Ezen a keddi napon Bodó a fénymásoló mellett állt. A dereka úgy fájt, mintha egy cementes zsák nyomta volna a világűr középpontja felé. A vitalitása a nullához közelített; a szemei alatt akkora táskák sötétlettek, hogy a repülőtéren pótdíjat fizettettek volna miattuk. Ekkor lépett oda hozzá a PR-os Gizella, aki híres volt arról, hogy a saját feladatait úgy passzolta le másoknak, mintha becsomagolt mérges kígyókat dobálna szét egy zárt szobában.– Bodókám, angyalom – búgta Gizella, miközben egy háromszáz oldalas, kaotikus táblázat-halmazt szorongatott. – Tudom, hogy ezer dolgod van, de te olyan végtelenül empatikus és segítőkész vagy. Én egyszerűen képtelen vagyok átlátni ezt a kimutatást, és a kislányom hörcsögének ma van a névnapja. Muszáj hazamennem... Te jóságos, pici-puci hős, ugye megmentesz?Bodó érezte, ahogy az agyában a segítenem kell reflex kattan. A szája már formálta is az automatikus, öngyilkos mondatot: – természetesen, Gizella..., de ekkor valami történt. Egy abszurd, kozmikus dimenziócsúszás a mátrixban. A fénymásoló vadul kezdett villogni, és a kijelzőjén a „papír elfogyott” helyett a következő felirat jelent meg, neon-sárgán. HIBA: AZ EMPÁTIA SZOFTVER TÚLTERHELVE. A RENDSZERGAZDA INGYEN DOLGOZIK. KIHASZNÁLÁS ÉSZLELVE.Bodó megdermedt. A fénymásoló üveglapja alól zöld fénycsík indult el, ami egyenesen végigpásztázta Gizella arcát. A fényben Gizella kedves műmosolya mögött tisztán vált láthatóvá egy bonyolult, vastag horgászzsinór, ami Bodó jóhiszeműségére volt rákötve, és amivel Gizella éppen Bodó maradék életerejét tekerte fel magára.– Heuréka! – villant be a szó Bodó agyába, de nem halkan, hanem mintha egy tibeti hangtálat kongattak volna meg a koponyájában.A bevillanó felismerés akkora erővel csapott le rá, hogy a mentális blokk – az a vaskos, rozsdás lánc, ami a szülei „légy jó mindhalálig!” parancsából készült – hangos csörömpöléssel tört ketté a tudatalattijában. Bodó hirtelen tisztán látta a képletet: a manipuláció nem egy megoldandó, külső probléma, hanem az a gomb az agya tudatalattijában, amivel mások ugráltatják. Ráébredt arra, hogy mivel nem akarja önmagát, az értékrendjét feladni, vagyis a másokkal való együttérzését kiölni a lelkéből, valójában önmaga ellen játszik. Az értékrendjére tapadnak rá a manipulálók! És így tesznek mindenki mással, azaz kiismerik a kiszemelt áldozatuk erkölcsi tartását, majd kiaknázzák!A „jófiú” szoftvere összeomlott. Ám a szégyentől való halál helyett Bodó rendszere egy teljesen új, minimalista kódot futtatott le: MONDJ NEMET!Gizella még mindig mosolygott, ám Bodó most már csúf vigyornak látta mindezt. Kiegyenesedett. A gerincéből, ami eddig egy megfőtt spagettire hasonlított, hirtelen acélgerenda lett. A fülében megszűnt a zúgás. Érezte, ahogy a vér – igazi, oxigéndús, vörös vér, nem pedig az a híg lé, ami az utóbbi években hajtotta – vadul áramlani kezd a vádlijától egészen a halántékáig. A testi vitalitás olyan elemi erővel tért vissza belé, hogy a fénymásoló melletti cserepes fikusz levelei a kisugárzott energiától azonnal növekedni kezdtek.– Nem – mondta Bodó. A hangja olyan mély és tiszta volt, mint egy templomi harang.– Tessék? – pislogott Gizella, mintha Bodó hirtelen ókori, arámi nyelven szólalt volna meg.– Nem csinálom meg – ismételte meg Bodó, és egyetlen elegáns mozdulattal tolta hátra a fénymásolót, ami a padlón csikorogva nyitott utat neki a szabadság felé. – A hörcsögök nem tartják a névnapjukat, Gizella. Különben is, a patkányok sokkal jobban bírnák a belőled áradó mérget. Szép délutánt!Bodó megfordult, és kilépett az irodából. Úgy járt, mintha lebegne; a dereka nem fájt, a szemei alatti táskák pedig nyomtalanul felszívódtak, átadva a helyet a tiszta, fókuszált tekintetnek. A tudatalattija feltámadt, és az első dolga az volt, hogy rendelt magának egy dupla adag jéghideg limonádét, és beiratkozott a vállalati boksztanfolyamra.Bodó azonban nem ment el a kora esti