Bakos András
Evezés

A városi gimnáziumban már a második napon ismeretlen szavakat hallottam, melyekről legelőször mindig az derült ki számomra, hogy ismernem kellene őket. A többiek arcán sohasem láttam értetlenséget vagy csodálkozást, én pedig, miután a szavakat nem értettem, gyakran a mondatokat sem. Végül egyáltalán nem tudtam, miről beszél a tanár, és napról napra erősödött bennem a tudat, hogy erről csakis én tehetek. Máskor dühöngtem, és dühömben úgy láttam, hogy ezek itt mindannyian már most okosnak érzik magukat, pedig azzal, hogy nálam hamarabb ismertek meg néhány idegen szót, és néha még azt is elképzelik, hogy mások számára, számomra e szavak jelentése örökre titok marad, csak ostobaságuk nő, legalábbis a szememben. Korábban az a tudat élt bennem, hogy jól tanulok; igaz nem én vagyok a legjobb. Az azonban addig sohasem fordult velem elő, hogy ennyire nem értettem volna, miről beszélnek körülöttem.

Ez az új, fájdalmas élmény szótlanná tett: a szünetben csak álltam a folyosón, és az ablakon át az udvar betonján vándorló száraz faleveleket néztem, vagy idebenn a lábamat, körülötte a régies vörös és fehér mozaiklapokat. Azt mondtam, "olyan ez a kő, mint a szalámi".

"Ez a vers memoriter, a következő órára" - ezt a magyartanárnő mondta, és szigorú arccal mosolygott, én pedig akkor nem nagyon igyekeztem megtudni, mit jelent az a különös szó, melyet talán csak az egyetemen lenne szabad használni. Másnap azonban, amikor a magyaróra elején a tanárnő felszólított valakit, s az, mintha összebeszéltek volna, elkezdte mondani a verset, hirtelen megértve a szót, a könyv után nyúltam. Ám a tanárnő rám nézett, s látványosan ingatta a fejét; én pedig biztosra vettem, én leszek a következő felelő. Ennyit azért már megtanultam. Kár is volt a könyvért nyúlni, gondoltam, hiszen hiába is jegyezném meg a verset, az most nem lenne elég; hiszen az lehetetlen, hogy ez az idegen szó egyszerűen azt jelenti, meg kell, kellett volna tanulni a verset könyv nélkül: mert ha ezt akarta volna a tanárnő, nyilván ezt is mondja. A gyomrom elé húztam a kezem. Pedig otthon, a faluban mindig is nagykínúságnak tartottam, ha valaki arra panaszkodott, hogy ideges, és ezért fáj a gyomra. A tanárnő azonban nem szólított föl, és így sokkal tovább tartott, míg megnyugtattam magam.

A technikatanár magas, testes, fekete hajú és bajszú férfi volt, vastag fonálból kötött farkasalma-színű kardigánt viselt. Az első technikaóra előtt még arra számítottam, hogy le fogunk menni a sárga téglákkal díszített épület alagsorába, valami műhelybe, és ott lombfűrésszel dolgozunk. A magas ember azonban rosszkedvűen beszélni kezdett, és én, mivel gyanútlanul csak arra figyeltem, mikor hallom először azt, hogy lombfűrész, nem nagyon figyeltem; öt perc elteltével aztán sejtettem, hogy bármennyire is hihetetlen, a technikát sem fogom érteni, ez a tanár is csak olyan ismeretlen szavakkal traktál, melyek akkor dühítenek igazán, ha végül megértem a jelentésüket.

