Boško Krstić
A kék váza szája*

Senki sem tudta bizonyosan, mikor és mily módon vette kezdetét az aszály. Az öregek még emlékeztek azokra az időkre, amikor a város utcáin patakok folydogáltak, medrük azonban azóta észrevétlenül kiszáradt, s azóta csak nagyritkán telt meg esővízzel. Később szennyvízcsatorna és szemétlerakó lett belőlük, amikor pedig nyáron elviselhetetlenül bűzleni kezdtek, deszkával, gallyal és földdel födték vagy temették be azokat. Így aztán a régi patakmedrek feltöltődtek, és elnyelte őket az út és az utca. Eltűnésük okát nem firtatta, lehet, hogy észre sem vette senki.

Évek teltek el anélkül, hogy a tavaszi felszíni csapadék lehatolt volna a talajvízig. Eltűntek a mocsarak és a tavak, a nádasban fészkelő madarak céltalanul, puszta megszokásból vagy ösztöntől hajtva szálldostak a kopár táj felett. Mindez olyannyira fokozatosan ment végbe, hogy csak az idős és tapasztalt emberek érzékelték és tanúsítottak aggodalmat a történtek miatt.

Ha valaki gyümölcsfát ültetett, a gyökere elszáradt a száraz földben és a homokban. Az erdei facsemete egy-két évig kitartott ugyan, de azután az is menthetetlenül senyvedni kezdett és kiszáradt végül. Az öreg fák lombcsúcsa megperzselődött. Ami csak zöld volt, sárga lett. A városi fasorok csonkig visszavágott koronái tavasszal bár hoztak néhány gyenge hajtást, amelyek aztán maguktól is elszáradtak. Nem volt árnyék, eltűntek a dús lombú erdők, így aztán az északi szél szinte betemette homokkal a várost. Bármibe kóstolt is az ember, homok ropogott a foga alatt. Az emberélet hosszát is ezzel mérték: ha már testsúlyoddal egyenlő mennyiségű homokot nyeltél - ütött a végórád.

Az egykor csordultig telt régi kutak mind kiapadtak. A víz évről évre mélyebbre húzódott, már szivattyúval sem tudták felszínre hozni. Az emberek előbb szédítően mély alapokat vájtak, és azokból ástak és fúrtak kutakat, ílymódon kísérelve meg vízhez jutni. A föld felszínétől a föld mélye felé fordultak.

Megjelentek a feltalálók is - s velük a különféle együgyű és bűbájos találmány, amelyet csak le kellett engedni a kútba, vagy rákapcsolni a vízvezetékre, esetleg vízben föloldani és a föld mélyébe juttatni -, akik tulajdonképpen orruknál fogva vezették az embereket, bezsebelték a pénzt és továbbálltak. A ritka és kihalófélben lévő kútfúró-mesterség feléledt, egymást érték a kútfuratok, amelyek egy ideig még adtak ugyan valamicske vizet, de nem sokra rá rendre kiapadtak.

Az eső már csak az emlékezetben élt, és mint az ég legnagyobb ajándékára, gondoltak rá.

Az aszály teljesen megváltoztatta a város életét, az élet rendjét és az emberi kapcsolatokat.

Nem tudni pontosan, először mikor is vettek róla tudomást az emberek, annyi azonban bizonyos, nyomban kezdetét vette a katasztrófa kiváltó okát firtató találgatás. Egyesek, a fantáziálásra hajlamosak szerint mindennek oka, hogy a város egyik teréről eltávolították a tűzoltók védőszentjének jobb kezében korsót tartó, abból vizet öntő szobrát, és hogy az aszály az isten büntetése. És csakugyan: mind gyakoribbá váltak a tüzek és a tűzvészek, elemésztették még azt a szűkös termést is, ami a nagy szárazságban beérhetett. Voltak, akik úgy vélték, hogy az aszállyal egyik vallás állt bosszút a másikon; az őslakosok véleménye szerint, a még aszályosabb vidékekről érkező betelepülők tehetnek róla, akik elözönlötték a várost, a telepesek pedig ezzel szemben azt állították, hogy ez hazugság: víz van éppen elegendő, csak a helybeliek rejtegetik, nem adnak nekik belőle. A szakemberek az éghajlati, a légköri változást tették felelőssé, az éppen a város fölött tátongó ózonlyukat, a nagyarányú ipari fejlődést meg a nagy építkezéseket, amelyek során az épületek, az új utak, a vasutak mélyre ásott alapjai átmetszették a föld alatti vízereket. És megígérték, hogy hamarosan ismét minden a legnagyobb rendben lesz. Azt is suttogták a városban, hogy mindez az olajfúró tornyok, a föld alatti nukleáris robbantások miatt van, és hogy ez egy titkos föld alatti hadviselés része: aki a vizet birtokolja, a többit szomjhalálra kárhoztathatja, és merőben új hierarchiát teremthet a földgolyón.

A legmerészebb szóbeszédek szerint a szárazságot a kékség, a víz színének eltűnése váltotta ki. A kék színt pedig a világon legtisztábban a tó mellett álló nagy kék váza őrizte, s ez volt az a szín, amelynek hiánya az élet és a művészet értelmét vette. Éveken át az éjszaka leple alatt, hosszú utat megtéve jártak ide a váza kékjének tolvajai. És a kék színnel egyetemben lassan a víznek is nyoma veszett. Az után, hogy a kékség írmagját is elorozták, torkába lőttek a kék váza azúrra tátott szájjal vigyázó vízi istenségének. Ezután - a vízisten bosszújaként - ütött be a rettenetes aszály. Hogy minden áldott reggel, hajnalhasadáskor a váza szomjas istene elüvöltötte magát, száznál is többen állították. Siratta a vizet, a szeme láttára kitikkadt tavat. Valójában azonban senki sem tudhatta, hogy a tátott szájú kerámiaszörny üvölt-e, vagy az éhes és szomjas vadállatok a közeli állatkertben. Az ember számára tulajdonképpen ez nem is igazán fontos: úgyis csak azt halljuk meg, amit meg is akarunk hallani.

Beszédes István és Varga Piroska fordítása

* Részlet a szerző Vodolija [Vízöntő] c. regényéből