Csernik Előd
Dormán kilép

Amikor elérkezett a Nagy Nap, városunkban az Úr visszavonta a tízparancsolatot, az emberek fölaléltek letargiájukból, és fölpezsdült az élet. Testvér testvért ölt, szomszédasszonyt gyalázott, mindenki mindent ellopott. Megmozdult az egész város, bugyogott, gomolygott, vér keveredett nyállal, nevetés sírással.

Dormán a templom csücskén állva szaggatta a csillagokat. Amikor megszedte magát, átlépett a városházára, onnan a főtérre esett, bele az emberegyveleg kellős közepébe. Foggal-körömmel vájta magának az utat előre. Ment, ment, ment, amíg észre nem vette, hogy körbe-körbe forog. Mire megállt, már egyedül volt. Fekete fénykéve zúdult rá a lyukas égböl, de nem hagyta magát elvakítani, előkapta kivágott zsebéböl törött napszemüvegét, és gyorsan beleharapott. Torkán szurok folyt le, kezében sírni kezdtek a csillagok. Bizsergő talpakkal lépdelt egyhelyben, nézte az elhaladó kirakatokat, gondolta, így fog leghamarabb kijutni innen. Mehetnéke volt már, nagyon.

A főtéren toronyóra állt, ketyegett, de a mutatók nem mozdultak.

Dormán lesütött szemmel nézte a macskaköveket, a résekbe behúzódó piszkot. Az Úr játszik, tudta, látta, érezte. Átrajzolják a térképeket, keresztezi egymást két nemlétező utca, a főteret temetőnek alakítják át, múlik az idő, csak a mutatók állnak ugyanott, ugyanúgy, ugyanakkor. Dormán sóhajtott, de nem jött ki semmi a tüdejéböl.

Ahol ég és föld összeérnek, Dormán ment ott, be az időtlenségbe.

Büdös fuvallat elfújta várost, egyszercsak, mint maroknyi homokot. Helyette rét lett ott, száraz tó, nedves partján döglött béka csodálta vak szemeivel a világot. A rét kellős közepén egy akaratgyenge juhász állt szabad rabságban, juhászruhában, fél lábát a levegőben pihentetve. Körötte furcsa nyája, szőke vaddisznók zabálták gőgösen a földet. Dormán halott keze ekkor legyintett egyet: fenébe az Úrral, a tízparacsolattal, a Dormánnal, fenébe a csillagokkal, a térképekkel, a juhásszal, én kilépek a szövegböl, gondolta, mondta, cselekedte (kerekasztal-mottó).