A technikatanár szervezetekről beszélt, melyek meghatározzák az ember életét, szinte a születésétől a haláláig, én pedig nem értettem, mit jelent itt az, hogy szervezet, és miért érzem azt, hogy ebben a környezetben, bár az emberről is beszélt, miért nem emberi szervezetről beszél. Amíg azonban ezen nyűglődtem, ő késlekedés nélkül tovább beszélt, s amikor bekapcsolódtam, megint nem értettem, mit akar megértetni velünk. Hosszú időbe került, mire rájöttem, értetlenségem fő oka, hogy a tanár a szervezet szó helyett egyre gyakrabban a vállalatot használja, meg a céget. Végleg lemondtam arról, hogy tovább kövessem. Nem lehet ez fontosabb, mint a fűrészelés; ha fontosabb volna, nyilván lassabban beszélne. Később aztán akaratlanul is újra érteni kezdtem, amit mond; a szervezeten belül létezik központ, léteznek alközpontok, melyek szintén fontosak. Az óra végén a tanár kinyitotta a naplót, és belekezdett a névsorba; harmadszorra az én nevemet mondta, meg azt, hogy termelési osztály, aztán a névsorban utánam következő nevét, és e név mellett is mondott valamilyen osztálynevet. Azt mondta, hogy a következő technikaórára, tehát másnapra, mindenkinek meg kell tudnia, mi a dolga annak az osztálynak, aminek a nevét a saját neve után hallotta. Az egyik fiú megkérdezte, hogy hol lehet ennek utánajárni, mire a tanár megjegyezte, a legjobb, ha mindenki megkérdezi a szüleit, mert, mint az eddigiekből is kitűnik, mindenki valamilyen szervezetben dolgozik. Ám a válasz csak akkor lehet jó, ha az, akit megkérdeznek, klasszikus fölépítésű szervezetnél dolgozik. A feladat nem látszott fontosnak, éppen azért, mert első pillantásra is képtelenül nagynak és munkaigényesnek tűnt, legalábbis a technikaórák elképzelt jelentőségéhez képest. Elfelejtem, döntöttem el kora délután, evezés közben. Ám vacsora után elszorult a szívem, ahogy láttam, hogy hugom, apám, anyám is lefekvéshez készülődik, én pedig nem tudom, mi az a termelési osztály, s ha elalszanak, nem is fogom megtudni. Halkan megkérdeztem anyámtól, ő pedig, kicsit sem sajnálkozva azon, hogy a gimnáziumban mi mindent kérdeznek a gyerektől, elmagyarázta, hogy a téeszben, ahol dolgozik, mivel kell foglalkoznia annak az irodának, amelyik másutt a termelési osztálynak felel meg. Másnap a technikatanár először az irányítás és a vezérlés különbségéről beszélt, aztán arról, hogy létezik csap és létezik szelep, s a vízcsapot tulajdonképpen szelepnek kell neveznünk. Már-már azt gondoltam, fölöslegesen írtam le, mi a dolga a termelési osztálynak, ám végül a tanár az órájára nézett, és azt mondta félhangosan, magának, de úgy, hogy mi is halljuk, hogy a hátrelévő idő épp elég lesz a feleltetésre. Leült, kinyitotta a naplót, felszólította az első felelőt, és megkérdezte tőle, mi volt a feladata. A felelő - lány volt - nem válaszolt, nem mert kérdezni sem, mire a tanár még egyszer megismételte a kérdést, de így: "már nem emlékszik, milyen feladatot adtam magának?" Én pedig egy pillanatra azt gondoltam, lám, itt rajtam kívül senki se érezte fontosnak, hogy utánanézzen, melyik osztály hogyan működik, ezúttal tehát mégiscsak túl nagy jelentőséget tulajdonítottam a tanár szavainak; vagyis inkább éppen én döntöttem jól. A lány azonban valahogy megkönnyebbült, és elkezdte mondani, mi a feladata az ő osztályának. Ezek szerint tehát nem tévedés, a házi feladatra gondolt a tanár, vélte a lány; én pedig megállapíthattam, hogy ismét félreismertem a társaimat, mert igenis megtanulták az osztályokat.

A második lány, aki a névsorban előttem volt, körülbelül fél percig beszélt, és ötöst kapott. Eközben én gyorsan átolvastam a saját írásomat. A tanár némi szuszogás után halkan kimondta a nevem. Elmondtam, amit anyám lediktált, majd elhallgattam, a tanár pedig gunyoros, de mindenképpen komolyan veendő modorban azt mondta, hogy közepes, merthogy megmondta, hogy az igazi vállalatok termelési osztályának működésére kíváncsi, és nem kíváncsi a Felszabadulás Tsz-re.

