Kalász István
Emberföldrajz

Kilencezer ötszáz méter magasban, 30 fok hidegben, 850 kilométeres óránkénti sebességgel 62 szűkös ülés halad, később belesüllyed a sárgáskék levegőbe, rá a zsúfolt ólomszínű belvárosra, egyszerűen mondva: a Malév 510-es járata hamarosan megérkezik Budapestre. Janice a reptéren vár, örülök, hogy mégis eljöttél, mondja, senkim sincs rajtad kívül, aztán a bárban, miközben jönnek-mennek, isznak, cigarettáznak, beszélnek körülöttünk, miközben odakint az utcán dudálnak, és zsúfolt buszok viszik a külvárosba a fiatalokat, az öregeket, folytatja, valamit el kell mesélnem neked, de ne szólj közbe! Hát persze, igérem komolyan, miközben mentőautó szirénázik hosszasan, és autóriasztó vijjog a közelben, mert mindennek oka van, hát várnom kell türelmesen; ezer kilométer van mögöttem. Rágyújtani; így könnyebb a várakozás. A presszó kényelmetlen székén.

Janice? Évekkel ezelőtt füstös kocsmákban olvastuk fel egymásnak novelláinkat, és hosszasan vitatkoztunk például azon, hogy öngyilkos lehet-e valaki a pályaudvarhoz közeli szállodában, vagy sem... Tudni kell, hogy sem Janice, sem én nem jártunk soha abban pályaudvar mögötti bűzös utcában, ahol az elképzelt szállodának lennie kellett, melynek homályos szobájában: A férfi az ágyon feküdt. Az arca borostás volt, ingén cigarettahamu sötétlett. Kopogtattak. A férfi lassan felállt, és ajtót nyitott. Egy nő állt odakint.

Igen, akkoriban ezen a nőn is vitatkoztunk. Janice azt állította, a portás soha nem engedne fel senkit az emeletre, míg én, hogy a portás beteg édesanyját (rák) operálni kellett, és mert az orvos, a nővér pénzt kért, sőt, elvált felesége is pénzt kért, a portás (sovány alak, rossz fogakkal) bárkit felengedett, ha pénzt látott a pulton. A nő rejtett utakon jutott a szállodához, mondta akkor Janice komolyan. Rejtett utak, nevettem hangosan, ugyan. De-de, mosolygott, útja füstös falú házak között vezetett. A nyitott ablakokon vetetlen ágy, fertőtlenítő szaga áradt az utcára, kövér, cigarettázó asszonyok léptek ki a kapun, a hátsó udvarokon gyerekek ricsajoztak, a portás pedig bizalmatlanul meredt a nőre, és nem engedte fel.

Most el kell mondanom valamit, mondja Janice, az apám öngyilkos lett.

Az első leírni a várost, az utcát, aztán a házakat, a kapualjakat, később a lépcsőházat, az ajtót, a kilincset, a homályos szobát, az éjjeliszekrényt az ágy mellett, utána az éjjeliszekrényen a hamutartót, a csikket, később a hamut az ingen, és ha azt hiszed, hogy objektív leírás objektív képet ad, tévedsz, mondja Janice, mert szinte semmit sem tudok az apámról. Tehát kezdjük: ebben a városban sok az emlék, de kevés a pad, amelyre leülhet az ember, hogy emlékezzen, és a járdák keskenyek, vagy túl sok az ember? Az épületek többsége maradt a régiben, de körülöttük minden eltolódott, és a koldusok, mert a társadalom elveszítette rossz lelkiismeretét, mely a szánalomnál szélesebbre tárja az adakozók zsebét, alig kapnak alamizsnát, pedig szemükből ezer szemmel mered a sors. A luxusnegyed itt is a belvárosból jól látható zöldellő dombokra épült, és a villák falán ablakkeretbe foglalt tájképek lógnak. Ebben a városban sokan szeretnének "ott fönt" élni, de még többen vannak, akik azt kívánják, hogy: kerüljenek csak azok vissza. Ide le, a bűzbe, a szegénységbe, ide közénk. Ebben városban a lakások legtöbbje túlzsúfolt, akár maga a város, és a szobákban állandóan ide-oda tologatják a bútorokat; sok lakó egyetlen fényűzése ez; arra hivatott, hogy kiűzze a szegénységet, a búskomorságot a falak közül. Ebben a városban élnek: szőkék, barnák és megőszültek, kövérek, soványak, betegek és egészségesek, akik majd valamikor belázasodnak, és ágynak dőlnek, élnek autótulajdonosok, szegények és szegényebbek, lakatosok, taxisok, és a rendőrök itt is leginkább a szerelmestől félnek, mert a szerelemes itt is kiszámíthatatlan, mert a csók ebben a városban sem érkezik meg soha levélpapíron, és mert az őrszobán ordított kérdésre, hogy: miért?, a szerelmes itt is azt válaszolja: azért!, és az utcákat itt is házak szegélyezik, az elhanyagoltabb falak mögött itt is szűkebbek, homályosabbak, elhanyagoltabbak a lakások, de a szerelmesnek egyelőre ez is elég.

