Beszédes István
Farkassötétje

A szürkületi vakság, a farkassötétje valahogyan elkerülte a figyelmemet. Az égő feketeséggel kísértő látásvesztés kötött le. Nem tudom miért, azt hittem talán, hogy az Sámsoné, és segítségével szét lehet taszítani az oszlopokat, az emlékezet oszlopait. Ez arra is következtetni enged, hogy az idő tájt a memória áldásait, mint valamiféle szükséges rosszat éltem meg, mint a súlyok rétegződését, általa lett az atlaszháton teherré a napot-éjt, színt és sötetet váltó ég alakjátszó semmije, teherré a létezés.

A hajamat fájlaltam soká, és közben a szürke meg nem jutott eszembe, pedig nyilván sokkal sokfélébb. A derekam meg elromlott, nyilallt sűrűn, amikor akár papírterhet is emeltem, mintha már ketté is vágtak volna, de még nem dőltem el, esélyem pedig legfeljebb csak arra maradt, hogy két karom megtámasztva fejtsem ki az erőt, amelyet magamban testi adottságaim messze felülbecsülve éreztem, ha valamely óriásra szerettem volna hasonlítani.

Pedig dehogyis döntöttem volna romba a templomot, nem volt utamban a másé sem, mindegyiket benövi egyszer a futónövényzet, és oltárain tiszteletlen félvad állatok veszik birtokukba a megszerzett hitvány eleséget, csak egyszerűen olyan gyorsan telt az idő, oly gyorsan válaszolt a nappalra az éjszaka, ahogyan a káprázó világosságot követte a vaksötét, ha a napba néztem. Szétesni látszottak azok a szakaszok, amelyek az életemet alkották. Alighogy kiismertem magam az egyik ösvényen, elölről kellett kezdenem mindent egy szerpentinnel odébb, s alig valamit sikerült átmentenem a korábbi tapasztalatokból.

A szürkület pedig beszivárgott a szobába, bekerített. A napon is a szürkület uralkodott. Hatalmas freskója magasodott az égen, ha ezeket az El Greco-i figurákat nem is láttam még. És ha láttam is, bőven volt alkalmam megfeledkezni róluk. Seszínű Atlasz-figurák, amelyek felegyenesedtek, megkönnyebbültek a légiessé porladt teher alatt. Igaz, úgy tetszett, addigra már egyetlen csontjuk sem egész. Egészen felvillanyozott, hogy olyasvalamit látok, amit csak kevesek. Csodálkoztak is többen, hogy nem hangol le a borulás, ha egész nap lóg az eső lába. Nem tettem, bár válaszolhattam volna: az nem az esőé, az óriások lógáznak.

Már korábban is felfedezhettem volna a szürke folyosóját a villanás kétpólusú labirintusában, ami állítólag a koromfeketétől a vakító fehérhez - vagy vice versa - vezet. Ki tudja, nem az út végigjárása a cél, hanem a bikával való találkozás: elfuserált mészárszék. Végig kellett gondolni, a szürke folyosón talán élni lehet, ami a robbanás és minden fény kihúnyása között van, amelyet egy pillanatra felvillant a - jobb híján nevezzük így - szürkületi látás. Ahogyan azt a Dioszkúroszok, Castor és Pollux istenek alakját is a szürkületi világosság. De mire megint összeraktam volna a képet besötétedett vagy felvirradt. Nem láttam újfent semmit, nem emlékeztem semmire, csak arra hagyatkozhattam, amit érzek vaktában a fal mentén tapogatózva.