Egyfolytában azt magyarázom neki, hagyjon már békével, nem megyek sehová, nincsen hová mennem, nem kell az én társaságom senkinek, azok az emberek pedig, akik nekem kellenének olyan messze, és olyan ritkán helyezkednek ezen a kéknek hitt planétán, hogy képtelenség, reménytelenség éppen most, ezen a hűvös estén összeakadnom velük.
Gyere, hív. Ne törődj semmivel, gyere, mondja, és megfogja a kezemet, biztatóan mosolyog, és ami a végső érv: a szemében valami furcsaság. Valami különös érzet billenti a mérleget az ő javára. Megyek.
Előző este is hívott, akkor leráztam, mert telefonon olyan könnyű nemet mondani, amikor az ember csak a fülére hagyatkozik, és bár a lelke sejt valamit, elhessegeti. Talán ez is része volt az ellenkezésem feladásának, a bűntudat, a tegnap miatt. Megyek.
A falu utolsó utcáját szeretem legjobban. Ellátni messzire, egészen az erdőig, ami nem is igazi erdő, csak annak nevezzük, nagyobb, igazi erdők utáni vágyódásunkat belevetítve. A kereszteken túl - és közöttük -, ott a határ, a még alvó föld szuszogása beneszez az utolsó utca gyér házai közé is, és elhallgatunk tőle.
Arra gondolok, majd haza is ezen az úton jövök, de már egyedül, és megpróbálva szépre gondolni, megpróbálva emlékezni, és megpróbálni félni. Régi nagy félések emlékei majd segítenek. Félni. Félni jó, amíg álmaink szörnyei, szellemtörténetek, látomásaink bohóccá nyűt szörnyecskéi rémítenek. Fázva, dünnyögve és kábán. Így védekezve a valós félelmeinktől.
Ballagunk, kicsit fázunk, dombokról beszélünk, völgyről. Hasonlóságot keresünk, aztán egy sarokkal odébb már másról. Valójában semmiről. Kapaszkodni lenne jó, akár a Göncöl szekerének hátsó csillagába, vagy egyéb, különös érzetbe. Vitatkozni kellene, de nincsenek ellenvetések. A biztonság nincs ott, ahol keressük. Elvesztettük.
Az előző estéről mesél, arról, hogy bár hiányoztam nekik, de el voltak. Járták a várost, kalandot kerestek, pörögtek ezerrel, hazafelé ettek valamit, ködbe úszott minden, mire a faluba értek. Hozták a nyomdaszagú újságokat, stopposokat szedtek fel, adtak nekik is. Tiszteletpéldányt, mondja. Nevetünk. De nem is volt semmi, mondja. Nevetünk.
Mellém kerül, átfogja a vállamat. Egyszer, egyetlen egyszer választhatunk, az örökre szól, mondja. Csillognak a szemei. Nem tudom, fenyeget, vagy a hitemben szeretne megerősíteni. Fenyeget, gondolom, és nem szorítom vissza a kezemet kereső forró kezét.
A sarkon túl már elfelejtem az egészet, ő is más kezét keresi. Egyszer, egyetlen egyszer járunk ugyanazon az úton, és Ady elsüllyedt útjával felel a motyogásomra, észre sem vettem, hogy mellém került már megint. Csak eszembe jutott, mondja. Nekem is eszembe jutnak dolgok, mindenről egy további dolog, és néha nem bírom tovább.
Ne félj, mondja, és belekacag a lassú éjszakába. Elkapja a gyűrűt, eldobja, az legurul a lankán. Hazudsz. Nem is ír rajta semmit, mondanám, de tudom, hogy ott a karcolt írás: minden elmúlik. Nem csak a bibliai Dávidnak kellett néha-néha elolvasni: nekünk sem ártana. Ha elönt a forró boldogság, a mámor fullasztó érzése, vagy amikor a kesergés maga alá temet bennünket. Úgy is elmúlik. Ez is, az is.
Mint otthon, a falak között, a falak mögött, amikor bambulok a képernyő felém futó apró csillagaira. Tudom, hamisak, mások, utánzatok. De jönnek, jönnek, és nincs bátorságom megállítani őket, apró pukkanásokkal válnak semmivé, közel az arcomhoz, az orrom majdnem az üveghez ér. Lefolynak az erőlködés könnyei és benne tutajoznak a csillagmaradványok. Majd véget ér a révület, a fény-virágok mögött meglátom magamat, és eszembe jut, hogy azt mondta egy kedves ismerős, a fenébe az egész száraz elvekkel, élni, élni, tobzódni, gyönyöröket keresni, belezuhanni rózsaszín álmaink magunkból kiváltott, kikényszeríttet más-világába.