Janice-nek van: anyja, öccse, diplomája, allergiája, huszonhat éve, lerobbant lakása. Janice-nek nincs: apja, autója, pénze, szerelme, rendes írógépe, állása.

Amikor hajnalban kiemelték az apját a szállodai fürdőkádból, még élt. Az orvos mosolygott. Megússza, mondta a vörös vízben úszó fürdőszobába pillantva. Janice délután vitt neki pizsamát. A kórház előtt tömeg várakozott, odébb virágot, gyümölcsöt árultak öreg bádogvödrökből, szakadozott kosarakból.

...elnyomni a cigarettát... aztán:

De miért tette?

Elveszítette az állását, csak kínlódott. Sokat sétált mostanában. Esténként indult el. Holnap temetik.

A temető előtt is árulnak virágot. A magas, világos kőfal mögött keskeny utak vezetnek a füzek alatt, a sírok között. Az ég itt mindig érdekesebb, és itt csönd van; gyereket ritkán hoznak ide, és az örökzöldek, fejfák, kővázák közé csak az őrség hozhat be kutyát. Kő, fű, fa, a virág, locsoláshoz zöld műanyagkanna. A temetőben rend uralkodik; aki itt nyugszik az már nem megy el innen, a gyomot pedig kiirtják, a füvet lenyírják az aszott, idős kertészek. A halottak meg csak nézik; aranyozott keretben fényképek. Az arcképek alatt pedig ez áll: született ekkor, meghalt ekkor. De ezzel nem kell törődni, mert itt nagyon jól el lehet beszélgetni az apával, az anyával, a feleséggel, a férjjel, a testvérrel, a gyerekkel, a baráttal; végre őszintén kimondhatók dolgok, és meghallgatják az embert.

Ismertem Janice apját. A házat is ismertem, melyben lakott.

A házban (faláról pereg a vakolat) lakók élnek, de ha baj van, ha pl. egész éjjel ugat-vonít a szomszéd öreg, félvak kutyája, akkor emberek laknak. Ennek fokozása: itt emberek élnek! Az ország rendjét törvények, a lakóház életét a lift mellett függő házirend szabályozza, de rend és igazság között nincsen szorosabb összefüggés. A lakást is, akkoriban négyesben éltek ott, és az apa öreg fotelét is ismerem.

Valahogy így volt, mondja Janice:

A férfi ül a fotelben, a feleség a konyhában főz, a gyerek játszik a sarokban, később a férfi feláll, jön-megy a szobában, a gyerek dúdolva játszik, az asszony a konyhában főz, a férfi hirtelen belerúg a kutyába, a gyerek sírni kezd, a nő berohan, miért nem mész el sétálni, kiabálja a hasát fogva, a gyerek nem tehet semmiről, a férfi veszi barna ballonkabátját, biccent, az első sarkon jobbra, a következőn balra fordul, aztán megint jobbra, majd megint jobbra; cik-cakkban menetel, nézegeti a plakátokat, a járda mellett parkoló autókat, és közben a fiára gondol, akinek reggelente az iskolába vezető utat mintha láthatatlan szőnyeg mutatná, az amely őt is vezette a munkahelyére hajnalonta. Egyszer meglátogatja volt munkatársát, de nem tudnak miről beszélni. Emlékszel, néz rám Janice, te is mindig elrohantál...

A halott szobáját is ismerem.

Vagy csak ismertem, mert megváltozott, mert megváltoztatták? Vagy mindkettő egyszerre történt? Vagy nem is élt itt, mert soha nem volt boldog ebben a szobában? Az apa régebben gyakran ült velünk esténként. Tudjátok, hogy a csillagászati mértékegység a nap és a föld közötti távolság, kérdezte büszkén. Csak ráztuk a fejünket. Ez azt jelenti, folytatta, hogy nem tudtátok: mindent magunkhoz mérünk. De ti mindig csak a művészetről karattyoltok...

Jó éjszakát gyerekek, mondta éjfél után, aztán bement a szobájába. Most azt kellene írnom: eltűnt a szobájában.

