Verebes Ernő
Tamás és a csend bokrai

Az igazságosztó átlépett a falon. A zálogba adott gyerekek szétrebbentek, és lesütött szemmel álltak meg a park gyepén. Éppen harangoztak.

Az igazságosztó jóságos, ezt megtanulták mind, ezért is nem mertek ránézni. A jóság, ki tudja, lehet, hogy átsugárzik az igazságosztóról rájuk, szemükbe szikrázik túlontúl közelről, s ők nem szokták meg az ilyenfajta fényt. De nem, nem is a kötelező tiszteletadás nyilvánult meg e szemlesütésben, különben is, a tiszteletadás számukra egészen mást jelentett. Ők így védték magukat a külső világgal szemben, akár atomtámadásról, kötelező tánciskoláról, himlőoltásról vagy nevelői feddésről volt is szó.

A fal tetején keresztül érkező igazságosztó megszámolta a gyerekeket: sok volt belőlük. Elő is vette fémsarkos, zálogjegyeket tartalmazó jegyzetfüzetét, és írt bele valamit.

A harangszó közben drámai felhangot kölcsönzött az egész eseménynek, melynek különben csak az igazságosztó tulajdonított fontosságot. Kezdett izzadni a napsütésben s joggal hihette, ez azért van, mert csak a munkájára koncentrál: estére megbeszélése lesz a Közegben, s addig még ezt a jelentést is le kell adnia. Mintha valamit is változtatna ez a zálogba adott gyerekek helyzetén, akik szemmel láthatóan jól érzik itt magukat. A záloghitelező fizet, a zálogbirtok meg felvirágzik.

A gyerekek laza csoportosulásban álltak, és már felbátorodtak annyira, hogy néha egymáshoz fordulva suttogjanak valamit, például hogy éhesek, meg hogy mit ennének. Egészen normális gyerekek voltak, nagyjából egykorúak, szőkék meg barnák, még a testalkatuk is hasonló volt.

Hát csak suttogjanak egymásnak tovább, az igazságosztó szeretettel nézte őket egészen addig, amíg úgy nem érezte, hogy meg kell szólalnia.

Ez pont akkor történt, amikor a harang elhallgatott. A drámai hatás azonban tovább élt, mert az igazságosztó hangja, emberi gyengeségének és sebezhetőségének lefegyverző őszinteségével töltötte ki a harangszó utáni csendet. Mintha Isten után az Ember emelkedne szólásra.

Zavart mosolyok villantak mindenfelé, mindenki az éppen mellette állót tekintette megszólítottnak, többen önkéntelenül a park valamelyik eldugott sarka felé pillantottak. Most minden gerlebúgás az áhított Távolságot jelentette.

Az igazságosztó így hát tulajdonképpen senkihez sem beszélt. Hangja mélyen a gyep felett kerengett, mintha csupán a környező aranyeső-bokrokat meg a japán akácokat akarná szél módjára remegésbe hozni.

Beszéd közben, érdekes módon, pontosan tudta, mit néz: baloldalt nem messze, a most még rózsaszín, de estére már bíbor-pirosba hajló hibiszkusz-cserje virágai, mintha puhán felfogtak volna valamit a helyzet enyhén csikorgó hangulatából, s neki úgy tűnt, hogy a fentről pontosan ide bezuhanó zálogérték, amiről beszélt, a fekvő fenyőbokrok ölébe pottyanva máris örökre elpihent.

A gyerekek, közben talpukkal különböző ábrákat próbáltak lenyomatolni a fűben, néhányan abban versenyeztek, hogy ki tud tovább egylábon állni úgy, hogy a másikat közben minél magasabbra emeli, vagy hogy ki tudja a két lábfejét jobban szétfeszíteni, mint Charlie Chaplin. Közben vigyorogtak és ingatták testüket mintha járnának, mintha mennének valahová.

Kintről, a kerítésen kívülről, néha egy-egy távoli robbanás hallatszott. Teherautók kipufogójában gyullad meg így az el nem égett gáz. Egyébként csak biciklicsattogás és a csengők hangjának foszlányai jutottak be az Intézet parkjába, a parkba, mely messzeföldön híres volt régi arborétumáról.

Az igazságosztó lassan, kimérten beszélt. Egy nemlétező mennyezet szegletét vizsgálva, már percek óta felfelé nézett, s most enyhén elpirult.

Időközben ugyanis, az Intézet kollégiuma és az azt körülvevő park is zálogba került, s a Közeg vezetője úgy érezte, hogy az itt élő gyermekeknek tudniuk kell ezen újabb fejleményről. Ő, az igazságosztó azért jött el, hogy ezt tolmácsolja nekik. Egyúttal azt is kifejezte, szerinte a dolgok rendjéből fakad, hogy az Intézet és fiatal lakói így, a drágán megszerzett, de végül mégis kiharcolt Nagy Érték önkéntelen megőrzőivé, sőt, megszemélyesítőivé váltak. Intézet, arborétum, gyerekek, mint a fennmaradás letéteményesei.

