Szigeti Lajos Sándor
Mai erdélyi József Attila-szonettek (?)

Egy korábban írt¹ dolgozatomban föltettem a kérdést, vajon csupán játéknak tekinthető-e, ha költők arra vállalkoznak, hogy elődjüket egyetlen soruk alapján közelítik-követik avagy az adott sort idézve-felhasználva-beépítve önálló textust hoznak létre, amely egyúttal saját életét is éli, még akkor is, ha - szándéka szerint - egyúttal a hagyományba is beépül. Az Alföld szerkesztőinek jutott eszébe az ötlet s megvalósulása után valóságos kis antológiát tudtak létrehozni.² Az eredeti József Attila-szöveg, az Emberek című vers így hangzik:

Családunkban a jó a jövevény.

Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat,

- ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag

s ma már sejteni kezdi sok szegény.

 

Kibomlik végül minden szövevény.

Csak öntudatlan falazunk a gaznak,

kik dölyffel hisszük magunkat igaznak.

A dallam nem változtat szövegén.

 

De énekelünk mind teli torokkal

s edzzük magunkat, borokkal, porokkal,

ha kedvünk fanyar, szánk pedig üres.

 

Erényes légy, ki csalódni ügyes.

Ugy teli vagyunk apró, maró okkal,

mint szunyoggal a susogó füzes.

Orbán Ottó, Kukorelly Endre, Várady Szabolcs, Márton László, Kovács András Ferenc, Parti Nagy Lajos, Baka István, Gál Sándor, Visky András, Lászlóffy Aladár, Balla Zsófia, Tandori Dezső, Somlyó György, Csorba Győző, Határ Győző, Utassy József, Kányádi Sándor, Bertók László és Markó Béla voltak azok - a közlés sorrendjében -, akik vállalkoztak a feladatra. Most sincs se terünk, se lehetőségünk arra, hogy József Attiláéval együtt húsz szonettet értelmezzünk, de folytathatom azt a sort, amelyet korábbi írásomban elkezdtem. Akkor Baka István, Bertók László, Márton László és Somlyó György szövegét idéztem meg³, most e sort folytatom, mégpedig az erdélyi költők: Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, Markó Béla és Lászlóffy Aladár verseinek rövid felelevenítésével, már csak azért is, mert egyidejű-együttes megjelenésük dokumentumértékű is.

Magáról a József Attila-szövegről tudható, hogy 1936-ban született, a Népszavában jelent meg május 19-én, a Légy ostoba és a Leülepszik... kezdetű versekkel alkotott egy ciklust, a költő nyilván ezt tartotta a legjobbnak, ezért önállós(totta.⁴ Érett, nagy szonett, az "Ember"-ciklus kezdete, része is lett a Nagyon fáj kötetnek. Szabolcsi Miklós szerint lehet úgy olvasni, mint a család belső történetét, a "a jó a jövevény"-minős(tést Bányai László önmagára vonatkoztatva ezt (rta: "[a vers] futó betekintést nyújt ennek a családnak nem éppen szerencsés, elég gyakran áldatlan viszonyaira is."⁵ E szempontból utalhatna Makai Ödönre is és (gy a Hollán utcai vagy Korong utcai teli torokkal éneklő estékre.⁶ De, itt sokkal többről van szó, természetesen. A vers nem más, mint az illúziók nélküli emberkép első megfogalmazása, már c(mében is a szabadságharc utáni Vörösmartyt idéző, vereség utáni szembenézés, amelyben megfogalmazódik a hit viszonylagossága csakúgy, mint annak tudata, hogy a bűn rajtunk van, de van megváltás, mégpedig a vezeklés. A törvényként működő érdek is bibliai visszhangot kap, mint ahogy a "jó a jövevény" is felidézheti bennünk a tékozló fiú példázatát. Szabolcsi Miklós úgy látja, hogy a vers kulcsmondata ("Csak öntudatlan falazunk a gaznak / kik dölyffel hisszük magunkat igaznak.") arra utal, hogy az emberi közösség működésének rejtett rugói, a mindennapi élet és munka felőrlik az egyént, azaz az Emberek a felszín és a látszat verse, szembenézés az öncsalással, keserű önvizsgálat is.⁷ Ez a kiindulópontja Szabó Lőrinc Célok és hasznok között című művének is, mely a Te meg a világ (1932) versei közt lelte meg a helyét, hangvételében mintát is adva a József Attila-opusnak: "Forgunk, mint műhelyben a gépek, / mint malomban a kő, kopunk, / s jön végül, bármibe fogunk / jön a revolver, Duna, méreg." Ezt a verset József Attila különösen szerette, zárószakaszával vitatkozott is. A zárósorok így hangzanak: "és az se fáj már a szivemnek, / barátaim, fiatalok, / hogy előbb-utóbb, valahogy, / mint én, ti is mind tönkrementek." Szabó Lőrinc így emlékezik minderre: "Egy alkalommal József Attila, mikor a Németvölgyi úton nálunk járt, és amikor bizonyságot tett róla, hogy szinte az egész Te meg a világot könyv nélkül tudta, az utolsó strófájával vitatkozott velem, tiltakozva annak a gyanúnak a 'jogossága' ellen, hogy a fiatalok valahogy, mint én, előbb-utóbb szintén tönkremennek. 'Miért mennének tönkre? Ezt hinni semmi ok nincs.' Most gondolok rá, hogy 6 év múlva a vonat elé ugrott."⁸