...Mégkétvodkátlegyenszives...

Tehát egy lakást, mondja Janice, és lehunyja szemét, írunk most le, mely az öreg lakóház harmadik emeletén található. Azt hiszem két-, nem, inkább háromszobás ez a lakás. Az előszoba pontosan öt méter hosszú és két méter széles, jobbra az első ajtó a konyháé, utána következik a fürdőszoba, a harmadik ajtó mögött a hálószoba. Balra nyílik a nappali, utána a gyerekszoba következik, ebből nyílik az apa tágas szobája, a falat kopott tapéta borítja...

Nem, kiabálok, nem! Hősünknek, aki a szállodai szobában ajtót nyit, már nincsenek gyerekei, hiszen ha lennének, nem dohányozhatna, de most egymás után szívja a cigarettákat. Tehát ő az a férfi, nevet Janice, aki szeretkezés közben dohányzik. Nem, mosolyogtam, ő az, aki dohányzás közben szeret.

Akkor mondd el az életét, mondta Janice, hogy ne gyűlöljem ezért.

Én csak a szobáját ismerem, válaszolom.

Mondóka: ház nélkül nincs szobád, szoba nélkül nincs ablakod, ablak nélkül nincs távcsöved, távcső nélkül nincs holdad, hold nélkül nincs fényed, fény nélkül nincsen árnyékod, árnyék nélkül nincs nyugalmad.

Janice mondja: mondták... a rendőrségen, hogy nő volt nála utolsó este. Ki lehetett? Most el kell mondanom valamit, mondja Janice, de ne vágj közbe! Tudod, hogy munkanélküli volt, hogy esténként mindig sétálni indult...

Hová lehet menni egy városban, amikor már bezártak az áruházak, a sarki trafikok, és a megfáradt eladók végre kilépnek az utcára? Amikor mindenki haza igyekszik? Ilyenkor a buszok, a metrókocsik, a villamosok, az öreg trolibuszok zsúfoltak, a megrekedt forgalom fölött por, benzingőz lebeg, a hűvös kapuk, a meleg lakások csak nyelik-nyelik az embereket. A szobákban felkapcsolják a lámpákat, a konyhákban hangosan szól a rádió, a hírekhez hideg sört bontanak, az erkélyeken cigarettáznak, és vacsora közben/után tévét néznek azért, hogy otthonuk falai között feledkezzenek meg az otthonról. Hová lehet ilyenkor menni, amikor meghosszabbodnak az árnyékok, és úgy tűnik, hogy a házfalak minden pillanatban a járdára dőlnek?

Soha nem járt kocsmákba, mondja Janice, nem szerette az alkoholt, bennünket megvetett, amiért esténként inni jártunk. Miért nem figyelsz? Tudod, éjszaka csak feküdt anyám mellett, aki a szerelemért, házasságért feladta saját családi nevét, és akit újra kívánt, mert gyötörte a félelem. Hajnalban, a kételytől kínlódva rimánkodott, ahogyan huszonhárom évvel ezelőtt is könyörgött. Akkor megkapta a testét, megnyugodott, és ettől még jobban kívánta, de most az anyám nem akarta... Az apámnak szeretője volt. Egy kurva.

Honnan tudod?

Megtaláltam apám naplóját. De ez még nem minden!

Janice? Éjfél után szólított meg, emlékszem, akkoriban valami köze volt az Operához, és megkért, mutassam meg a kutyámat. Mivel soha nem volt kutyám, de mivel a kalandozáson és a menekülésen is túl voltam már, úgy gondoltam, szavánál fogom, megmutatom a nem létező kutyámat. Ezért hagytam hát, hogy éjfél után gyöngéden megfogja kezemet, kivezessen a kihalt, éjszakai utcára, leintsen egy taxit, bemondja címemet, felvezessen a sötét lépcsőházban, elvegye kulcsomat, kinyissa a lakásajtómat, bort töltsön a poharaimba, bekapcsolja a zenémet, lefeküdjön az ágyamra, és fülembe suttogja régi-régi becenevemet. Ernyedten feküdtem meleg karjai között, és már hajnalodott, amikor felemelő, édes fáradtság, közömbösség lepte meg lelkemet, mely egyszerre kibékített az ismeretlen jövővel, és világosan láttatta Janice-t a félhomályban: reszkető száját, a szemében újra feltámadó vágyat, gyerekkorát, de még tervét is rólunk-velünk, melynek kezdetén magányom volt.

Valahogy így lehetett, mondom...

