Nagy Farkas Dudás Erika
Mások szomorúsága
Mások történetei 5.

Mások szomorúsága szomorít el, mondta a lány a sarokról. Persze nem sarok volt az, de hogyan fejezhetném ki máshogy, hogy mivel foglalkozott a szerencsétlen? Állt egy kirakat előtt, méhészeti kellékek voltak kirakva, és nevetségesnek tűnt az ellentét közte és a háttér között. Nem látszott rajta semmi kurvás, nem is álltak meg mellette ügyfelek, csak velem beszélgetett minden este.

Néha leültünk a lépcsőre, és furcsán néztek ránk a kutyát sétáltató öregasszonyok. Eleinte bizalmatlan volt, inkább ő kérdezett, és soha nem mondta, ha indulnom kellett, hogy maradjak még. Később bátrabb lett, nevettet apróságokon, attól féltem, hogy a negyven kilójával felrepül, egy lesz a lámpaoszlop apró bogarai közül, amelyek néha a szembe zuhanva elvakítanak, és nem tudok ellenük tenni semmit.

Szerettem volna valamit adni neki, látni, hogy örül, de nem engedte, hogy elmenjek az üzletig, pénzt pedig nem mertem kínálni neki, mert azt hittem, megsértődik.

Mások szomorúsága szomorít el, mondta, és kérdőn nézett rám, pedig nem volt rajtam semmi szomorúság, csak bennem, mélyen, valahol hordoztam egy kicsit, igazán csak egy kis szomorúság-darabot, de azt honnét tudta volna a lány? Olyan butának nézett ki.

Az üzlet sem ment neki, talán mert nem festette a körmeit, és a száján sem volt soha rúzs. Tudom, mert egyszer a homlokomon megcsókolt, és utána annyira féltem, hogy másnap nem mertem elmenni a Hárs utcába, megnézni, hogy a méhészeti kellékek boltja mikor nyit ki, mert tulajdonképpen mindennap azért mentem oda, és nem a lány kedvéért.