Értelmezés kérdése, mit tekinthetünk a József Attila-szöveg kulcsmondatának, magam közelebb állok az Alföld szerkesztőinek választásához, hiszen József Attila verse már csak azért sem olvasható szociológiai vagy etikai szempontból csupán, mert a művészet, a műalkotás mibenlétére vonatkozó tételmondat áthangolja a textust s úgy vélem, nem véletlen, hogy oly sok költőnk vállalkozott a vers ilyen értelmű újraolvasására-"újraírására", mert végül is az is kérdés, vajon csupán tényleg a kijelölt József Attila-sor értelmezésére-újraírására-rákérdezésére vállalkoztak a századvégi-ezredvégi költők avagy inkább az előd, a mester, a hagyomány, az életmű egészének újraélésére-újraértelmezésére? Ha az előbbi kérdésre keressük a választ, újabb kérdésekkel szembesülünk, ugyanis a kiemelt sor - minden tudatosan vállalt és mutatott látszat ellenére - problematikája filozófiai jellegű: metafizikus értelmet tulajdonít a szövegnek mint életformának, ebben az értelemben a dallam realizáció, szemben a konstans szöveggel, jóllehet a verssor szerint a dallam a birtokos, azaz a szöveg mint értelemhordozó választja magának, de így vajon függhet-e az objektív értelem a maga választotta támasztéktól, a dallamtól? Más szempontból: a kiemelt sor már az eredeti József Attila-versben is, még inkább a most született szonettekben szentenciaként szólal meg, márpedig a szentenciákat nem értelmezni szoktuk. Ha a kiemelt sorból indulunk ki, már a József Attila-textus szentenciózusságára is felfigyelhetünk. Formai szempontból már az sem véletlen, hogy a tömörítésen és az áthajláson kívül alig találkozunk különösebb stíluseszközzel, a szöveg nem törekszik költői képek halmozására, mégis, e lecsupaszítottság ellenére is az általános emberi sorstól az egyén tragédiájáig juttat, érzékeltetve, hogy a tragikum oka az igazságot kereső, tiszta ember ellehetetlenülése az őt körülvevő, érzéketlen, bűnös világban: a társadalomban, közvetlen környezetünkben - metaforikusan: a családban - az érdek irányít, az érdek ül az asztalfőn. A vendéglét (az, hogy vendégek vagyunk itt e földön, illetve az, hogy vendégként fogadjuk a hozzánk fordulót) toposza itt palinodikus jelleget ölt, hiszen a jó itt nem vendég, csak jövevény. Belül mindannyiunkban létezik ugyan a jóra törekvés szándéka (a gazdagban is, aki "ostobán" érti, a szegényben is, aki csak sejti s a tömegekben is, akik "öntudatlanul falaznak" e világ rendjének), mégis, ennek ellenére valójában csak kiszolgálói vagyunk e bennünket tönkretevő rendszernek, amely szinte sorsszerűen sújt le, képtelenek vagyunk az igazság kimondására - szimbolikusan: a költészetre, az igaz dalra), "ha kedvünk fanyar, szánk pedig üres", a testi-lelki éhség önpusztítást eredményez, amely ugyanakkor mintegy hozzáedz bennünket e világhoz, még az ellehetetlenülés, a lelki-szellemi beteljesülés lehetetlenségének kínja is csak kisszerű fájdalmakban realizálódik: elégedetlenségben, önmarcangolásban.