Egy napon hivatják az embert az irodába, leültetik, a titkárnő két kávét tesz az asztalra. Az ember csak ül, a felé nyújtott dobozból ügyetlenül kipiszkálja a hosszú cigarettát, csak nézi-nézi a sarokban álló pálmát, és miközben hosszasan magyarázzák, hogy a gazdasági élet nehézségeire való tekintettel mindannyiunknak áldozatokat kell hozni, megszámolja a telefon gombjait, aztán feláll, átveszi az elbocsátó papírt, kezet ráz, kimegy, másnap megveszi az újságot, böngészi az álláshirdetéseket, bekarikáz, telefonál, kivillamosozik, homályos előszobában vár, majd belép, iratokat, bizonyítványokat mutogat, helyesel, később zavartan mosolyog, amikor azt mondják, hogy már akadt megfelelő ember az állásra. Aztán hazamegy, este ül a tévé előtt, éjjel dolgozik álmában, másnap megint megveszi az újságot. A gyerek születésnapja előtt eladja a fényképezőgépet a sógorának.

Janice jegyzetel.

Két világos, tágas szoba (az ablakok a térre nyíltak), homályos konyha, a folyosó végén fürdőszoba - kezdő író, így véltük első esténken, többről nem álmodhat. A második éjszakán, már elég részegen, eldöntöttük, hogy mostantól kíméletlenül csak az igazat írjuk és mondjuk, csak az igazat egymásnak, nevetett Janice, csak az igazat a világról is, és mostantól okos leszek, ugyanis a beszéd, mosolygott rám fátyolos szemmel, az egyenes, összegzésre képes beszéd, azaz a hangos gondolkodás, és az írott szó is beszéd, nem?, az alkotó kiváltsága. Mert csak az ostobák hiszik, hogy az összegzés sértés... érted, nevetett hangosan, aztán vállamra borult, nyakamba lehelt, és azt suttogta, ne legyek félénk, tépjem le végre a ruháját, és ne azzal törődjem, hogy mit gondol, hanem végre azzal, hogy mit szeretnék. Most az egyszer tedd azt, amit akarsz, sikoltotta, érezni akarom a súlyodat, a teljes súlyodat!

Akkoriban: A lélekben sok minden történhet az ajtótól az ágyig vezető, kitaposott úton. Megkísérelhetném elkezdeni abban a pillanatban, amikor elindultam az ágy felé, vagy kezdhetném ott is, amikor levetkőztem, leültem az ágy szélére, és megfogtam a kezét, de azt hiszem, mégis jobb az igazságot írnom: a sötétben egymást átölelve, tapogatva, közeledtünk a nyikorgó parkettán az ágy felé, el az levendula szagot árasztó ódon szekrény mellett, óvatosan megkerültük súlyos fotelt, a billegő asztalkát, melyet a foltos abrosz borított, közben megérintettem az elszáradt pálma rozsdás, porló leveleit, aztán a kemény ágyon feküdtem, fölöttem kerek mell ringott, tőle jobbra, a polcon könyvek sora, a cím, a szerző neve arany betűkkel állt a kötetek gerincén, egy pillanatra haj takart el mindent, balra vastag, pácolt keretben kép lógott a falon, öregember ült támlás széken, göcsörtös kezében sétabotot szorított, közben éreztem a konyhából beáradó szagot, az égett bors, a sült hús kesernyés bűzét, mely elkeveredett a verejték savanykás és parfüm édeskés illatával. Aztán hangot hallottam; rekedten tört fel a torokból, majd sikolyban végződött, később suttogva arra kért, hogy legyen gyerekünk, utána a talpam alatt éreztem hűvös parkettát, a fürdőszoba kövének hidegét, ujjaim a villanykapcsolót keresték, utána pedig, a tükör fölötti lámpa sárgás fényében arra gondoltam: nincs mit mondanom, mert félek.

Azt hittem, ismertem az apát, aki görnyedten csavarogni indult alkonyatkor, mert azt hittem, hogy csupán egyetlen célja volt: elmenni-megszökni hazulról. Azt tudtam róla, hogy naplopónak tartotta Janice-t, hogy engem sem szeretett, hogy érdekelték a csillagok. De azt nem, hogy mostanában ingerült, feledékeny volt, és szégyenkezett, amiért semmi dolga, hogy éjjelente dolgozott álmában, hogy a teste is lázadozott. Azt tudtam, hogy a lakásban mindent megjavított, hogy otthon behúzta a farkát, de azt nem, hogy végül csak ült a szobában, és olvasott, hogy a város kizárta, bezárta a szobába. Azt sem tudtam, hogy este nyugtalan lett, és már a csillagok pályája sem érdekelte, mert annyira megdermedt körülötte minden.