Valahol az épületben ebédre kolompoltak. Az itt lakók felkapták fejüket, de közben folytatták a Kinek fáj jobban-játékot, mit a lábemelgetés és a chaplinozás után kezdtek el, persze csak csendben sóhajtozva, megjátszva a halálos kólikát.

Az önfeláldozó szülők, folytatta a szónok, akik a Közeg óhajára zálogba adták gyermekeiket, még nem is tudják, hogy azok, a térség egyik legrégebbi arborétumának gyepén hallgathatják figyelemmel Őt, a Közeg emberét, ahol a nyárvégi zöldbe szinte belebújik az Intézet épülete, ahová nemsokára ők is bemehetnek ebédelni, s ahol a folyosón néphősök és szentek mellszobrai, a tanulóban felolvasás, a közös hálóban délutáni pihenő várja őket.

A gyerekek többsége közben már szinte sírt a néma kacagástól, amíg játék közben, egyikük hétrét görnyedve, sikeresen kínlódott a hasfájástól. Mintha hajbókolna, úgy tört meg és egyenesedett ki a teste újra, arcán ilyenkor nevetségesen torz grimasz villant. Közben, aki még bírta nevetés nélkül, tovább próbálkozott: néhánynak a térde fájt (még az előbbi láb-emelgetés utóötleteként), egyik-másik a fejét fogta, s úgy tekergette a nyakát mintha gumiból volna, volt akinek a feneke, a válla, a foga, sőt, a nyelve fájt.

Az ebédre hívó kolompolás most erősebben megismétlődött, s kisvártatva egy kötényes, ösztövér szakácsnő jelent meg a kollégium irányából, egy terebélyes liliomfa mögül. Mereven nézett az egyhelyben vonagló gyerekekre, aztán pár lépéssel közelebb ment, és karjait mellén keresztbefonva, jobb vállával lazán nekitámaszkodott egy mamutfenyőnek.

Az igazságosztó éppen hátrafelé mutogatott, oda, ahol átlépte a falat. Minél több ilyen leomlott falrész kellene, mondta, persze stilizáltan, művészien kiépítve, hogy a külvilággal való kapcsolat közvetlen, és állandó legyen. Emellett a szülők, reggel munkára sietve vagy délutáni sétájuk közben, be-beleshetnének a "hiányos" kerítésen keresztül, hogy megpillantsák fiaikat-lányaikat, kik azóta már régen megtanultak járni, labdát elkapni, énekelni, sőt olvasni is.

Mint két eleven kereszt, egy gólyapár húzott el a park egén keresztül, a gyerekek mind felfelé mutogattak, észrevették a kifeszített szárnyakkal lebegő madarakat. A hasfájós fiú is éppen a felhők felé emelte görcsbe torzult arcát, de rögtön ismét összegörnyedt. Néhányan önkéntelenül felkiáltottak, hogy gólya, gólya, nézd, amikor a görcsölő gyermek a földre esett. Erre mindnyájan visszatértek eredeti játékukhoz, s még nagyobb átéléssel hajladoztak, markolászták fájó testrészüket, sőt, egyikük a nyelvét babusgatta remegő kézzel.

A szakácsnő közben egyre csak nézte, nézte ezt az elképesztő némajátékot. Csak állt ott, de érdekes módon, teste lassan egyenesedni kezdett, mintha nem is ő támaszkodna a mamutfenyőhöz, hanem a mamutfenyő idomulna őhozzá, s tényleg, az enyhén utánagörbedt, s úgy tetszett, hegyével az eget karistolva rásimul szikár testére.

Valami nagy, hatalmas családról volt szó, amely együtt jár felvonulásokra, körmenetekre és temetésekre. Mert láthatatlan, de elszakíthatatlan szálak fűzik össze ezt a hatalmas közösséget; ugyanis egy állandó kényszer, egy körbefutó, ismeretlen zóna fenyegető léte veszi körül az egész Territóriumot, egy Világ-zóna, amely záloghitelezőként, íme, egy mini-enklávét hozott létre az ő Territóriumuk arborétumában. De azért sikerült megmenteni, még ha ekkora önfeláldozás árán is, sikerült átmenteni Mindent, (a szónok itt egy pillanatra körbefuttatta tekintetét a gyerekeken), ami számukra érték, s nemsokára az Északi Dombvidék lankáira fog kirándulni az egész nagy család, amikoris egyik délután az apákat felszentelik, amint kilépnek munkahelyeikről, s ők vezetik majd e hömpölygő tömeget a lankán felfelé, ők irányítják a sokaságot, a Közeg hatalmas, lüktető szívét.

Az igazságosztó elnézően nézett körbe ismét, tekintetét pasztellszín cserjemályva-halmok, tüskés opuntiák és barbadoszi egrest gyümölcsöző kaktuszfák keresztezték. Beszéd közben, tenyerét néha lassú mozdulattal az ég felé emelte, mintha egy könnyű labdát dobna fel, mely sosem esik le.

A földön fetrengő gyermek, vonaglás közben nyöszörögni kezdett, társai hiába mutatták, alig-alig visszafojtva nevetésüket, hogy "psszt!" Lelassult a játék, már csak a hasfájós produkálta magát, a többiek, vereségüket beismerve, kuncogva figyelték. Annak meg egyre vörösödött az arca, nedves szemhéja behunyva is remegett.

