Nagy Dudás Farkas Erika
Hétköznapi töredékek
Az áramszünetek ritmusában

Ha bármit is jóvá lehetne tenni... de nem lehet. Az asszony motyogta, aki előttem lépkedett, de nem volt vele senki, akihez beszélhetett volna. Nekem sem szánhatta, mert honnét is tudhatta volna, hogy ott megyek mögötte? A járásán látszott, a mozdulatain, hogy egy másik világ szabályaihoz alkalmazkodik, és nem akarja tudomásul venni a valóságost. Gyorsítottam, hogy mellé kerüljek. Nem hallani akartam, mert hiszen pontosan ismertem minden gondolatát, csak beérni szerettem volna, vigyázni rá.

*

Nehezen engedett az unszolásomnak, és városai kulcsát makacsul rejtette előlem, látni csak annyit engedett, amennyit megfelelőnek, elégnek vélt ahhoz, hogy kitartsak mellette, és hogy ne fordítsak hátat csalódottan, feladva. Elfogadtam, hogy az ő szabályai szerint történik minden. .. Rilke, ismét Rilke.

*

A zongoristára hivatkozott, aki minden délután eljön, játszik, és mire este lesz, nyomtalanul eltűnik. Elhalkultával megjelennek a szellemalakok, akikről biztosan tudja, hogy a kép mögött rejtőznek. A létezésükön kívül nem tud róluk semmit, és nagyon fél, ha megérzi őket. Nem érti, nekem miért a barátaim. A képekhez soha nem értett, vallotta be, amikor rajtakapott, hogy félelmei közepette meglestem. Mindketten bolondok vagyunk, gondoltam. Rámosolyogtam, és tudtam, hogy ezt megértette.

*

Az aluljáróbeli élményeiről mesélt. Sokszor ébredt arra, hogy mindenét elvették. Később már nem is ragaszkodott semmihez. Reggelente, amikor már felébredt körülötte az egész város, megfésülte pár szál haját, egy kirakatban nézete magát. Kalapot is viselő bábuk álltak, az egyikek piros kalap volt. A lámpaernyőre gondolt, látta magát, ahogy fut a Rákóczi úton, kerülgeti a járókelőket, a lakásba érve ég a lámpa, és vár rá a család. Mi lett a kalappal, kérdeztem bele a mondatába. Milyen kalappal, kérdezett vissza, és másról kezdett beszélni.

*

Sokszor volt egyedül, de nem bánta. Nem büntetés ez annak, akik hatan voltak testvérek, mondta. De a testmeleg hiányzik néha, hogy érezzem a másik testét. Bevallotta parázna álmait, amit egy képtár látogatása után álmodott, hetekig, minden éjjel. Sokan, együtt, összebújva, és az extázis attól volt, hogy több test melegíti, és túlterjed önmagán a saját melege, megosztódik másokéval, átfolyik, és a melegség megmaradt a hajnali ébredésig. Ezért szerette a villamospótló autóbuszt, vagy amikor hatalmas tömeg özönlötte el a metrót, de inkább az autóbuszt, mert egyetlen meleg tömb lett a bezárt térben. Egyesülés, bűntudat nélkül. Mert még nem voltam soha férfival, vallotta be. Soha, mondta nyomatékkal. Miért ne hinném el, kérdeztem, de valójában tényleg nem hittem el neki, hiszen szép volt, és olyan könnyen megkaphatónak gondolhatná bárki.

*

Van egy pont, amelyen túl nem lehet menni, mint betonfal, úgy állnak a régen megfogalmazott mondataink, elveink. Vagy ami a rosszabb, mások elvárásai velünk szemben, amit úgy megtanultunk elfogadni, hogy ellenkezni sem jutna eszünkbe soha.

*

Elmentünk vacsorázni, mert akkor még megtehettük. Csak úgy, egyszerűen, mint mostanság a filmekben. Bementünk, megrendeltük a hely specialitását, előtte ittunk valamit, beszélgettünk, vagy csak hallgattunk, bámészkodtunk. A sarokban játszott egy zongorista, tudod, egy igazi zongorista, igazi zongorán, akit akár órákig is el lehet hallgatni. Hétköznap is játszott. Épp ezért már nem emlékszem, hétvégén, vagy hét közben fordultunk meg gyakrabban ott. De teljesen mindegy, hiszen most október van, kétezer, és az egyetlen valamirevaló vendéglő tulajdonosa sem tudna eltartani egy zenészt, a zongorát pedig már régen eladta, vagy elcserélte. Úgy is a tévét akarja nézni, aki betér. Elmúlt az idő, és elmúltak a régi helyek is, mondta valaki, már akkor is. Mi most mondjuk, ez lassan már a mi időnk lesz, és nem érdemlünk meg egy egész zongorát.. kinek lenne kedve játszani nekünk?

*

Az a baj, hogy ti csak játszatok, mondta. Egymással, egymásnak. Mint ha már nem is létezne rajtatok kívül más. Elvonultatok, és öncélú minden tettetek. Írtok. De minek?

*

És a költészetem sem az ünnepek dísze.. Dehogy, tudod Kedvesem, az nekem létszükséglet. Mint másnak a reggeli első szippantás, vagy a korty kávé. Teljesen közönséges hétköznapokon is. Ilyen egyszerű ez. Persze a kifinomult, finnyás elvárásoknak nem felel meg a válaszom: az, hogy fogódzó is egy vers. Lenni az, ami szeretnék, versnyi időre.

*

Eleinte az ünnepeket még jegyezzük. Azután már érezzük a ritmust, mondani sem kell, és tudjuk, melyik nap micsoda. Mire rájövünk, hogy az ünnep nem mindig ajándék, akkorra a hétköznapok is visszanyerik a maguk becsületét. Nincs különbség vasárnapi tyúkhús leves és szerdai rántott leves között. Nem ott a lényeg, valahol máshol.