Vette a zakóját, és elindult; kint jobb volt, kint minden mozgott. Bizonyosan csak ment, ment, nézegette az autókat, a szakadozott plakátokat, befordult az egyik utcába, lányok szólították meg, hangosan nevettek régi, suta viccén. Nos, ennyiért, mondta később az egyik kedvesen, a mennyországban érezheted magad. Nem volt nála annyi, de a menny mindent megért. Lecsatolta aranyozott karóráját, és odanyújtotta. Gyere, szólt halkan a lány, és intett a sarkon várakozó taxinak. A kocsi csak vitte őket a sötétedő utcákon, némán ültek egymás mellett a hátsó ülésen, aztán a szálloda: cinkos biccentés a portásnak, meredek, sötét lépcső, az ajtó mögött végül édes, célratörő egyértelműség.

Így lehetett, mondom.

Te csak tudod, mosolyog Janice.

A munka elhasználja az embert, mert nem az erőfeszítés számít, hanem az eredmény, mert a maitól függ a holnapi munka, és mert a munkát mindig elfelejtik.

Az apát temetik. A házbéli lakók lesütött szemmel morogják: részvétem, az anya feketére festett ruhájában ül a szobában, a konyhában rokonok isszák a feketekávét, aztán üt a falióra, a nagybácsi telefonál; fojtott hangon taxikat rendel. A temetőkapu mögött fák koronája borul a csöndes, rendezetlen menet fölé, a bágyadt napfény foltokban hatol át a lombon. A sor élén elszántan a pap lépked. A frissen kiemelt sírnál földszag virágillattal keveredik, odébb munkások újabb sírt ásnak, az égen lassan elhalad egy repülőgép. A pap hosszasan beszél, az anya szipog, a nagybácsi komoran néz maga elé, leghátul két gyerek halkan vihogva csipkedi egymást. Leeresztik a koporsót, elsőként az anya lép a sírhoz, zokogva virágot ejt a mélybe, majd a rokonok következnek. Mindannyian lehajtott fejjel időznek néhány másodpercig, aztán sietve lépnek vissza a néma tömegbe. Később, miután két munkás gyakorlott mozdulatokkal befedte a sötéten tátongó lyukat, felbomlik a rend. Mindenki megkönnyebbülten beszélni kezd, az egyik gyerek erőtlen pofont kap a bokrok mögött.

Aztán lassan elindulunk visszafelé. Ki a temetőből, vissza az utcára, ki az életbe. Csak a halott marad vissza. A földben, amely mostantól a mi birtokunk, és ezt a darabka földet úgy ápoljuk majd, ahogyan nekünk tetszik.

Így lesz, mondja Janice, még két vodkát, de ez még nem minden..., valószínűleg így folytatódott...

Az apa másnap visszamegy abba az utcába. A lány megint ott áll, aztán eltűnik egy férfivel. Az apa másnap este megint ott vár, megszólítja a lányt, és most elmegy vele. Szobára megint, mely fülledt és kicsi. Két embernek mindenképpen, ha azok csak futólag ismerik egymást. Nos, mondja az apa, mutasd magad. A lány elneveti magát, aztán levetkőzik. Hogy hívnak, kérdezi az apa, és az ágyra dobja a pénzt. A lány csak mosolyog. Nos, mondja az apa, nagyon jó volt veled múltkor. A lány mosolyog, és hallgat. Azt hiszem, mondja az apa, korod alapján a gyerekem lehetnél. A lány sóhajt. Miért nem mész el dolgozni, ahogyan mások, kérdi az apa. A lány mosolyog, essünk túl rajta, mondja végül. Keresek neked állást, mondja az apa, te még fiatal vagy. A lány nevet, még öt perced van, néz komoran. Nos, csak azt szeretném tudni, mihez értesz, kérdezi az apa. A lány cinkosan nevet. Azon kívül, mondja az apa. Nem akarod, kérdezi a lány. De-de, mondja az apa, de ki vigyáz rád ebben a városban? A lány megkönnyebbülten bólint, a pénzt elteszi aztán így szól, rendben van. Beszélgessünk.