A szakácsnő mintha egybenőtt volna a mamutfenyővel, már csak a szónokot nézte. Erősen, csendben figyelt. Úgy, olyan ritmusban hallgatott, ahogyan az igazságosztó a szavakat görgette. Mind mélyebb csendbe burkolózott. Pontosan annyira volt néma, mint amilyen hévvel beszélt az ott, vele szemben. Szemgolyója mintha saját tekintetébe olvadt volna, metsző sugárrá lett, karjai visszahajló ágak, kendője kihívó korona.

Az igazságosztó beszéde vége felé közeledett, az egyre nagyobb szónyomatékok a tartalmi-formai befejezést sejtették. Szemöldökét felhúzva, azért még igyekezett visszaidézni a Közeg és a gyermekek számára egyaránt fontos gondolatokat, de most már, mintha egyenesen a gigászi fenyő alatt álló ösztövér szakácsnőnek címezte volna ezeket, jótékonyan az ő figyelmét felkeltő szándékkal beszélt.

A földön fetrengő fiút társai tanácstalanul állták körül. Már alig rángatózott, szája szélén habgyöngyök csillogtak. Némelyek párszor a nevén szólították, hogy vége a játéknak, hagyja abba, de sikertelenül. Végül megpróbálták őt felállítani.

Az utolsó szavak ("a Közeg és a magam nevében is"), talán hangosabbra sikeredtek a kelleténél a retorika kötelező szabályai szerint, a szakácsnő viszont úgy, pontosan annyira, talán még egy kicsivel jobban hallgatott épp ekkor, teste a mamutfenyő deréknyi vastagságú kéreg-fugái közé simult, csak nézett merően, s amikor az igazságosztó egy pillanatra lehunyta a szemét úgy érezte, beszippantja őt a Csend, zálogjegyekkel teleírt jegyzetfüzetével együtt, megsüketíti egy soha el nem tékozolt sóhaj, s szinte látta, hogy hangja a nagy, néma semmi felé száll, utolsó csatába indul az indiai oleander cserjéjének lándzsás levelei ellen.

Akkor egy vérfagyasztót kiáltott. De csak annyi történt, mintha a lelkét lehelte volna ki csendben, míg szemközt vele, a szakácsnő egyszerűen eltűnt saját hallgatásának irdatlan szakadékában. Egy némán feszülő, fényes ív villant a park fölött, mintha a történés izzószála lenne, s ugyanebben a pillanatban, a még mindig földön fekvő gyermek lángra lobbant.

A madarak, is elnémultak, az éppen induló gólyapár pedig tisztelet-kör nélkül kelt útra, kifelé ebből az egyre forrósodó csendpáncélból.

A szakácsnőt valóban mintha a föld nyelte volna el. A mamutfenyő oltalmazó íve magányosan feszült, mint egy hatalmas hárfa egyetlen megmaradt húrja, az arborétum bokrai és fái pedig egyik pillanatról a másikra a világ legfontosabb dolgaivá váltak. Aztán a többi gyerek is sorra fellángolt, mint megannyi égő csipkebokor...

Vörös tűztövis-cserjék, tarkálló tulipánfák meg kékgyantát könnyező mirtuszfák társultak a szín-orgiához, sötét mahagónitörzsek emelkedtek a rózsatavak fölé, babérfüzek hivalkodtak a dundi gömbakácok között, s megintcsak sárga és piros virágú azarolfák kínálták borízű gyümölcsüket, ha másnak nem, az anyaföldnek. Csak a gyep maradt hűvös és zöld, a fű, a sarjadás alapszíne.

...ők meg álltak ott, mint egy újabb, büszke tűzijáték eleven, fennkölt látomásai, mint lángot virágzó fáklyák, felfelé hulló szikraesőt pattogtatva, megváltó, csendes esőre várva.

S habár már nem láthatta - hisz mintha egy világégés elöli álombeli menekülésben lett volna része közben -, az igazságosztónak úgy rémlett, hogy a játékban győztes gyermek, a hasfájós kisfiú, kezeit széttárva, hunyt szemmel ontja izzása melegét, soha el nem égő fájából.

Vajon csak úgy tűnhetett, hogy közben órák teltek el, amíg végre elérte a falat? S amikor az Intézet épületében ismét megszólalt a kolomp, majd válaszként rá a harang, délután három óra volt, s messziről viharfelhők közeledtek.

A gyerekek csodaváró tekintettel tartották bádogbögréjüket a szakácsnő merőkanala alá, közben mindenki a győztes Tamáson nevetett, aki holtfáradtan, lehorzsolt térddel, szurtos képpel, már harmadszor kérdezte meg a sorban előtte álló barátjától, hogy valóban tejlevesben főtt tészta-e az ebéd.

Az igazságosztó, az omladékos falon át az utcára lépett, kezében megvillant fényes, fémsarkú jegyzetfüzete. Hátán, ingéből az utcai fák lombjáig lobogott a láng, s egyre többen fordultak utána, amint kissé fáradtan, a szürke városközpont felé tartott.