Csernik Előd
Demian helyett Senki

Demianba már csak hányni járt a lélek, s négyszer átesett az elbeszélés küszöbén, mire bejutott az első bekezdésbe.

Orvost hívtunk, aki megvizsgálta. Drámai szavakkal tudtunkra adta, hogy a halál a közelben jár. (Mondtuk neki, hogy ez itt próza, viselkedjen ehhez illően.)

Becsuktunk ajtót, ablakot, elsötétítettük a házat, eltakartuk az elbeszélés címét, hátha ráharap a fenéje, de a halál lecövekelt a ház előtt, szobrozni kezdett, és kőmély, sziklaszilárd, ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy minden hiába. (Ez nem kézművesség, hanem irodalom, szerettük volna mondani, de nem volt időnk vitatkozni.) Összedugtuk fejünket, számbavettük a tényeket, majd csámcsogni kezdtem rajtuk. Demiant nem zaklatta fel saját nyomorúságos helyzete, egy reménytelen haldokló lemondásával ásítozott, álkapcsai fenségesen a láthatár felé feszültek, mint aki még egy utolsó kísérletet tesz, hogy végtelen unalmával elnyelje a világot. Úgy tűnt, a halál tényleg elviszi, de aztán mégse így történt. A ránk nehezedő gyászos csámcsogásom Senki törte meg.

Tennünk kell valamit, mert különben vége nekie, mondta Demianra bökve, majd eszelősen az orrába túrt.

Ekkor következett be a váratlan fordulat.

Senki sötét agyában egy hősies, önfeláldozó tett kényszerképzete lila lángra lobbant. Úgy érezte, menten cselekednie kell. Így is lett. Padlórecsegtető léptekkel nekifutott, és kiugrott a vakablakon.

Ami ezután történt, a másnapi újság szenzációként kürtölte világgá. Senki nem halt bele az esésbe, de végzett vele egy vasmacska, amit egy bostoni tengerész akart szajha, kéjsóvár feleségéhez vágni, a femme fatale azonban az utolsó pillanatban csónakba ugrott, és átszelve az atlanti óceánt, a Temzén felfelé, árellenében Londonba evezett, s elrejtőzött a Big Ben mögött. Egy vasmacska nem tomahawk, így személyt és országot téveszthet. Végzetét ezen tény által megalapozva Senki eldobta a kanalat.

Senki utolsó szavait senki sem hallotta.

A szemtanúk nevetőgörcsöt kaptak, amit dühöngő elmebaj követett, sürgősen ki kellett hívni a mentőket, de a mentőknél éppen pizsamabuli volt, (ezt hozták fel később saját mentségükre), így a másnapot csak a süketnéma, félvak vasorrú bába érte meg, mert a történtek előtt fél órával a kispadján kotlódva mélyen a béka feneke alá süllyedt. A szadista horrorhősnő levelet kapott Jancsikától, amelyben a bátor mesehős értesíti, hogy nemrég ellátogatott Hófehérkéékhez, és találkozott a szép, de gonosz királynővel, kinek láttán olyan szorongás fogta el, hogy hozzá mérve a vasorrú bába által kiváltott félelem az ő félelem-skáláján csak "macskafing". Ez a gúnyolódó levél mellbevágta az öreglányt, hogy az bizony vért köpött és krákogott, utólag azonban életmentőnek bizonyult, mert a depressziónak köszönhetően fagyos közönnyel tudta fogadni a szeme előtt lejátszódó komitragikus eseményeket. Mindezt követően az egyre türelmetlenebb halál gyorsan lecsapott Senkire, mert az általános felfordulásban nem vette észre, hogy Senki nem Demian, figyelmetlenül összecserélte áldozatát valaki mással (Senkivel), mert a vasorrú bába (mint halhatatlan díva, aki a róla szóló történeteknek köszönhetően belépett az örökéltűek sorába) erősen az idegeire ment, s minnél hamarabb ki akart lépni ebből kínosan elhúzódó bekezdésből.

A dologok így végül rendeződtek. A nevetőgörcs névtelen áldozatai feledésbe temetkeztek, Demian hamarosan felépült, és élete végre jobbra fordult, miután megzsarolta atyját és teremtőjét, Hermann Hesset, hogy az vagy ad neki egymillió márkát, vagy ő végleg kilép a nevéhez fűződő regény szűk keretei közül, és vég nélküli vándorútra indul távoli szövegek felé.