Fehér Kriszta
Fanyar vasárnap

( avagy a hely, ahol nincsen Jim Beam )

Valami nincsen rendjén. Tudja ő, és tudom én.

Ülünk egy kávé felett és bámuljuk egymást. Úgy bámuljuk egymást, mint bocika az új kaput.

Semmi érdeklődés, semmi szenvedély.

Hűlő kávé meg fogyó cigi meg fagyó kedély. Igazán nem nagy durranás.

Pesten nem is különösebben különös, csak olyan izé. Kávéházi.

Ez még egy, a Hábetlerék idejéből ideszalajtott kávéház. Semmi nikkel, semmi parádé és semmi tarka deco-art

"Egy Jim Beam jéggel, két deci ásványvíz, egy vodka meg kóla."

Csak a hagyományos.

"Nincsen Jim Beam."- mondja. "Csak Ballantine's van és." Itt mondott egy olyan márkát, amit meg akartam jegyezni, de minden akaratom hiábavaló volt. De azt rendeltem meg, mert kíváncsi voltam rá, bár nem szívesen cserélem a Jim Beam-et másra.

Édes, lágy pályinkát kapok.

Azért jöttünk ide, mert az előző presszó hideg volt. Olcsó klimatizációként itt is csak az ablakot nyitják ki. Meg azért is jöttünk, mert valami nincs rendjén. Abban reménykedve a külszíni bőr alatt, hogy a genius loci majd belénkbújik és visszacsinál mindent abba az évszakba, amikor itt egyszer minden szép és jó volt.

De csak nem bír megérkezni a hely szelleme. Modortalanul késik már vagy egy órája, és addig se tud mit kezdeni kezével az ember.

Addig is tekintgetek az emberek felé. Bágyadtan nézek. Először nem is regisztrálom őket, hisz mindenhol egyformák, majd később, mikor a megidézett szellem nélkül már ülni sem bírunk, rajzolom meg sorsvonalukat ruhájukból, italukból és néhány elcsípett szavukból.

Hm.

A kicsi, kerek asztal fölé görnyed a professzor. Vagy legalábbis szemre az. Liszt Ferences ősz frizura, szépszínű vörösbor talpas poharában, és egy fonnyadt aktatáska mellette.

Rá-ránézek és megsértődöm. Nem csinált semmit, nem nézett rám ÚGY; egyáltalán nem nézett rám. Éppen ez az. A vén Levedi már kipurcan vasárnapra és a jukeboxon kívül más nem érdekli.

Szép keze a borospoharat markolássza. Nem cigizik. Feszülten várakozik. Hogy jól emlékszik-e, a Gipsy Kings után a Santanát választotta-e. A szóló néküli gitárzenére mozgolódni kezd székén, majd majdnem sírva fakad. Tetszik neki, látszik az arcán. Továbbra sem telik meg élettel a képe, valahogy mégis mosolyog - úgy befelé.

Jön egy nőcske meg egy fiú (férfi). Nem tudom eldönteni, milyen viszonyban vannak egymással. A nő háttal áll még, a hímnemű arca látható. Kortalan, jellegtelen, maszkos arc. Halott-arc. Legalább harminc, de még nem negyvenöt.

Most viszont negyven, de talán csak huszonöt. Besatírozhatatlan körvonalú hímnemű. Az anyjával mászkáló fiú, a feleségét cipelő férj, a drága mellett elsunnyogó szerető. Nem tudom.

Hozzájuk érkezik a vén pincérnő. Arcára varrott mosollyal és hátfájósan megroggyant testtartással. Középmély, elcigarettázott hang.

Két presszó, két vodka, két sör.

Talán házasok.

Most tollászkodik végre helyre velem szembe a nő. Továbbra sem világos semmi sem. Kortól, zsírtól, fáradtságtól felpüffedt arc, eltörött nőiesség. Fáj.

Igyekezet, melynek máris ő a vesztese. Megöregedett. Csak még párán át nézi magát a tükörben, és keze még mindig a sima bőr sminkelési technikájára jár rá. Talán egy kikopott örömlány, örömasszony, örömanyós. Valami ilyesmi árad belőle.

Piros, hasán kötött blúza alatt valami fekete van még, kidudorodnak hurkái. Nadrágja olyan, hogy egy kicsit cicanadrág, de mégsem egészen. Betűrve régimódi kiscsizmájába. Kibügyög a hasa. Eh.

"Édes, szerinted ők házasok?" - kérdem tőled.

"Nem hiszem." - mondod határozatlanul.

Porosak a virágok. Levelük porába rajzolni lenne kedvem. Iszogatom whiskymet, kinézek az utcára a nagy, üveges falon. Innét ők a kirakat - akik a buszra várnak, akik a metróra sietnek, akik a galambokat etetik, és akik most ébredeznek a padokon. A buszra káromkodóknak, a metrót lekésőknek, a galambokkal unatkozóknak és a pad alatt csikket keresőknek meg mi.

Ismét jön egy férfi. Narancssárga sportkabát, sötétkék csíkokkal. Sört kér, jó hideget, pedig be van rekedve.

Odaáll az egyik játékautomata elé, és szerencsét próbál. Félóra tömény kattogtatás, nyomkodás meg csilingelés után nagy zuhogva kiömlik a gép gyomrából egy maroknyi százforintos. A férfi nyer, de semmi nyoma nincs az arcán.

