? Egyszer nagyon nyíltan mesélsz, utána meg áttérsz egy ilyen virágnyelvre – olvastam, és néztem, hogy hogy van ez, ennek már lejárt az ideje. Vagy nem? Kíváncsi vagyok a véleményedre. Hogy tudtad ezt a kettőt összeegyeztetni? Száz év… most majdnem azt mondtam, hogy száz év nyelvi kliséjét.
Sz. Cs.: Semmi bajom a klisékkel.
B. P.: Engem ez a dolog zavart a könyvben.
Sz. Cs.: Elhiszem. De én ezt dicséretnek veszem, mert a kedvenc regényeim pont a 19. század második felében és a 20. század elején íródtak.
B. P.: Na, az is látszódik rajta, a 20. század első fele. Kosztolányi se írt volna olyan szeretkezéstörténetet, legfeljebb a naplójába, ami – hogy mondjam – rurális.
Sz. Cs.: Én azért kombinálom. De lehet, hogy nem sokszor írom le a pina szót.
B. P.: Nagy a nyelvi merítés. A radikális eklektikába persze belefér.
Sz. Cs.: Na, erről beszéltem – hogy vigyázz, hogyan teszed fel a kérdéseket. Radikális eklektika.
B. P.: Ez egyébként egy kocsmai szlogen. Krausz Tivadar volt az első élharcosa, lehet, hogy még a szókapcsolatot is ő találta ki. Szóval te hogy tudtad összeegyeztetni ezeket a nyelvi variációkat? Hogy egyszerre vagy benne egy amerikai prózanyelvben, Burroughs, Bukowski és a beatnikek nyelvében, és a 19. századi virágnyelvben.
Sz. Cs.: Ez valamilyen szinten tudatos. Ajánlom figyelmedbe a Kismadár a csontketrecben című könyvem. Az nincs benne a trilógiában, de ha létezne négy kötetből álló trilógia, akkor abban benne lenne.
B. P.: Tetralógia.
Sz. Cs.: Nem, nem tetralógia, mert a hármas egységet meg kell tartani. Egyébként én is látok problémákat a könyvben.
B. P.: Például mit?
Sz. Cs.: A nyelvezetét. De nem azt, amit te kiemeltél – az valamilyen szinten tudatos. Nagy hatással volt rám Bukowskinak a Nők című regénye, megírtam hozzá a saját verziómat, ez lett a Kismadár a csontketrecben. Ráadásul pont negyvenkét éves voltam – tudják a Douglas Adams-rajongók, hogy ez egy nagyon fontos szám, meg egyébként a buddhizmusban is benne van. Szóval az az írásfolyamat nagyon gördülékeny volt, nem kellett annyira koncentrálnom, mint a Kilégzésnél. Nem véletlenül a szellem könyvét hagytam a végére. Szerintem az én síkom leginkább a lélek – persze a testi örömöket sem vetem meg. De ez a szellem-dolog: logika meg minden. Kemény volt megírni. Visszatérve a Kismadárra, abban ugye sorra veszem az életemben lévő nőket, visszamenőleg, egészen anyámig. Ez egy ödipális felismerés, de ez most nem feltétlenül fontos. Azt hiszem, úgy ajánlom azt a könyvet, hogy: Szeretőimnek, szeretteimnek és szerelmeimnek. Azóta volt még három nő, és ők ihlették a három szereplőt – egyébként, nem tudom, feltűnt-e, de ők valkűrök: Brünhild, Thrúd és Ölrún.
B. P.: Van még egy idős mesterünk, akit a te alteregódnak is mondhatnánk.
Sz. Cs.: Nem az enyémnek.
B. P.: Jó, én most olvasó vagyok, nem szerző. Azt nem tudom, hogy neked mik voltak írás közben a gondolataid. Tehát az idős mester esetében találkozunk egy csomó önéletrajzi dologgal, például az újságírói korszakoddal. Az ő társadalmi élete egy fiktív Zentán játszódik.
Sz. Cs.: Na, az önéletrajzba ne menjünk bele, mert akkor sose fejezzük be.