Az angoltanárnő már az első órán mondatokat írt a táblára, és ki is mondatta velünk, amit odaírt, de mielőtt le tudtam volna írni a táblát, letörölte, és szelídségéhez mérten kissé szigorúan megkért, hogy végre tegyem le a tollam, emeljem föl a fejem, és rá figyeljek. Az első angolórán még kevesebb szót értettem, mint a többi órán; ekkor azonban már beletörődtem ebbe, és így persze nem hittem volna el, ha valaki azt mondja, végül angolból leszek a legjobb.

Az első tornaórák egyikén kiderült, nem vagyok képes arra, hogy megcsináljam a nagymacskát. Először túl kicsit dobbantottam, nekiütköztem a zsámolynak, és a sípcsontomon olyan púp lett, amilyet korábban csak rajzfilmeken láttam. Aztán túl nagyot dobbantottam, és a tornatanárnő segítő kezét is elcsapva magasan a a zsámoly fölött szálltam el; ez viszont azért nem volt jó, mert, mint a tornatanárnő elmagyarázta, s meg is mutatta, a kezemmel valahol érintenem kellett volna a zsámolyt. Mindenki engem figyelt, s végül azt mondta a tanárnő, megcsinálhatom a kismacskát a hármasért. És nem én voltam az, aki az egyik lány fejéhez rúgta a kosárlabdát, míg a tanárnő az öltözőben volt. Én csak levettem a céltalanul pattogó lasztit, lábujjheggyel a kezembe pattintottam, a tanárnő kiáltása után. S végül, igaz, azért kellett nekem is felmennem az ellenőrzőmért, mert a kosárlabdát nem szabad rúgni.

És minden délelőttre jutott egy ilyen élmény, én pedig hiába próbáltam ráhangolódni ezekre a délelőttökre, mert minden délelőtt más volt, s délután, amikor a buszállomás felé mentem, mindig megállapítottam, hogy olyasmi történt velem aznap, amire nem lehetett felkészülni.

Ha fölszólítottak, igyekeztem mindig úgy fölállni, hogy ne zörrenjen a székem, ám mégis mindig zörrent, és a többiek mindig úgy néztek rám, hogy nem tudtam eldönteni, jóindulatúan mosolyognak, vagy arra várnak, mikor nevethetnek rajtam. S valahányszor magamtól megszólaltam, utólag mindig úgy éreztem, jobb lett volna folytatni a hallgatást; ezt éreztem még évekkel később is, amikor a fiúkkal betértem valahová, és a negyedik vagy az ötödik pohár bor után, amikor is megbátorodva felém sugárzó csendes, nevetés nélküli szeretetükön, és azon, hogy láthatóan jobban bírom az italt, mint ők, arról beszéltem, hogy egyszer áradás idején föleveztem néhány kilométerrel a falu fölé, és egy benyúló fűzfaágra bicskával felírtam valamit; s hogy milyen jó volt látni nyáron, öt méterrel a fejem fölött azt a vékony ágat, amelyen egy gyakori női név olvasható.

Egy decemberi reggelen, nem sokkal a karácsonyi szünet előtt az idős tornatanárnő bejött a terembe, és azt mondta, a két utolsó órán elmegyünk a korcsolyapályára. Ez ismét okot adott a jóslásokra, hiszen nem tudtam korcsolyázni. Amikor ezt megmondtam csöndben valakinek, nem hitte el, és megjegyezte, hogy én télen sokkal hamarabb találok jeget a faluban, mint ők. Bár nem estem el, a pálya kölcsönzőjéből kapott korcsolyámmal nem mertem elindulni a pálya közepe felé, sőt, el sem engedtem a palánkot, miközben ők egy csapatban, a tömeggel sodródva, mint valami hatalmas örvényben, többször is körbejárták a jeget.

