Sáfrány Attila
Gondolatmagvak

I.

Éned a szabadságérzeted. Az a furcsa gondolat, hogy elszakadtál a Forrástól (létező vagy a Létben). A születés szabadulási kísérleted volt a Forrástól (a Léttől), ezért valójában a nemlét gyermeke vagy. Félelemmel jöttél a világra, mert mi mást érezhettél gyökerek nélkül?

II.

A líra a súlyt vesztett énség, a lelki emelkedettség tárgyiasulása. Ez a bensődben érzékelt könnyűség önmagadról való megfeledkezésed. A lírában eluralkodott vulgaritás (a súlytalanság hiánya) vagy megszállottság (a könnyűség illúziója) a lírikus önmagával (testiségével vagy tudatiságával) való elfogultságának a bizonyítéka.

III.

Hogyan lehetett tudatodat testedbe kényszeríteni, amikor az természete szerint undorodik annak alacsonyrendűségétől? Bizonyára nem volt más választása, egyébként soha sem hajlott volna erre a lealacsonyodásra, aminek lényébe ivódott, kitörölhetetlen emléke a méltatlanság érzése. De ha már együtt kell lakoznod a parázna nővel (Ozeás könyve), akkor legalább közösségetek (gyermekeitek), tudati testiséged (akaratod) és testi tudatiságod (mentalitásod) tedd méltóvá. Jellem követeltetik tőled!

IV.

Az elégedettség erőt áraszt, az elégedetlenség vámpirizál. Az elégedettség ösztönöz, az elégedetlenség követelőzik. Mivel a jóság adni és bátorítani, ezért az elégedettségben gyökerezik. Az etikát képtelenség törvényekre alapozni, mert a szabály megkötés, s a korlátoltság elégedetlenné tesz. Aki pedig kelletlenül cselekszik, annak tetteit nem a jóság ösztönzi. Az inkvizítorok és a csendőrök még senkit sem formáltak jóvá.

Magadban a szándék és az öröm egysége után kell kutatnod. És a tisztaság után, mert egyedül a tiszta szándék eredményezhet tiszta örömet.

V.

A közösségbe lépni egyéni döntés, nem elég testileg beleszületni abba vagy tudatilag alárendelődni annak, hiszen nem az egyének belefolyása a többség tengerébe. A közösség az emberek szabad testvérisége. Ott nem volt, nincs és soha sem lesz, ahol megfosztanak a választás lehetőségétől, követelőznek vagy föltételeket szabnak, hiszen ezek a testvéri álarcot öltött erőszak jelei.

VI.

A törekvés az indító alanyáról megfeledkezett céltudat. Törekedsz, ha céllal, de nem a célért cselekszel. Ezért a törekvőt a kudarc soha sem törheti le.

VII.

A csend csak csenddel közölhető. A haiku a csend visszhangja próbál lenni. Ezek szerint a csend visszhangja nem a csend, hanem a szó magánya volna?

VIII.

Kivettetik a Lét bölcsőjéből, aki nem akarja életfeladatát. Az ilyen már csak egy forrás nélküli, sehonnan-jött és sehova-tartó létező. Ez a szellemi halál..

IX.

Az írásnak formája és tartalma van, a műnek teste és lelke. Külsőleg az összetévesztésig hasonlítanak, csakhogy az írás, a művel ellentétben, élet nélküli. Aki csupán a formát és a tartalmat kutatja, az soha sem érhet el a műig.

X.

Amikor megszülettél, akkor összezsugorodtál, míg a világ kiterjedt, de lassacskán növekedni kezdtél, miközben a világ egyre kisebb lett. Végül teljesen elfogyott, s csak te maradtál, egyedül: mindenütt.

XI.

Az önzés önmagadba záródni. Az önzetlenség törekvéseid közben megfeledkezni önmagadról. Ez az oka, hogy aki szolgálni szeretne, az ezt pusztán tettei gyümölcseiről lemondva teheti. A jótettért legtöbbször közöny, kihasználni akarás vagy bántás a hála. A szándék önzetlenségét bizonyítja, ha ezeket nem érezzük sérelemnek.

XII.

