Takács-Csomai
Zsófia: Kórlap

Nincs zár a kórházi mellékhelyiség ajtaján. Koedukált a mosdó, guggolva ügyetlenkedem a vízköves csésze felett. Kintről nem szűrődik be zörej, mégis aggódom, hogy valaki rám nyit. Miután végeztem, kezet mosok, és mivel nem találok kéztörlőt, a nadrágomba törlöm a vizes kezemet. A mosdóval szemben van a kápolna, amelynek színes ablaküvegén át Szűz Mária adja áldását az esdeklőkre. Habozok, hogy gyújtsak-e gyertyát, ám végül tovább megyek. Az elfekvőhöz érek. Öregszag és klór érződik a levegőben. Idős néni ül kifakult pongyolájában a fehérkeretes ágyon, és engem néz.
A váróterembe visszaérve leülök. Túl hideg a műanyagszék, ezért leveszem a blézeremet, majd a székre terítem, és arra ülök. A padló bézs színű, és meglepően tiszta. Valamiért másra számítottam. Némelyek a telefonjaikba, míg mások a gondolataikba mélyedve várják, hogy behívják őket. Megfakult feliratok a rendelő ajtaján, a megsárgult papírlap sarkain lévő celluxdarabokat a folyosón közlekedők keltette szellő lengeti.
– A vérnyomás olyan, mint egy bestia – mondja egy néni a mellette állónak. Amikor 220 körül volt mindent tudtam csinálni, de beszélni valamiért képtelen voltam, és ez halálra rémített – fejezi be a gondolatot, és az ajtóra szegezi a tekintetét. A váróterem hajszálrepedések tarkította falait sárga ívek zárják, amelyek kupolaként ereszkednek óvón a várakozók fölé. Valahol azt olvastam, hogy a rózsaszín a legmegnyugtatóbb szín.
Érzem a vér ízét a számban, az ínyem sorvadásnak indult: visszahúzódott, elfáradt anyaggá vált. Leöblítem egy kis vízzel. Amikor el kellett válnunk egymástól akár csak egy kis időre is, mindig az első pár perc tűnt a leghosszabbnak. Végül eltelt egy óra, majd kettő, és kezdtem hozzászokni az egyedülléthez. Vajon amikor meghalok, te is így éled majd meg a hiányomat?
Nyílik a kórterem ajtaja, engem szólítanak, nehézkesen felállok, és a táskámmal együtt belépek a napfürösztötte helyiségbe.