A lépcsők sokáig kihívást jelentettek a számára. Az általános iskola széles, kezdetben még biztonságot, tartósságot ígérő vastag, zsíros fekete fáradtolajjal jól átkent deszkalépcsői, amelyek egy biztonságos magasabb szintre segítették fel. Következtek a gimnázium, majd az egyetem már elegánsabb műmárvány, egyre szélesebb lépcsői, s később a nagyváros már kérkedő, kényelmes mozgólépcsői, egyre tágasabb, többgombos liftjei. Első munkahelyén olyan jól esett játékos vetélkedéssel egy szuszra egészen a negyedik emeletig kettesben, hármasban, egymással versengve felfutni az akkor még újdonságnak számító lapos tetőig, ahol diadalmasan tekinthettek végig az egyre nagyobb iramban fejlődő városon.
Szeretett lépcsőzni. Ott is, ahol pedig jól működtek az új liftek. Valahogy homályosan úgy érezte, hogy talán az erejét, a friss fürgeségét, a fiatalságát teszi vele ismételten próbára. Később, ahogy terjeszkedett a város, egyre magasabbak lettek az épületek, egyre több lett a lépcső. Az autóbuszokra is egyetlen lendülettel rugaszkodott fel.Lassan persze elkényelmesedett. Több lett a gondja, a csomagja, intézni valója. Már használta a karfákat, s néha a lifteket is.Ahogy múltak az évek, egyre nehezebbnek érezte a csomagjait. Piacra, áruházba menet már bevásárlókocsit használt. Ő is, mások is. Valahogy divatba jöttek ezek az alkalmatosságok. Kezdett öregedni, elkényelmesedni a lakosság? S fokozatosan elszegényedni. Ők is egyre ritkábban használták az autójukat. Inkább már csak nagyobb bevásárlásokhoz, kirándulásokkor, színházba, hangversenyre menet. Autóbuszokra várakozva – éves jegye volt, bármelyikre, bármikor felszállhatott – már kíváncsian válogatta, melyiknek alacsonyabb, egyszintesebb a feljárója, s melyiknek kell már egyre többnek tűnő lépcsőjét megmásznia.Piacra járva felszálláskor már meg-megkért valakit – fiatalabb, erősebb férfit – hogy adja fel, s másikat, hogy leszálláskor majd adja le a kiskocsiját.
Idővel észlelte, hogy erősebben, olykor két kézzel kell kapaszkodnia az autóbusz korlátjába, s nagyobb erővel felrugaszkodnia egy-egy lépcsőfokon. Sokszor már nem mert bevásárló kocsit magával vinni, az autóbuszokra való felszálláskor két szatyra meg a kézitáskája is már olyan nehéznek tűnt, hogy akkor is megkért valakit, hogy a középső bejáraton – hisz a harmadik megállón már leszáll – tegye a két szatyrát mindjárt az első ülőhely mögé. A középkorúak – főleg a nők – készségesen meg is tették, de a fiatalabbjának fülében többnyire már ott fehérlett a mobil huzalja, látszólag se nem látott, se nem hallott. Azért ha rászorultságában megérintette a karjukat, s mutogatással jelezte, mire kéri őket, készségesen csak megtették. Az idősebb férfiak azonban már egyre gyakrabban hivatkoztak gerincbántalmakra, miegyébre, s kitértek a segítés alól. Pedig neki, amióta a férje meghalt, nem volt más választása. Kocsijukat már rég eladták, ő maga soha nem is vezetett. Ki volt szolgáltatva. Viszont megnyugtatására szolgált, hogy nincs egyedül: a piac előtt az autóbuszra várakozva egyre több idős nő, sőt férfi is hasonló segítséget kér.Még időben – amikor még sem a cipekedéssel, sem a lépcsőzéssel nem voltak bajai, megkérdezte a nőgyógyászát, akit háromhavonta keresett fel – hogy ha egyszer nem lesz már képes feltornásznia magát a műtőasztalka-félére, hogy kezelésbe vegye, megtenné-e vele ugyanezt, ha csak a szőnyegre tudna lefeküdni. – Minden további nélkül, természetesen – válaszolta a doktornő. – Magának erre azonban még nagyon sokára lesz csak, ha egyáltalán lesz – szüksége.Őt azonban nem hagyta békén a kisördögös kíváncsiság.– És ha egyszer – ágynak esek?– Sajnos, házhoz nem járok. Akkor bizony pelenkára szorul majd.Azóta is háromhavonta – buszt váltva, mert a doktornőt máshová helyezték – szorgalmasan fellépcsőzik hozzá a második emeletre. Már nem mer a lépcsők közepén könnyedén felrugaszkodni. Megkeresi a karfát, s abba már egyre görcsösebben fogózva, a felső emeletre már kissé szuszogva, lihegve kapaszkodik fel. De még fellépcsőzik. Kortársai, barátnői lassan elhullanak mellőle. A megmaradtakhoz még el-ellátogat. Azokhoz is, akik, régi építkezésű, még lift nélküli tömbházak harmadik, sőt néha negyedik emeletén laknak. Vannak, akik közül néhányan már le sem mernek, tudnak járni. Velük telefonon beszéli meg, mit vegyen nekik útközben. Ilyenkor megállapítják: De jó neked, hogy tudsz még lépcsőzni!
– Bizony, jó – állapítja meg maga is, amikor leroskad a vendéglátó székére, hogy kifújja magát. Egy ilyen látogatása után legutóbb – elfeledkezve róla, hogy nincs felettük újabb emelet, felkapaszkodott egy már csak általa látott lépcsőre, s egyre csak ment, haladt felfelé. Egyre könnyebbnek, felszabadultabbnak, fiatalosabbnak érezte magát. Csak ment, haladt az előtte magasodó lépcsősoron, amely sehogyan sem akart véget érni. Olyan boldogság volt ismét könnyűnek, erősnek éreznie magát. Ismét maradéktalanul birtokolni a lépcsőket. Mennyi gyönyörű, magasba kúszó lépcső! Nem gondolkodott, nem tervezett, nem fogták el kétségek, csak ment, lépdelt egyre feljebb, egyre magasabbra.