B. P.: Azt a kérdést azért muszáj föltennem, hogy miért tartottad fontosnak belevinni az önéletrajzi vonalat? Mert szerintem a regény kibírta volna, ha nincs benne. Ha én lettem volna a konkrét szerkesztője a kötetnek, akkor ezen sokat vitatkoztunk volna.
Sz. Cs.: A következőnek majd te leszel.
B. P.: Nem vagyok benne biztos, hogy fontosak nekünk az önéletrajzi adatok – de nem tudom, ez egy nehéz kérdés. Mi volt a célod velük?
Sz. Cs.: Valójában rengeteg önéletrajz van benne. Ha kivennénk, maradna tíz oldal.
B. P.: Jó, de én mindent nem ismerek. Beszéljünk konkrétan az újságírásról. Vannak még amúgy kocsmázások…
Sz. Cs.: Olyan nincs. Azok csak freudi félreolvasások. [nevet]
B. P.: Szóval miért tetted bele az újságírós részt? Kicsit önigazolásnak tűnt nekem, amikor olvastam.
Sz. Cs.: Bujkált bennem a kisördög, igen, ez jogos. Visszakérdezek: miért ne tettem volna bele? Meglenne nélküle is a történet, de szerintem ezzel együtt is megvan, belefér. Fricska is. Én soha nem rejtettem véka alá a véleményemet a Magyar Szónál, ha problémám volt valamivel. De lehet, hogy ez így egy kicsit kicsinyes.
B. P.: Szociográfiai elem. De akkor miért nem emelted ki jobban?
Sz. Cs.: Hát, annyira azért nem akartam belemenni. Van egy olyan mondatom, hogy én egy felfújt tályog vagyok a költészet hóna alatt. Ami az újságírást illeti: ott nem tudom, mi vagyok. Az előbb Bukowskiékat emlegetted – annak idején, amikor még csak a Drót jelent meg, a Samu János Vilmos meg a Beke Ottó rásütötték, hogy az az egyszemélyes vajdasági beatirodalom könyve.
B. P.: Néminemű igazuk volt.
Sz. Cs.: Valószínűleg.
B. P.: Nekem sem véletlenül jutott eszembe. Ha a beatköltészet nem lett volna, talán el se kezdek írni, rám is nagyon nagy hatással volt.
Sz. Cs.: Jobban hangzik, mint Széchenyi Zsigmond meg Gárdonyi Géza.
B. P.: Aztán az ember összevissza olvas mindent, de az első elementáris hatás nálam az Üvöltés [Allen Ginsberg verse] volt.
Sz. Cs.: Hú, nekem nem az első volt, de hogy elementáris, az biztos. Ráadásul én először Hobo előadásának a felvételét láttam.
B. P.: Azt is megcsinálta? Pedig iszonyú hosszú vers.
Sz. Cs.: Igen, a Hoboéknak van egy Ginsberg-albumuk, amiben benne van, meg mellette még énekelget ezt-azt. Énekel? Brummog. „Bömböl a medve, üvölt a tigris” – van egy ilyen rész az egyik dalban. Nagyon jó, amikor a Deák Bill-lel ketten nyomják ezt, a Vadászatban, ami egyébként a kedvenc albumom. Ajaj, annyi mindent felvetsz, hogy nem győzök válaszolni.
B. P.: Beszéljünk a főhősről. Honnan szedted ezt a kimondhatatlan nevet? Csekti. Ha Csetki lenne, sokkal könnyebben ki lehetne mondani. De miért Csekti?
Sz. Cs.: Azt hiszem, négyszer végigmentem a szövegen, és negyedszerre lett Csekti Áron a Sántha Lúciánból. Ugye a szellem regényéről akartam írni, és logikusnak éreztem, hogy főhősnek Lucifert kell megtennem. Sokféle neve van még, például mondjuk azt is, hogy a sánta ördög. Beszélhetünk bármilyen mitológiáról, ezek az alapok ott vannak.
B. P.: De honnan ez a Csekti?
Sz. Cs.: Kigugliztam a szinonimaszótárban a sánta szinonimáit.
