Takács-Csomai Zsófia
Jó szerencsét!

Apám arcvonásaiba beleivódott a szén. Mikor a kas a bányászlámpához ér, már a szemeit is látom. Csillognak, akár a kristályok a falban. Csákányomat a másik kezembe veszem, és követem őt a sínpár mellett. Korán van még, a nap sem kelt fel, a bányajáratban pedig örök az éjszaka. Százan dolgozunk idelent, a hangunkat visszaveri a járat. A napfényre gondolok, és az ebédemre, amit magammal hoztam. Nagyot kordul a gyomrom. Apám mögött lépkedek, figyelem hajlott hátát, izmai a ruháján is átsejlenek. Kezdetét veszi a munka, mely sosem egyhangú. Engem szólítanak, ha lovat kell hajtani, vagy ha fel kell mennem a felszínre valamilyen eszközért. Pár perce dolgozom, mikor arra leszek figyelmes, hogy az emberek abbahagyják a munkát. Valami lángra lobbant – ezt beszélik. Menni kellene a felszínre, de tanácstalannak tűnnek. Nekem sem akaródzik elindulnom, mert ettől csak még hosszabb lesz majd a munka. Apám sem moccan, figyeli, ahogy néhányan elindulnak a felszínre. Folyik a munka tovább, mikor enyhe füst szivárog hozzánk. Apám ijedten néz, és a kijárat felé taszít. Mikor odaérünk, látjuk, hogy néhányan már benyomakodtak a függőaknába, ahol a kas áll, és elindulnak felfelé. A füst telehordja mérgező anyaggal a járatot, sípolni kezd a fülem, és egyre felszínesebben veszem a levegőt. Sosem féltem még így életemben. Apám dülöngél, nekilököm a leérkező kasnak, hogy mielőbb feljusson a levegőre. Ő ijedten utánam kap. Menj, én fiatal vagyok, de téged megmérgez a füst – mondom neki. Bólint, mégis aggodalommal néz rám. Elindul a kas, figyelem apámat, miközben körülöttem emberi testek tömörülnek, engem pedig lassan összenyomnak. Egymásba gabalyodunk, fáj a karom, és iszonyatosan nehéznek érzem a testem. Egyre álmosabb leszek, de nem szabad elaludnom. A füst beleül a pórusaimba, ég a tüdőm, a szememet sem tudom kinyitni, de úgysem látnék semmit sem. A hallásom az egyetlen, ami még az enyém. Olyan sikolyokat hallok, amiket életemben soha. Az egyik az én torkomból száll fel, és észre sem veszem. Egyre álmosabb leszek, folyton köhögök. A levegő eltűnt, elárvultunk, itt, a föld mélyén. A falnak támaszkodom, és elalszom. Valaki átölel, és utolsó gondolataim egyike az apám, és az, hogy a szerencsém nem tartott ki a felszínig.