Azon a télen minden dupla testnevelésórát a jégen töltöttünk, én pedig hamar rájöttem, hogy a kölcsönzőből mindig a negyvenkettes korcsolyák fogynak el a leghamarabb. A pult előtt mindig nagy volt a tülekedés, én pedig hagytam, hogy az összes negyvenkettes elfogyjon, s akkor álltam oda, amikor már láttam, egy sincs a polcon. Aztán szerény, lemondó mosollyal kiballagtam a lelátóra, azokkal együtt, akik valóban sajnálták, hogy nem jutott nekik korcsolya, és néztem a többieket, akik közül néhányan talán már amiatt sajnáltak, hogy nem a városban élek, és így nem járhatok korcsolyázni.

Két nappal a karácsonyi szünet előtt felfigyeltem egy egyszerű, mégis szép arcra; a lány, aki egyébként mellettem, a szomszédos padsor szélén ült, a tanárnő utasítására bemutatta, hogyan tud elindulni és megállni a jégen, és, bár nagyon jól korcsolyázott, most majdnem elesett. Egy pillanatra úgy látszott, a lendülettől előredől, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, s mikor sikerült megállnia, leeresztette a kezeit, és lehunyt szemmel, csukott szájjal nevetett. Annyira szép volt ez a viselkedés, hogy le se vettem róla a szemem, két órán át figyeltem, ahogy körbejár a többiekkel. Minden tetszett, amit csinált; ő pedig, amikor észrevette, hogy figyelem, kíváncsian nézett föl, mosolygott, és mondott valamit a barátnőjének, de biztosan nem rólam, mert a barátnő nem kezdett keresni a szemével. Ő viszont még egyszer idenézett, s később is, valahányszor a tömeg közelebb sodorta hozzám, az arcomat figyelte, és mosolygott.

Az új év első napjaiban azonban elromlott minden; előbb szelíden kérlelt, hogy ne nézzem folyton, majd a suttogás bosszús sziszegésbe váltott. Az egyik órán hozzám vágta valamelyik füzetét, és én nem tudtam, mit feleljek erre. A csattanásra néhányan odanéztek. Pontosan tudták, mi történt, mosolyogva elfordultak.

Én pedig a következő napon a karácsonyra kapott borotvatartó táskámból elhoztam a tükröt. Néhány hétig ebben a tükörben néztem, ő pedig úgy tett, mintha ezt nem vette volna észre. Egy nap aztán az utolsó óra végén megvárta, hogy mindenki hazamenjen. Tudta, hogy én egy ideig még ott szoktam maradni az üres teremben, ahol érezni véltem az illatát a tornacipőszagban is. "Kölcsön tudnád adni egy pillanatra a tükrödet?"; ezt kérdezte mosolyogva, ahogy megérintette a vállamat, s én éreztem, hogy egy kicsit még mindig kedvel, pedig én valóban fárasztó és idegesítő vagyok. Elővettem a tükröt, és odanyújtottam. Nem vette el. "Tartsd, légyszíves!", mondta. Fésülködni kezdett a tükrömben. Nem tudom, meddig álltunk így, egymással szemben. Kedvemre gyönyörködhettem a szemében, és nem tudtam megszólalni. Aztán abbahagyta a fésülködést, eltette a fésűt, és szótlanul elfordult tőlem. Felvette a kabátját, kilépett az ajtón. A folyosón valaki megszólította; azt hiszem, az a barátnője várta az ajtó előtt, akivel először láttam a jégen. A barátnőből a folyosó végén kirobbant a nevetés. Ő azonban nem nevetett; vagy ha igen, gondolom most, akkor csak úgy, ugyanolyan halkan és szépen, ahogyan először láttam nevetni.