Meghalni akár, ha másként nem megy. Mert néha nem megy, és leszünk saját magunk óvatlan gyilkosai, vagy nyakunkra tekeredik a számítógép zsinórja, mások, vagy magunk keze által. Egyre megy, a saját sorsunk következményeként. A tetteink következményeként.
Magához ölel, tudom, hogy tudja, egyedül érzem magamat velük, és én is tudom, ő is egyedül van. Ezen a magányon azonban nem tud segíteni az ölelés. Ezen nem. De a törődést méltányolom, figyelek.
Mégis fázom, nem melegít a tudat, hogy tulajdonképpen annyira rendben van minden, de annyira, hogy jobb nem is lehetne. Dombos, meg Lankás. Egyikünk elmarad, bevárjuk. Mi maradunk le. És ezért nem jutunk messzire, mert örökké valakire várunk. Sorsunk, ez.
Ünnepelünk. A babérokat. Pizzával, sörrel, csavargással. Körbe-körbe, kicsi a tér, minduntalan falak kerülnek elénk. Így nem járja, így nem, kedvesem.
Eljátsszuk, hogy egymásba kapaszkodva könnyebb, pedig nem is. A szeretet nyilvánvaló jeleit kimutatni még az orángutánoknak is létfontosságú dolog, írta egy levelében. Hát még az embereknek. Minduntalan kiszakadva a csapatból, de együtt vagyunk. És az igyekezetünk olyan nevetséges, olyan szánalomra méltó. Nincs is más, csak igyekvés, minduntalan igyekvés. Valaki elmegy, a többiek visszavárják. Valaki haza jön. Nem tudunk mit kezdeni vele. Nem tudunk semmit. Beülünk a park elvadult, elrejtő zugaiba, kidobott, törött lábú műanyagszékek társaságába, körbe járó csókok idejére emlékezni. Nem tudunk már csókolni sem, nyafogva húzódunk el. El. Mindig csak el.
Nem, nem illik boncolgatni a másikat. A lelkemet hagyjátok meg nekem, mondta egy messzire futott ismerősünk, aki ideges lett, ha csak annyit kérdeztünk tőle, hogy hogy van? Ha netalán többet, akkor már gorombáskodott. Azóta attól szenved, hogy senkit nem érdekli a hogyléte. Pedig dehogynem. A halottakat sem hagyjuk békével, egyre többet gondolunk rájuk.
Az életem első háborús szirénája közben beszéltem vele utoljára, és nem értem, mit tört össze benne az a háborút bejelentő hang, ha azóta sem jelentkezik, eljátssza, hogy halott, pedig nem én vagyok oka, és nem én nyomtam meg a sziréna gombját, csak felhívtam, mert akkor egymást kerestük, közel és messze, és nem számított a telefonszámla, csak tudni a másikról, hangját hallani. Most mégis engem büntet mindenért. A középkorban a rossz hír hozóját még le is fejezték, én még jól jártam, gondolom, és belemosolygok a társalgásba.
Csak az nem világos, hogy egész este miért azok jutnak az eszünkbe, akik elmentek, meghaltak; a lélekben elmentek, és a lélekben halottak. Talán mert több kóborló ebbel találkoztunk, mint fiatallal. A köd újból ránk ereszkedik.
Csocsóznak, engem magamra hagynak, és hülyeségekre gondolok, például, hogy holnap mit hazudok, ha egyikük megkérdi, milyen volt az estém?
Azután kezd nem érdekelni semmi. Ráülök a zenére, mint az előbb a felhő a holdra, ott a domb takarásában. Melegem van., a körhinta megindult.
Ott úszok a Krivaj fölött, alig magasabban, mint a vízszíne, széles, hosszú, kiárad a kerteken át a házak elhúzott falát csókolja. A lábamat is, hagyom, apró, fürge csókokkal illeti, pedig már lemondtam az érzéki ügyeimről, de ezt nehéz nem tudomásul venni, pici piranhák kapnak a húsba, a továbbiakban vér-folyó hömpölyög. Beleborzongok. A vágyba. Kinek kell most is hazudnom? Akkorát esem, csak úgy csattan a víz.
Majd haza megyek, leülök pötyögtetni, egy-két oldalnyi hamis szöveg születik. Egy-két világot megváltok, de hol van az a világ, ami számít, ami az enyém; vagy csak egyetlen közös van? Akkor meg mi végre az akarás? Meg sem közelíthető a lényeg, de még a körülírás is óriási tévedés lehetőségét zárja magában.
Megkeresem azt az utolsó utcát, az elgurult gyűrűt, vitába szállok Dáviddal. Most erős vagyok, nem félek. Mert magamra maradtam, és nincs mit veszítenem.