Olyan átszellemülten hallgatta a zenét, Mozartot. Mit is mondhattam volna? Megetettem a halakat, csendben kihordtam az ebédem maradványait, levagdostam a virágok elszáradt leveleit, és kerülgettem a parketta bizonyos helyeit, ahol nagyon nyikorgott. A délutáni nap elé húztam a függönyöket, adtam neki egy takarót, mert gondoltam, talán fázik, mivel az utóbbi napokban lehűlt a levegő. Nem tudom, volt-e köze hozzá, de a nyár forróságának nyoma sem volt, amióta megérkezett. Hagyta, hogy betakarjam.
Már órák teltek el, és nem vett tudomást rólam, csak a halakat nézte, a zenét hallgatta. Kimentem az előszobába, megtámasztottam az ajtófélfát, telefonnal a kezemben álltam, és arra gondoltam, valakit fel kellene hívnom, de közben elfelejtettem, kit is. Minden törlődött az agyamból, a lakás vele volt tele, és a fejemben is egyre több helyet akart. Néztem őt.
Sokáig meg sem mozdult. Beesteledett. Engem pedig irtózatos düh fogott el, miatta, a zene miatt is. Szerettem volna ledobni a lemezeket az emeletről, utána a készüléket. Azután lerántani róla a takarót, felpofozni, tépni, megszorítani a karját, hátracsavarni, belekapaszkodni a hajába, végig vonszolni a szobán, kiabálni rá, és belerúgni, elfelejteni kicsoda, minek jött, és mi lehet még ebből, ha hagyom szólni a zenét, ha ráhagyom, ha átengedem a dallamnak, a hullámoknak.
Ki akartam vonszolni az erkélyre, és mint kiöregedett Júliát áthajítani a korláton, vigyázva, hogy a ruhája fent ne akadjon, hogy meg ne menekülhessen, haljon meg, legyen véres hulla, mozdulatlan, hogy ne érezzen, ne álmodjon, ne váljon zenévé maga is. Mert bekúszik a bőröm alá, a csontjaimba, nem tudok tőle aludni, csak fetrengek éjszakánként, és hallom, ahogy csendben motoz körülöttem. Nem valóságosan, csak gondolatban, az ő gondolataiban, de nekem olyan, mintha tényleg reccsenne a parkett, odaosonna az ágyamhoz, bebújna a takaróm alá, hatalmasat nevetne, amikor megrettenve kiugrok mellőle, és átrohanok az ő szobájába., ő pedig ott könyököl az ágyon, mosolyogva, eljátssza, hogy éppen miattam riadt fel, kérdezi, hogy mi van velem, mitől nem tudok aludni?
Bolond vagyok, gondoltam. Fogtam egy széket, nagyon közel tettem mellé, leültem, figyeltem a halakat, és vártam, hátha elalszik. Akkor sokkal könnyebben ledobhatom az erkélyről, gondoltam, és belégeztem a haja illatát, hogy emlékeztessem magamat a félelemre, ami megérkezte óta, minden éjjel elfogott.