Az illatot, amely négy éven át változatlan volt - ugyanaz a vegyület ugyanazon a bőrön -, és amit a helyemen ülve folyamatosan éreztem, otthon is megpróbáltam felidézni. Örültem, amikor ébredés után megtalálni véltem az orromban, kerestem, fél órán át válogatva a falubeli vegyesbolt polcánál a szappanok és női dezodorok között, míg végül a strandon, a csap melletti tócsában egy dezodorkupakon megtaláltam. Azt, hogy a kupak dobozát nem találtam sehol, természetesnek véltem. Akkoriban kezdtük tanulni a filozófiát, ami nem tudott válaszolni arra a kérdésre, miért, hogy egyszer jól érezzük magunkat ebben a bőrünkben, máskor meg úgy, mint a kézbe vett kismalac. Miért, hogy amikor végre csönd lesz körülöttünk, és egyedül maradunk, hiába várjuk, hogy valaki megmondja, jót vagy rosszat tettünk-e éppen, és hogyan tudnánk helyrehozni a tévedést.

(Mindezt pedig nem jegyeztem volna le, ha néhány nappal ezelőtt a városi sportuszodában, a csecsemőúszó-tanfolyam közben nem veszem észre, hogy valaki figyel. A hatalmas, sárga sátorban három nagy medence van; abban, mi néhány városi házaspárral együtt a bejárattól legtávolabb lévőben tanítottuk úszni a fiamat egy idős asszony segítségével, aki angyalian mosolygott, miközben a fiam kétségbeesve, sírásra görbült szájjal vergődött a kezei között, és bőven nyelte a vizet. El is maradtunk a foglalkozásokról, melyek végül már csak arról szóltak, hogyan tudjuk minél távolabb vinni a gyereket a tanárnőtől, és valahogyan elaltatni benne a víz iránti bizalmatlanságát. Guggoltam a derékig érő meleg vízben, s az a női szempár, éreztem, már régóta figyelt, elgondolkodva, komolyan. Messze voltunk egymástól, és én nem voltam benne biztos, hogy őt látom. Azt viszont láttam rajta, ő sem biztos abban, hogy tényleg engem lát-e. Így csak akkor köszöntünk egymásnak, amikor az öltözők folyosóján is találkoztunk. Az szinte biztos, hogy nem olyan gondolatokkal figyelt engem, mint én őt annak idején, mégis, eléggé elszomorodtam.)

Egy idő után persze egyre ritkábban fordult elő, hogy nem értettem volna az idegen szavakat. És egyre gyakrabban győztem meg magam arról, hogy a nevetésben, legalábbis, az engem érintő nevetésben szeretet van; ez ma a lelki békém legszilárdabb alappillére. Am akkor azt az elég gyenge meggyőződést csakis úgy tudtam igazolni saját kételyeimmel szemben, hogy azt gondoltam, miután kiderült, épp valami nevetségeset mondtam vagy csináltam, hogy ők nem engem nevetnek ki, hiszen kedvelnek, hanem csak a létező világ nevetségességét fedezik föl újra és újra. Ezek a fiúk és lányok nem nevetnek olyasvalakin, akit gyűlölnek, így gondoltam, és örültem annak, hogy mindvégig meglévő kétségeimet és indulataimat osztálytársaim meglepő viselkedésével kapcsolatban nem tettem nyilvánvalóvá, csak hallgattam, s arcomról legföljebb a csodálkozást és a csodálatot olvashatták le. A csodálatot az ismeretlen, elsősorban az ismeretlen jelentésű gesztusok iránt.

Ez a csodálat viszont, láttam, szintén okot adott a szeretetteljes mosolygásra. Kétségtelen, azért is gondolkodtam így, mert valami kedves gondolatra szükségem volt abban a kilátástalannak hitt helyzetben. És azért is, mert közben a legtöbbjüket én is megkedveltem. Azt azonban nem hittem, hogy ittlétemnek végül marad valami nyoma. Erről persze, s főleg a fésülködést követő napokban eszembe jutott az öngyilkosság is. Azt akartam, hogy a hiányom, mint valami mágneses erejű fekete folt, örökké jelen legyen, s a tudatom örökké töltekezhessen a hátramaradottak, főleg a korcsolyázó lány sajnálkozásával. Egy ideig melengetett ez a gondolat, aztán fölismertem benne a gonoszságot és az önzést, ez pedig megint elkeserített.

