Celler Kiss Tamás
Anima nocturna

1.
(Időutazó a kapualjban)

Sorsom szerint ennek a kornak a főterén választok magamnak
behúzódásra alkalmas kapualjat az esőben.

Csöndkabátomat összébb húzom,
a szövetéből felfeslik egy hangfonál.
Arra készülök, hogy elfoglaljam hazámat,
ezt a félreeső szívpitvart.

Felém tartasz, nem kell ennél nagyobb
bizonyosság arra, hogy élsz.

Ennél sokkal éberebb időkben
találkoztunk utoljára,
de mostanra az én véremet is szétvitték
a másokhoz igyekvők.

Felejtsük el azokat, akik meleg szobákban,
hintaszékekben ücsörögve
ringatják magukat a tévhitbe,
hogy ismerik a várakozás hideg utcakövét,

és ha innen el is mész,
ennél már csak nagyobb esők hoznak vissza. 

2.
(A nyílt vízen)

Egyszer majd elmondom,
kiket szerettem téged keresve.
Mindegyik te voltál,
de senki sem vált azzá az eggyé.

A kacagásod hirtelen mélyülő tó,
nem ér le benne a lábam –
mindegyik szerelemben,
torz kötődésben ott ülsz a parton.

Ismerős a víz, amelynek fodrait
könnyelműen magamra vettem.
Ha beszélni tudna ez a víz, azt mondaná:
én nem látlak, mert nincsen szemem,
és nem érezlek, mert szívtelen vagyok,
de megtanítalak használni a tüdődet.

Nélküled csak én leszek meg a tiszta lelkem,
a nyílt vízen sötétedéskor megtalálom,
és el is vesztem. 

3.
(Csendes albérlő)

Egy tündér volt talán, aki átmenetileg
emberek szívében lakik,
csendes albérlő, akinek a létezése
sem jár zajjal. Néhányan pedig,
akik mégis szóra bírták magukban,
egy pillanat alatt beleszerettek.

Az egyikben túlságosan melege volt,
a másikban elkövetett egy titkot,
a harmadikban untatta a rend.

Egyszer talált egy olyan szívet,
ahol addig még nem élt senki.

Ha becsukja a szemét, egyetlen arcot se lát,
ha kinyitja, ott áll előtte mindenki,
akiben valaha is otthonra lelt.

Nem tudja, sajátja-e a szívdobogás,
amelyet folyton hall. 

4.
(Otthonos tájakon)

Akkor láttalak először, amikor elhoztad
a folyópartra halott testvéred nevét.
Örök életű költő lett volna,
de elragadta lóháton a török.

Máskor a pusztán szalonnát
sütöttünk a pásztorokkal.
Te is feltűntél a ménest kísérve
a délibábos alkonyatban.

Később kokárdát varrtál nekem
a forradalomban.
A fejem mellett gránát robbant,
épphogy elmúltam harminc,
nem megyek haza élve.

Így jössz velem mindig szembe,
mint akinek semmi más dolga
nincs ezen a világon,
csak hogy előttem megálljon.

Én most bolyonganék utoljára,
de még nem tudom,
otthonosabbnak találom-e nálad
a megváltó tájat,
ha az örökkévalóságig kell néznem. 

5.
(Elérhető nőalakban)

Merre tovább, fényes csillag?
Lesz-e szalma, puha moha,
csontos mellkas vagy kemény kő legalább,
amin átaludva,
pilláinkon a hajnal maradványaival,
elindulhatunk a visszafordíthatatlan jövő felé?

Ha eldöntik előre, ki kit szerethet,
te hajtsd rám elérhető nőalakban a fejedet.
Az én ölelésemből senki sem kerül ki
sérülten vagy gyógyultan.

Mennyit vándorlunk még –
én a földön, amelyről csak elvágyódni lehet,
és te az égen, amelyről csak leesni.

Így hiányoljuk egymást,
amíg az óriáskerék engem fel nem visz,
és téged le nem hoz az augusztusi csillaghullás.

A versek a szerző A visszaút-effektus című, megjelenés előtt álló kötetéből valók, amely a Forum Könyvkiadó Intézet és a Kalligram Kiadó gondozásában jelenik meg.