Janice sokat ivott, és sokat írt akkoriban. Mindkettőre szükségem van, mondta, és nevetett. Inni olcsó, savanykás vörösbort ivott, írni pedig édeskés dolgokat írt. Történeteit soha sem írta át, pénzét borra, cigarettára, papírra, tollbetétekre költötte, és amikor a sarki boltban megvető arccal ejtette a gyűrött bankjegyeket az idős, fáradt pénztárosnő elé, tudtam, ez joga, de szeretni nem tudtam ezért. Akkoriban sokat vitatkozunk, és abban bíztunk: ha egyszer majd nem csikorognak a mondataink, többé nem veszekszünk. Akkoriban Janice naponta kétszer megkérdezte, mikor veszem el feleségül, én pedig mindig csak azt válaszoltam: nem tudom.

A szoba: fehér falak előtt barna bútorok. Vacak, áruházi holmi, kicserélhető; az apa halála óta még inkább látszik, hogy értéktelenek. A távcső eltűnt. Az ágy? Semmit nem ér, mert már öreg, mert kényelmetlen, mert rosszak voltak benne az éjszakák. A kép a falon? Apa és anya képe? Dísz csupán, melyről mondóka jut az ember eszébe: a férjnek felesége van, a feleségnek gyereke van, a gyereknek kutyája van, a kutyának nyakörve van, a nyakörvnek gazdija van, a gazdinak anyja van, az anyának gyomra van, a gyomornak türelme van, a türelemnek vége van. A szobát Janice öccse örökli. Az anya gyakorlatias, nem tűri a kihasználatlan teret.

Az apa megnézi a lány szobáját. Nos, itt élsz, mondja, ebben a mocsokban. Aztán hosszasan beszél a sötét előszobában a főbérlővel. Tudja, a fiatalok nem törődnek semmivel, mondja az öregasszonynak. Nincs erejük. A lány az ajtófélfának dőlve mosolyog, az öreg főbérlő pedig azt válaszolja, de az útra szerencse is kell, uram.

Az apád akkoriban egyszer eljött hozzám, és megnézte szobádat, emlékszel Janice?

Janice hirtelen azt javasolja, játsszunk színházat! Te leszel az apám, mondja, én pedig az anyámat játszom. Jól van, válaszolom, és rögtön annak a nőnek a testére gondolok; fél órával ezelőtt hagytam ott egy sötét szobában. Emlékszem a párnán nyugvó kerek, súlyos mellre, a forró, fekete ölre, és hirtelen düh fog. Elég, ordítom, elég! A feleségem komoran bámul rám, halkan megkérdezi, van-e szeretőm? Van, ordítom az arcába, kettő is. Lassan feláll, jön felém, ne aggódjak, van állása, suttogja, ne féljek mert a félelem választja el párokat, aztán átölel, a nyakamba borul, meleg ölét a csípőmnek nyomja, testéből sóhajtás tör fel. Tudom, azt várja, hogy megcsókoljam, de már késő, én csak a távcsövemre gondolok. Arra, hogy ma este megint fel kellene másznom a tetőre, ahol egyedül piszmoghatnék az új, erős messzelátómmal a csöndes város és a sötét égbolt között. Csak nézném a holdat, de az újra és újra kisuhanna a keresőből, nekem pedig újra és újra türelmesen be kellene fognom, hogy láthassam a kráterek csipkés szélét, a sivatagokat, az unalmas medencéket. Végül persze megunnám, hagynám, a hold sarlója lassan eltűnne, a keresőben pedig csak sötétség, a vigasztalan semmi maradna.

Mire gondolsz, hallom egészen messziről. Semmire, válaszolom. Megnyugodva mosolyog. Tudom, nem érti, hogy éppen a semmi a legfontosabb, mert nem tudom, mi is az a semmi...

Hagyjuk abba, mondja a feleségem. Jól van, bólintok, akkor holnaptól költözz el.

Hagyd abba, mondja Janice, nincsen kedvem tovább játszani.

Éjjel, a házfalakon túl él a város: a huzatos aluljárókban kamaszok röhögnek, a közeli bár zenét okád az utcára, a villamoson részegek cigarettáznak, a kihalt mellékutcába bekanyarodik a járőrkocsi, a Nonstop boltocskába sovány férfiak nyitnak be, lassan szedegetik elő az üres üvegeket a reklámszatyorból, és cserélik a betétdíjat egyetlen üveg sörre, a nyomdagépek zúgva ontják a reggeli újságot, a pékségek pincéiben készül a kenyér, az éjjeliőrök rádiót hallgatnak, a taxik párokat visznek vissza a külvárosba, a kórházakban meghalnak, születnek.

Hajnalra azonban megtisztul a levegő. A kaput kinyitják, a ház előtt söpörnek, locsolnak és a csillogó járdán mindenki siet. Valahová. Az anya az utóbbi időben reggelente újra elmegy hazulról. Egy fogorvosi rendelőben takarít, csak kora délelőtt ér haza. Kell a pénz, mondja, mire az apa ügyetlenül megöleli.