Nem tehettem mást, továbbra is eljártam a gimnáziumba, és ha délelőttönként nem kellett annyira figyelni, sorra fölidéztem mindazt, amire szívesen emlékeztem. Gyakran a könnyekig elérzékenyültem.

Azokban az években csak evezés közben éreztem jól magam.

Nem véletlenül, az első kedves emlékképem négyéves koromból való, a Tisza-part egyik üregében ültem, világoskék pokrócomon, és egész délután a felhők formáját csodáltam. (A felhő: megfagyott füst.) Alattam, a víz szélén apám és anyám állt, kezükben horgászbot. Nagyon szerettek horgászni, és mindig nagyon sok halat fogtak. Fekete műanyag vödörbe gyűjtötték, és amikor megtelt a vödör, nagybátyám, anyám öccse belekapaszkodott a vödörbe, fölvitte, aztán a rövid ártéri erdő ösvényén végigszaladva föl a töltésre, le, néhány lépés a házig, ahol nagyanyám és nagyapám már az alumínium vájling előtt ülve várt. Nagyapám, anyám apja, aki mindig igykezett a kedvemben járni, akkoriban ígérte meg először, hogy ha megint csúnyán beszél vele mama, mi ketten megnövesztjük a hajunkat, és ladikon elmegyünk Indiába.

Tízéves lehettem, amikor apám vett egy ladikot a halászoktól, és megtanított evezni. Akkor indultunk, amikor a szél már elcsendesedett. A harcsák burványai finom hullámokat indítottak a vízen; a falunkba költöztetett fiatal pap, aki később gyakran megfordult nálunk, mert mindkettőnkkel szeretett beszélgetni, egyszer azt mondta a parton állva, olyanok ezek a lassan terjedő karikák, mintha Krisztus közeledne felénk a túloldalról, és lába időnként megérintené a vizet.

Elég ügyes voltam az evezésben, apám néhány hét után azt mondta, most már egyedül is el mer engedni. A délutánokat tavasztól késő őszig a vízen töltöttem; sötétedésig ár ellen eveztem, és élveztem, hogy egyre jobban bírom. A karomat néztem, és a szívizomra gondoltam, melyről akkoriban azt tanultam, hogy sohasem fárad el. Egyfolytában az árral szemben haladva, túl a galambfészekkel teli közúti és a vasúti híd pillérein, ismeretlen helyekre jutottam. Arrafelé már nem tudtam, milyen vastag az erdő, merre vezetnek utak, és a gáton túl mi lehet, tanya-e vagy legelő, szántás. A partot azonban, mivel evezés közben nem kellett figyelnem az evezésre, alaposan megismertem; akkor is tudtam, hol járok, ha rám sötétedett. Sejtettem, melyik fa fog a következő évben belezuhanni a vízbe, és megálltam hűsölni a vadszőlővel borított, hatalmas, kiszáradt fák alatt, melyek olyan emberekhez hasonlítanak, akik lassan a víz felé ballagva fejükön át vetik le az ingjüket.

Négy vagy öt kilométert eveztem ár ellen, aztán megfordítottam a csónakot, és vitettem magam az árral. A csónak oldalához támaszkodtam az evezővel, a víz visszacsöpögött a folyóba, lassan elfogyott a lapátról. Erre ismét belemerítettem, megfeszítettem, hogy forduljon a csónak, teljes erőből eveztem egy ideig, aztán csak kormányoztam, és hagytam, hogy virágba boruljon a víz a lapáton.

Végül leültem a csónak aljára, és hátam az oldalának vetve behunytam a szemem; mert jó volt érezni, ahogy meglassul és szelíden fordul egyet a csónak, mert befogadta a vasúti híd pillére mögötti lassú forgó, amely áradáskor a legnagyobb faágakat is összegyűjti, és csak néhány óra múlva engedi tovább.

Ha nagyon elfáradtam délelőtt, előfordult, hogy ilyenkor elaludtam. De mindig pihenten ébredtem, amikor kiröppentek fészkeikből a galambok, és odafönn a világoskék acélszerkezet eldördült az esti vonat kerekei alatt.