Az arcán. A sima, illatos, semmitmondó arcán. A ráncos, kéjbarát, de még nem szottyadt arcán.

Húz egyet söréből, és maga elé bámul.

Kiöregedett pesti csávó. Tavaly még ő volt a legmenőbb manó a diszkókban, a legfarkabbb farok a kerületben.

A nő nem maradhat helyén. Lejártak a holdkóros professzor által választott zenék, most ő is akar valami jót hallani.

A wurlitzer előtt áll, nem érti. Megböködi a borozó vállát, nyávogva kérdez tőle, úgy, hogy mindenki hallja. Az feláll, nagyokat "hölgyem"-ezve segíti ki a kis ripacsot.

Pisilnem kell. Elmész hátra, rácsos ajtó balra. Mondod.

"És ott fel a lépcsőkön, ugye?"

"Nem, cica, hisz tudod. Már voltunk itt."

"Tudom, de akkor fel kellett menni olyan lépcsőn."

"Nem tudom, nem voltam itt pisilni."

Hátra, ajtó balra, lépcsőkön föl. Jobb vagy a bal? Jobb. Kicsi budi. Furi budi. A fal, amivel az ember akkor éppen szembe van, egy óriási, barnára festett ablak. Szellőzőre nyitva.

Lehúzom; kikandikálok. Öreg pesti udvar, valaki itt óbégat alattam, nem látom, valaki túráztat egy Barkast, pisiszagú illúziók. Mosom kezem, törölköző nincs, csöpög rólam a víz. A hatvanas évek magyar csúcstechnikájával gyártott kézszárító a folyosón leledzik. A kezem így is nehezen szárad, hát kiveszem alóla, de búgását még akkor is hallom, amikor már a lenti lépcsőfordulóban vagyok.

(Csönd van. Szeretném most hallani a metró csattogását. Imádok metrózni. Azt jelenti nekem, mint a vonat, csak kisebb, bolondosabb. Ha mással is lehet menni, akkor is inkább ezt választom. Imádom azt a fémes kattogást, amit alagútjában magamba szippantok. Akkor a legjobb, amikor nyitva van egy-egy ablaka. Olyankor becsukom a szemem, és téged sem látlak, mert csak ezt az őrült száguldást élvezem.)

Asztalunk felé tartva veszem észre a szerelmeseket, akik egykori, "boldog" asztalunknál ülnek. Kicsi asztal, kicsi székek, nagy a szerelem. Minden felhőtlen párocska megtalálja ezt az asztalkát?

Mire visszavagyok, te beöntötted vodkádat a kólába, állítólag nagyon szar vodka volt.

A nő is leült a seggére, állva velük beszélget a leltári mosolyú pincérnő.

És a zenegépből megszólal a Kispál és a Borz. A 11. szám a 47. albumról, írja a masina. Valami jó a szerintem legjobb albumról, az Ülről. Megint fészkelődni kezdek, morzsolom magamban ill. félhangosan a szövegeket, figyelem a borozgató magányost. Filozofikus tartalommal bámul poharába, és közben talán ő is a dalszövegen tűnődik.

A dzsigoló is száját törli a keserű Borsodi után, feláll, ismét az automatát kezdi nyaggatni.

Kis idő múlva újabb százashalmokat lapátol zsebébe.

Hihetetlen.

Biztos ezt csinálja minden vasárnap.

Kézcsókkal búcsúzik a pincérnőtől a nehézmozgású, másvilági professzor-tünemény, és szórakozottan teszi meg a hazatérés kávéházi algoritmusait.

Nem kell több Jim Beam-pótló pia, nekem ne vegyél.

"Persze, fizesd ki, és megyünk."

"Csak nem látom a pincérnőt."

"Mert ott van a hátad mögött. Beszélget."

Akkor rágyújtasz még egy cigire.

"De már fél órája ott beszélget."

Kabát, sál, kézitáska. Rágó után matató kéz. Pakold el a cigid. Lóg a levegőben a kérdés.

"Az előbb kérdeztem tőled valamit."

Ha elpusztulok, sem tudom, mire gondol.

"Persze, igazad van." - mondom.

Ha felhúzom a kesztyűm, belé kell karoljak. Nem szereti. Ha nem húzok kesztyűt, fagyhalálnak teszem ki ujjacskáim.

Hm.

Kifelé haladva a kávézóból, érzem, hogy egy régi rágó a padlóról a cipőm talpára ragad. De nagy öröm. Vakargatom észrevétlen, nagyokat csoszogva lefelé, de nem megy. Nem megy egészen.

Nyúlik, húzódik egy vékony szál belőle utánam. Mint a halhúr, már csak olyan vékony, mégsem tudok szabadulni tőle. Egyre jobban kisajátít, egyre inkább hozzámragad. Mint ez az egész elmulasztott megváltás ebben az utolsó két együtt töltött óránkban.

Ne haragudj, hogy nem figyelek rád. Édes.

Látod, most sokkal fontosabb, hogy valami kellemetlent cipelek - ha nem is a vállamon, de - a talpamon. Ami fertőz, kárörvend és szívenszakít.

Ide se jövünk többet.

Hagyjál. Majd magam. Belegyúrom gondom Szindbád macskaköves Óbudájába.