Hajnalban elfeledtem a világot. Ennél többet szerelmes nem mondhat. Janice abortuszáig hittünk ebben.

Mintha az egész város a lányt akarná, mintha teste körül forogna minden; öregek, fiatalok jönnek, hogy leszedjék erről a testről a ruhát. Az apa csak nézi a kapualjból, ahogyan ott vár ez a test, ahogyan fel-alá sétál, ahogyan eltűnik egy autóban. Nem jól van ez így, gondolja, aztán bolyong a környéken; a téren kölykök fociznak, a közeli kávézóban suhancok ülnek. Dupla soros öltönyben isszák a konyakot, szájukban cigaretta fityeg, a csikket messzire pöckölik, és nem tűrik, hogy a szemükbe nézzenek. Üvöltöznek, a lányokat röhögve cibálják be a rozzant luxuskocsikba. Nem jól van ez így, gondolja az apa. Éjjel mindig hazakíséri a lányt, a testén megkeresi, megmossa a zúzódásokat, sebeket. Nem jól van ez így, mondja. Akkor csinálj valamit, kiabálja a lány, és egyáltalán, mit akarsz tőlem?

Tudod, mondja Janice, beleszeretett abba a kurvába. Aztán előveszi az apa naplóját, és olvasni kezd. "Margit, így hívják. Súlyos, zilált fekete haja alól hatalmas szemmel mered a világba. Mély hangjában fájdalmas durvaság és rezignáció. Egész napját abban a mocskos szobában tölti, és csak alszik, csak sír, csak hallgatja a zenét a rádióban, mit tudom én. Az utcára két napja nem mehet, a rendőrség razziázik a környéken. Csak én segíthetek."

Janice lapoz. "Ma eladtam a távcsövet."

Janice lapoz. "Ma megjött az unokaöccse."

Janice lapoz. "Elfogyott a pénzem, tanácstalan vagyok. Csak Isten tudja, hogy mi húz ehhez a lányhoz, a lányom lehetne."

Janice lapoz. "Nem szeretem, de mégis nagyon jó vele abban az alma-, parfüm-, cigarettaszagú, bérelt szobában. A rádió egész nap zümmög, az ágy alatt a bőröndje. Elképzelem, ahogyan elutazom vele, ahogyan megkérem szüleitől a kezét, ahogyan összeházasodunk, ahogyan napokig nem szólok hozzá, ahogyan éjjel kitakarom a testét, ahogyan némán tűri. Ha vele vagyok, úgy érzem, hogy 1+1=1. Pénzt kell szereznem. Mindenáron."

Képzeld, az apám ilyet írt, mondja Janice.

Nem hiszem, mondom, szerintem ez a te munkád.

Hülye, üvölti.

Ne igyál többet, mondom.

Semmit sem értesz, nem tudod, hogyan élünk itt. Te kidobtál, aztán leléptél, és talán most kellene elküldenem téged, mert a vég és a kezdet között tartok ebben a pillanatban. Nos, addig nélküled is eljutottam, hogy tudom, milyen hangot ad egy bezáruló ajtó, és azt is tudom, milyen nehéz megteremteni a hőst, aki mögött bezárul az ajtó. Tudom azt is, hogy milyen nehéz elfeledtetnem veled, hogy mindazt, amit elmondtam, ne tartsd erőszakos kiáltványnak, hogy elfogadd, átérezd az apám tetteit, és közben tudd, hogy én is az ajtó mögött állok, és azért kínlódom, mert önmagamról csak úgy tudok beszélni, ha az ajtó mögöttiről írok. Segíts nekem!

Sírj csak, mondom.

A lány int, az apa elindul a férfi után, az egyik mellékutcában megszólítja, maga megütötte azt a lányt, mondja, a férfi vigyorog, és tagad. Maga egy állat, mondja az apa, a férfi térden rúgja, az apa összegörnyed. Másnap megint int a lány, az apa megint elindul egy férfi után, de most ő rúg, veszi el az átkozódó férfi pénzét.

Talán így kezdődhetett, mondja Janice.

... elnyomni a cigarettát... aztán:

De hogyan folytatódott?

Janice lapoz. "Csodálatos, hogy egyszerre büntetek és segítek."

Janice lapoz. "Ma összevesztem az unokaöccsével."

Janice lapoz. "Ma megint összevesztem azzal a stricivel."