bokszedzésre, mert rájött, hogy a zsákok püfölése túl lineáris tevékenység egy olyan embernek, aki épp most szabadította fel a benne lakó, harminckét évig elnyomott lehetőségeit. Ehelyett a Metamorfózis és Társai Abszurd Kamaraszínház szerepválogatóján kötött ki, ahol a főrendező, egy monoklit viselő, gyanúsan csíkos zakós férfi azonnal bedobta őt a mélyvízbe.A szerepjáték első próbatétele az unalom-melodráma volt. Bodónak egy darab száraz kétszersültet kellett eljátszania, amit éppen elnyel egy fekete lyuk. Bodó nem teketóriázott: behúzta a nyakát, elkezdett ritmikus kattogó hangokat kiadni – pontosan imitálva egy elméleti matematikus algoritmus-programjának lélekölő ritmusát –, majd olyan drámai átéléssel vált irgalmassá a közönnyel szemben, hogy a zsűri tagjai zokogva keresték a zsebkendőiket. A második körben a manipulatív csend eljátszásának kihívása következett. A feladat az volt, hogy Bodó verbális eszközök nélkül, pusztán a kisugárzásával érje el, hogy a vele szemben álló színész önként odaadja neki a pénztárcáját, vagy a kabátját, vagy a nagymamája titkos, reszelt mandulájának receptjét. Bodó, akinek a tudatalattija ekkor már atomreaktorként üzemelt, egyszerűen csak áldozat-üzemmódba kapcsolt: vett egy mély, mártírokra jellemző levegőt, és úgy nézett a partnerére, hogy az illető másfél másodperc múlva elborzadva dobta oda a slusszkulcsát is, miközben azt ordította: – Sajnálom, Bodó, mindent sajnálok! A jófiú hirtelen zseniális volt. A benne felszabadult testi vitalitás miatt a színpadi fények kétszeres erővel verték vissza a tekintetét. Úgy mozgott, mint egy nagymacska, aki frissen szabadult a túlzott tudatosság bénító ketrecéből. Este tízre a rendező felállt, megtörölte a homlokát, és rámutatott Bodóra, valamint két másik, transzban lévő jelöltre (egy neurotikus pantomimesre és egy srácra, aki környezetvédőkkel körbevett fának öltözött)..
– Uraim – mondta a rendező ünnepélyesen. – Önök hárman maradtak a főszerepre. Holnap reggel nyolcra várom önöket a végső, mindent eldöntő fordulóra, ahol kiderül, ki alakíthatja az Öntudatra ébredt gémkapocs c. darab transzszerepét. Bodó bólintott, megköszönte a lehetőséget, és hazasétált. A gerince még mindig acélból volt, a szemei csillogtak, de a fergeteges módon felfrissített tudatalattija éjfélkor egy újabb, neonfényű értesítést küldött. RENDSZERÜZENET: A MEGFELELÉSI KÉNYSZER ÚJBÓLI ÉSZLELÉSE. MIÉRT AKARSZ GÉMKAPOCS LENNI, AMIKOR LEHETSZ EGYSZERŰEN BODÓ IS?Másnap reggel nyolckor a színházban a rendező és a másik két jelölt feszülten várták a kezdést. A fának öltözött srác hirtelen rügyezni kezdett az idegességtől. Bodó azonban már hetven kilométerre járt onnan, a Tarcal legmagasabb domborulatain. Nem hívott fel senkit, nem kért elnézést, és nem küldött SMS-t sem. Mellette a négy kutyája, egy afgán agár, egy tacskó és két utcai keverék – akik a családi hierarchiában eddig szintén hozzászoktak, hogy Bodó az ő parancsaikra is ugrik – most tiszteletteljesen, katonás rendben ügettek a gazdájuk mellett. Bodó megállt egy sziklaszirten. A szél belekapott a kabátjába, a napfény megvilágította az arcát. Lent, a völgyben apró, hangyaszerű pontokként nyüzsögtek az irodaházak és a színházak üvegfelületei mögött az emberek, akik éppen azon vitatkoztak, ki kinek a feladatát kénytelen átvenni és megcsinálni. Bodó zsebében megcsörrent a telefon. Talán Gizella volt az, vagy a színházigazgató? Igazából teljesen mindegy volt. Elővette a készülékét, ránézett, majd egy elegáns mozdulattal dobta át egy arra repülő vadkacsa felett, egyenesen a szakadékba. A kutyák egyszerre vakkantottak, mintha csak azt mondták volna: „Szép dobás volt, főnök.” Bodó vett egy mély lélegzetet, érezte, ahogy a tiszta, hegyi levegő átjárja a tüdejét, és a testi ereje, az életkedve olyan csúcsfokozatba kapcsolt, hogy a lépteitől a sziklákon dús moha kezdett nőni. Elmosolyodott, és elindult a teljesség felé…, illetlenül szabadon.