Stoljartsuk három évvel ezelőtti álma elevenedik most meg. Az erdő mögötti betondzsungelből málnavörös csík tör az ég felé, elnémult madarak gubbasztanak a faágak tövénél, olvadt kátrányban lábnyomokat hagyó fehérruhás emberek lihegnek, futnak a veszedelem elől. Az ózon fémes íze érződik minden szovjet szájban, s elkerekedett szemmel veszik észre a kezükben maradt bajusz-, és hajszálakat. Másnap önfeledt, esküvői pillanatkép, és egy videó, melyen apró, fényes elszíneződéseknek hitt képhibák villódznak.
Hajnalban Toptunov 88-as számú lakásában öklendezik, arca lángvörös. Hamarosan a kórházból táviratozik édesanyjának, hogy jól van. Járkáló kísértet, súgják a háta mögött az ápolók. A május elsejei felvonulás szovjet árvái masíroznak vidáman, utána a hajukat levágják. Csernobili sündisznók! – így csúfolják majd őket társaik. A játéktankok ezúttal nem játékszerek, hanem létfontosságú munkaeszközök, amelyekkel feltérképezhetik a halálos sarkokat, termeket. Céklapépes vízpermet csorog le a prypjati házak faláról. A legnehezebb atommagú elem tonnányi méretben várakozik a szétrombolt betonépület alján. Mindeközben égdörrenésszerű robajjal érnek földet a homokzsákok, melyekbe beleremeg az egyes, a kettes és a hármas blokk épülete is. Bór, hogy a reakció leálljon, ólomkötény, hogy túléljék. Kezdetben felfoghatatlanul magas: 40.000 Celsius fok, most „csak” 600. A kezelők hiába zongoráznának a színes gombokon, ugyanis a vezérlőterem rég elsötétült. Egy gombnyomás volt az utolsó, és többszáz rúd esett bele a csatornájába. A vezérlőterem pocsolyájában halálos, láthatatlan gyilkos úszik kéjesen. Láthatatlanul mérgeződő pajzsmirigyek, fekete cseppkővé szilárdult kóriumos massza a reaktor alján. Nem eszünk piros epret, hiába kínálja magát, sem világoszöld spenótot. Nem legelésznek a vadak sem, és nem fog már egeret a macska sem. Szürke szarkofág az erdők fái felett, félkörívén megcsillan a napfény.