Éjszaka mindenki siet a házkapuk, a lakásajtók mögé.

Éjszaka segélykérő kiáltás visszhangzik a kihalt utcán. A magasban kinyílnak az ablakok, de senki sem jön segíteni; éjjel aludni kell, nem az utcán járkálni. Hiszen tudható, hogy a sötétség ellenséges, hogy az éjszaka mindent elnyel, hogy még az alvó is védtelen a lakásában, mert az is jól ismert, hogy sokan átlépték már azt a bizonyos küszöböt: nem ismernek szánalmat. Hiszen éjjel, ha alszunk, rabolnak, törnek be. Ezért zárjuk ki az éjszakát. A lakásajtón, a házkapun, az ablakon túlra. Ezért hagyjuk a zárban a kulcsot, és nem segítünk.

Nincs kedvem tovább, mondhatta az apa, amikor ott gubbasztott az ágyon, melyen rajtakapta a nőt az állítólagos unokaöccsével. Nem volt kedve kimenni többé az utcára, kijönni a moziból; megint nem volt hová mennie. Túl sok volt a trükk, a furfang ebben a városban. Nem volt kedve nézelődni fönt a hegyen, és sem a villák ápolt kertjeire, sem az üres parkra nem volt kíváncsi többé. Nem volt kedve már bekanyarodni a sötét utcába; nem volt kiért. Fáradt volt: fáradt az üvöltéshez, a pofozkodáshoz. Már csak aludni akart. Így lehetett, mondja Janice. Emlékszel, amikor én leptelek meg azzal a nővel? Emlékszel, hogyan dobott ki az apám?

Pénzt kell szereznem, mindenáron, mondja Janice, a pénz minden, ha nincs. Ezt valóban az apám írta. De ez még nem minden. Aztán beszélni kezd. A tények: az apám elveszítette az állását. Az apám este sétálni indult. Az apám beleszeretett egy nőbe. Az apám éjszaka embereket rabolt ki, a pénzt a nőre költötte. Az apámat megcsalta ez a nő. Az apám kivett egy szállodai szobát, lefeküdt az ágyra, és csak nézte a mennyezetet. Lehetséges, hogy az utolsó estéjén rendelt magának egy nőt, de annak ellenére, hogy tőlem nem búcsúzott el, az apám mindig az apám marad. Segítened kell, ezt meg akarom írni. Az első feladat: leírni a várost, az utcát, aztán a házat, a kapualjat, később a lépcsőházat, az ajtót, a kilincset, a homályos szobát, az éjjeliszekrényt az ágy mellett, utána az éjjeliszekrényen az üveg hamutartót, a hamut, a csikket, később a fürdőszobát, és ha azt hiszed, hogy objektív leírás objektív képet ad, tévedsz, mondta. Azaz, állt fel, a halott és egymástól független dolgokból jön létre az eleven. Ezt meg fogom írni. Nyomd el a cigarettádat, és menjünk. Köszönöm, hogy eljöttél a temetésre, köszönöm, hogy segítesz.

Iszonyatos fáradtság lepett meg este. Hamarosan elaludtam, aztán valamikor kizuhantam az ágyból, az ablakhoz támolyogtam, és kinéztem. Hajnali ködbe burkolódzott az utca, lehetetlen volt leírni, semmit sem láttam a magasból. De mivel mindenképpen segítenem kellett Janice-nek az írásban, magamra kaptam ruháimat, és lerohantam a lépcsőn. Mit láttam? Nos: sovány macskát egy autó alatt, fiatal férfit csomagokkal, szemetesautót, testes rendőrt, amint a bár előtt részeget igazoltatott, a távolban öregasszonyt, aki éppen azt figyelte, hogyan igazoltat a rendőr, az ablakok mögött megszürkült függönyöket, aztán a csatornafedelet. Felnyitottam, és eltűntem a mélyben. Csak kúsztam a hideg, nyirkos falak között, ruhámat szennylé áztatta, és ekkor eszembe jutott, hogy éppen a dolgok mélyére tekintek, és eszembe jutott az is, hogy a csatornákban patkányok élnek, meg az is eszembe jutott, hogy hamarosan hétvége, amikor az emberek kiadósabban esznek, aztán emésztenek, és mindez ide jön le majd hozzám a csöveken, és az is eszembe jutott, hogy teljesen egyedül vagyok ezen a földön, aztán felébredtem, Janice még aludt, repülőjegyem a hamutartó mellett hevert, az ablakhoz támolyogtam, lenéztem a kihalt, hajnali utcára, és arra gondoltam: mostantól másképpen kellene élnem.