B. P.: Ja, hogy ez egy tájnyelvi szó?
Sz. Cs.: Igen. Életemben nem hallottam, de azt jelenti, hogy sánta. Elsősorban azt akartam, hogy Lucifer legyen a főhős, másodsorban pedig azt, hogy rehabilitáljuk. A zsidó-keresztény, illetve az iszlám kultúrában démonizálják ezt a figurát.
B. P.: A görög mitológiában Pánból lett az ördög. Ő az egyetlen isten, akit megöltek.
Sz. Cs.: Szerintem ott Prométheusz Lucifer megfelelője: ellopja a tüzet, hozza a fényt, megkínozzák.
B. P.: Pán volt sánta.
Sz. Cs.: A sántaság igazából a népmesékből jött. Héphaisztosz is sánta, de lehet, hogy Pán is.
B. P.: Egyébként rajtakaptalak mindenféle nem jelölt idézeteken. Például Nietzschétől, Hajnóczytól.
Sz. Cs.: Nietzschének a végén megköszönöm.
B. P.: Jó, a végén, de közben nem jelölsz semmit. Az összes önromboló író megjelenik valamilyen formában.
Sz. Cs.: Hajnóczy hol?
B. P.: Az alkoholizmus kapcsán idézed, de valószínűleg ez egy öntudatlan idézet. Van egy csomó ilyen. Én még Malcolm Lowry stílusát is látni vélem a háttérben. Ő volt Hajnóczy kedvenc írója.
Sz. Cs.: Most hallok róla először.
B. P.: Tényleg? Nem is olvastál semmit tőle? Akkor ajánlom figyelmedbe.
Sz. Cs.: Képzeld, ha most még kellene felolvasni. Olvass föl te!
B. P.: Én csak negatív idézeteket hoztam kinyomtatva.

[A beszélgetés elhangzásakor a nyomtatott könyv még nem jelent meg.]

Sz. Cs.: Akkor mondjad, biztos építő jellegűek.
B. P.: Most már mindegy.
Sz. Cs.: Nem mindegy – hát lehet, hogy még fogok írni, nem? Bár mondjuk, ez a könyv óta nem írtam, illetve csak jegyzetelgettem.
B. P.: Engem például zavart a sok szinonimahasználat, a „Csak lassan a testtel, domina! – röhögtem”-típusú mondatok. Vagy az ilyenek: „[…] csattant fel Csekti Áron hirtelen kijózanodva” – tudjuk, hogy ki beszél, nem kell a név. Szerkesztőként biztos, hogy javasoltam volna ezeknek az átgondolását.
Sz. Cs.: A lírai bevezetőkön nem változtatnék most se, de egyébként a nyelvezetén igen. Pedig még ennél is cirkalmasabb volt.
B. P.: De mindenkinek ajánlom, mert elvisz egy nagyon furcsa világba. Pláne annak lehet érdekes, aki ismeri Zentát. Az én fölvetéseim tulajdonképpen csak ócska kis esztétikai fölvetések voltak.
Sz. Cs.: Nem, nem, nagyon is jogosak voltak. A végén még szeretném megköszönni a Gion Nándor Emlékház vezetőinek, hogy ott kezdhettem el írni a regényt. Bocsánatot is kértem az elfogyasztott… spirituális tartalmakért. Nagyon jó körtepálinkával kínáltak meg, volt több liter.
B. P.: És mennyi maradt?
Sz. Cs.: Kevesebb liter maradt [nevet]. És Pejin Attilának is köszönet a zentai utcanevekért. Elmondom még a kört. Zentán, lent a Népkertben kezdődik, majd megyünk a Vojislava Ilića utcán – a mostani utcaneveket mondom. Kimegyünk egészen a Vásártérig, ott elfordulunk jobbra, és jövünk a Bali utcáján. És a Tópart utcán visszaérünk a Népkertbe. Jó estét kívánok! Menjünk, gyújtsunk rá!
B. P.: Köszönjük szépen a figyelmet.

Beszélgetések a vulkán alatt...

Elhangzott a zEtna (plutonikus) XXII. Irodalmi Fesztiválján, 2025. november 7-én, a zentai Alkotóházban. A hanganyagot feldolgozta és szerkesztette Almási Andrea.