Az ember kapu a véges és a végtelen között. Ha fölismeri, hogy valódi lénye nem azonos a testével és a tudatával, akkor megszűnik kapunak (embernek) lenni, mert végessége elveszik a végtelenben.

XIII.

Minden fölismerés egy villanás az elmében. A tudásgőg ezt a benső fényt orozza el az elmétől, hogy énségét fürössze benne. Ha ez az ember szenvedélyévé válik, később fölismerésre már nem is lesz igénye, csak elismerésre. Fokozatosan így alakul át benne a cél (a benső fény) eszközzé. Az énhelyzet, a pozíció, a rang hazug glóriájává.

XIV.

A kísérleti tudomány nem föltételez közvetlen kapcsolatot a világ és az én között, ám az önismeret tudománya önmagát látja a világban vagy a világot önmagában. A mágia számára csupán az én eszköze a világ, ám a csoda önmagában egy világ vagy a világ önmagában. Utad az egyik csodától a másikig (Lao-ce), gyermeki kalandozásod a világok között: a Létbe írt létezés tiszta öröme.

XV.

Az igazság nem kíván védelmet, hiszen természete az egyedüllét, s ki veszélyeztethetné az önmagában valót? Az igazság kifent pengéjű harcosai ahhoz kívánnak társul szegődni, amihez önmagán kívül más nem tartozhat. Az igazság jobban megveti ezeket, mint amennyire azok, akiket bántalmaztak a nevében.

A hazugság viszont kedveli azokat, akik hozzá szegődnek. Ez az oka, hogy a zárt szívű emberek a világban könnyebben boldogulnak, mert az a védelmébe fogadja őket. Annak is, hogy szívük nyitva tartására, az őszinteségre legtöbbször csak a gyermekek mernek vállalkozni. Mert nem ismerik a világ reakcióját és még a szüleik védelmét élvezik.

A nyitott szívűek teljesen magukra hagyatnak: sem a világ (maya), sem az igazság nem pártfogolja őket. Ilyen feltételek mellett miért tartanak ki mégis az igazságba vetett hitük mellett? Azért, mert ebben az önmagukra való ráutaltságban az igazság önmagában valóságához hasonulnak. Az igazság elvi egyedül-léte és az ő személyes magányuk egymásra talál.

A gyermek felnőtté válása az a hosszan tartó folyamat, amelyben a magány rettenete miatt és a szülői gyámkodás igáját lerázandó az én fokozatosan bezárja a szívét. A világ a keblére öleli, többé nincs egyedül, s a képmutatás szabályait betartva ezután már azt tehet, amit akar.

De vannak örök gyermekek is. Vagy azért, mert szeretetéhségükben a világból mindig is kivetettnek érezték magukat, vagy azért, mert a világot hazugnak és szeretetlennek ismerték meg. Az előbbiek nem tanultak meg, az utóbbiak nem akarnak a világgal közösséget vállalni.

XVI.

Milyen lehet a valóban szép, amelyhez semmilyen érdek nem fűz (Kant)? Semmire sem használható. Olyasmi, aminek pusztán eszmei értéke van. A szép tehát nem tartozhat ehhez a világhoz, ahol az ideák csupán homályban tükröződnek (Platón). Hogy az ember képes meglátni a szépet, ez egyértelműen jelzi, hogy mindössze fél lábbal az anyagvilág lakosa. Lényének másik tartóoszlopa az ideák világában gyökerezik.

XVII.

Az illúzió a végest elkeverni a végtelennel. A test a végtelent (mint matériát) magába foglaló véges (az arisztotelészi hülemorfé), a tudat a végest (mint alakot) magába fogadott végtelen (a platóni idea). Tehát a test és a tudat illúzió, mégis a valóság hordozói. Az Arisztotelészre és Platónra épülő nyugati bölcselet a valóságot szeretné kihámozni az illúzióból, a keleti viszont az illúziót próbálja elválasztani a valóságtól.

XVIII.

Kollektíve nincs mód megérteni, tudni csupán egyedül lehet. A kollektív tudás csakis a tudattalanban nyilatkozhat meg (Jung).

Az önmagadért tett erőfeszítés kiszakít a közösségből. Ezt az önzés vádja nélkül egyedül a végső realitás után kutatók, az aszkéták engedhetik meg maguknak.