Verebes Ernő
Szanaszét

A testvér is idegenné válik.
Magunknak visszaköszönve kérdezzük: ez ki volt?
Kocsmai vagányok tükörbe fejelnek,
csillagszilánkon sikolt a folt.
Egy sejtmag sem nyeli már a nyirkot.
Hártyát nem feszít,
nem lázad ozmotikus nyomás ellen.
Kvantumcirkuszok éjjeliőrei szteppelnek
medúzaszerű feketelyukak szélén,
űrhajósként emelve az árat:
ilyen olcsón még sosem volt kapható
pokolbeli járat!
A legjobbakat úgyis megfeszítik.
Idegen testvérek jönnek, s kérdik,
mi szükség arra,
hogy valaki magára maradjon
világtengely körül keringve-forogva?
Napestig tágulhat még
e testrészekből kirakott univerzum.
Levegő nélkül az űr nem ég.
Régen ki ember volt,
most vértelen téridő csillagszórója,
kioltott szikráit szórva szanaszét.