*

Mi az ünnepnapban a jó? Hogy végre, túl vagyunk minden ceremónián, ami az előkészületekkel járt. Mehetünk haza, vagy leszedhetjük az ünnepi terítéket, leoltjuk a felesleges lámpákat. A magas sarkú cipő ismét a legalsó polcra kerül, és a megszokott fotel végre csak a miénk. Egyetlen lámpa alatt, a kedves könyvvel, hátradőlve, csendesen.

*

A társaság bulit rendez, a szokásos helyen. Esik, mire megérkezünk eláll. Mosolygok, ő összecsukja az esernyőt, és kinyitja előttem a ház nehéz ajtaját. Merő szokásból, tudom, mert nem érdekli, hogy kedvemben járjon. Ingyen vagyok neki. A lépcsőház tágas, szép ívben hajló lépcső visz az emeletre, vagyis inkább galéria-szerű térbe, ahonnét lehallatszik a zsongás. Gazdag, neves család háza volt valamikor, most egy csóró festő lakja, a valódi tulajdonos kiléte teljesen homályban. de kit érdekel, jót lehet bulizni, és a többi nem számít. Bálakat adtak egykor, virággal, ajándékkal érkeztek a vendégek. Mi csak Jónás esernyőjét visszük, hogy hátha ott lesz, hogy átadjuk neki. A fordulónál, a korlátra hajolva egy szakadt alak vár valamire. Lehet csak egy sörre, vagy egy nőre, vagy a holnapot várja, esetleg simán csak azt, hogy rászóljon valaki, menjen ki az utcára, ez magánház, és magán buli, ahol mindenki egyedül van. Korlátra hajolva vár az egész társaság.

*

A fiatal lánnyal kávézunk, játszunk. Kérdezem. Találkozol egy férfivel. Életedben először látod, és teljesen elbűvöl. Képzeld el, hogy van ilyen: külsőre az álmaid lovagja, és mintaszerűen viselkedik veled, mint nővel. Kinézetre akár Dávidnak is lehetett volna modellje, viselkedésre pedig mint Rómeó. A körülmények szintén megfelelnek. Egy kirándulóhely vendégházának a teraszán találkoztok, előttetek a gyönyörű őszi erdő, kellemes, langyos délután. Illatok, fények. szóval, majdnem minden összejön. De hát az élet nem ilyen gyönyörű: van egy gond. Két óra múlva elmegy, és a további történet folytatása attól függ, hogy hogyan múlik el a röpke első alkalom. Mit tennél? Rám néz, visszakérdez: te nem tudod?

*

E-mailek. Különösebben nem izgat. A magánynak is vannak fokozatai, már csak ezért sem; a másik pedig az, hogy ez nekem így nagyon is megfelel. Néha azt érzem, azért találták ki a kapcsolattartás ezen formáját, hogy nekem kedvezzenek vele. Építgetjük világon kívüli, pontosabban valóságon kívüli saját világunkat. Nagyobb közöség-érzetet kínál, mintha csak a rózsaszín, vagy éppen hogy fekete álmaink közé menekülnénk. Menekülés lenne? Mert ráfogják arra, aki nem illeszkedik be az átlagéletmódba, hogy menekül.

*

Megpróbálom mértékkel, magamhoz engedni a bajokat. Amennyire lehet, szűrőként viselkedek a családom felé is. Egyes dolgoknak határt szabok: eddig, és tovább nem. Magam vagyok az a határ. Például a sürgető, goromba üzeneteket nem adom át. Nem nyafogok a hat éve csöpögő csap miatt sem, mert ha eddig kibírtam, most már legalább annyi hasznát vegyem a türelmemnek, hogy a megtanultat kamatoztassam: úgy teszek, mint ha nem hallanám. Attól, hogy emlegetem, hogy kellene egy új mosógép, még nem kerül másik a régi helyett. Ha eddig sem jutott rá, most már főleg nem jut. Szóval, hallgatok.

*

Hontalan és állami gondozottak. Az öregasszony mindennap ugyanakkor érkezett, ugyanarra a padra ült, és a gyerekek már megszokták, ahogy kibontva szegényes batyuját, azonnal eszegetni kezdett. Később, hetek múltán már várták, és a nagyobbak idegeskedtek, ha netán késett. Görnyedt alakja részévé vált az Otthon előtti térnek, és bár soha sem szólt hozzájuk, valami miatt rokonszenveztek vele, és iránta nem nyilvánult meg az a szokásos, gyerekes kegyetlenség, amelynek következményeként kavicsokkal dobálták a nekik nem tetsző, magatehetetlen csavargókat.

*

Lehetetlenség elmondani, hogy az a kép mit ábrázol. A festő sem gondolt arra, miközben beállította az állványát a domboldal lejtőjén, és lefestette a házat, majd behurcolkodott az egyik szobájába, és belülről is megörökítette, nem is a szobát, inkább azokat az embereket, akik akkor nem tartózkodtak otthon, csak a falakba ívódott életük lépett ki a festő elé, láthatóvá válva, lefesthetővé. Tehát a festő egyáltalán nem gondolt arra, hogy egyszer majd jön egy nő, megáll a kép előtt és órákig fogja bámulni, hogy azután ne tudjon szabadulni a hatástól, és megakarja lopni a festmény lelkét egy fénykép álltal, és egy írás álltal. Nem gondolhatott a festő ilyesmire, vagy ha igen, akkor átlépte az időt, és megfestette a szobát, a nőt, a kanapét, a kilépő árnyéksorsokat, a fojtogató magányt, és a fojtogatót, aki mindenáron ölni akart, és segítségül hívta a festő munkáját a múltból.