Hasonló a közvetlen sugallata Kányádi Sándor Szonett című versének is:

 

Rendelésre készült e költemény,

mint jobb urakra régebben az öltöny,

hozott anyagból és méretre költöm,

pötyögtetem fehérre feketén.

 

S hogyan tovább? Ad notam: Te meg én?

Vagy tingli-tangli? Kiderül az rögtön,

ha megveszi és közli majd a közlöny:

a dallam nem változtat szövegén.

 

Túl volnék a köteles penzumon.

Maradt még öt, de már csak négy sorom.

Nekem három is elég, sőt: temérdek.

 

Az ablak alatt zúgolódó népek.

Ijedtemben utánuk mormolom:

A kutya maradt, csak láncot cseréltek.

Kányádi szövege az alkalmi vers hagyományának megelevenedése, a poeta doctus metaverse: a vers a versről modern variációja. A modern költészetelméletben Pilinszky János ismeri fel és fogalmazza majd meg, hogy az ember, a költő "egyedül akkor szólalhat meg, ha előbb belenémul a kifejezés reménytelen erőfeszítésébe, mintegy belehal, belepusztul vállalkozásába. Átkel a puszta létezésnek a kifejezés számára halálos zónáján, hogy túljutva és föltámadva csakugyan nyelven túli nyelvvé válhasson. Egyedül így lehet több, mint kifejezés, egyedül így nyerhet önálló létet is."⁹ Azonban, ha ez az állapot mégis létrejön, az egy kegyelmi állapot: a teremtés lehetősége. Pilinszky a néma beszéd el nem érhető, de megkísérelhető elvében így érzi jelen az azonosságot: e beszédben ugyanis jelölő és jelölt nem választható szét.¹⁰ A nyelv, a beszéd e paradoxonjára talált rá József Attila "Költőnk és kora" című művében. Ebben ugyanis fölismerhető a törekvés, hogy a vers ne irányuljon valamire, hanem önmaga legyen, a vers tehát azzá akar válni, ami. Más megközelítésben: csupán önnön létrejöttének stádiumairól szól, s mégis tökéletes vers. E szempontból tehát a "vers a versről" műfaji előírásait követi, mintájaként - amint arra Tverdota György rámutatott¹¹ - a Szonett a szonettről című Lope de Vega-vers szolgálhatott, amelyet már az egyetemista József Attila is ismerhetett, hiszen 1921-ben jelent meg a Nyugatban Kosztolányi fordításában: "A kedvesem szonettet kért ma. Gond dúl / Lelkemben és szorongva kezdem én. / Tizennégy sorból áll a költemény. / A három első itt szökell bolondul. // Féltem, hogy nem lesz rím, mely visszakondul, / És itt vagyok az új sor közepén, / Csak futna le a Négyes könnyedén / Nem főne a fejem a hármasoktul. // Aztán a költő a Hármasba lép. / És sikerült, úgy látszik, a merész tett, / Most már e sorral zárul is a kép. // A második versszak rímelni késztet, / Tizenhárom sor. Mindegyik ép. / Most meg tizennégy. Versem íme kész lett." A József Attila-vers is, ugyanígy, valóban önmagáról szól, olyannyira, hogy még a cím is tényleg "menet közben" (a versírás folyamatában), tehát a negyedik sor írtakor "jut eszébe" (legalábbis ezt fikcionálja) a költőnek. Itt jegyzem meg, hogy tulajdonképpen helyesebb lenne, ha nem használnánk a már megszokott idézőjeles címét a versnek, hiszen az idézőjelek nem József Attilától származnak, ugyanakkor van címe a műnek, csak nem a szokványos helyen, hanem a negyedik sorban: "Íme, itt a költeményem. / Ez a második sora. / K betűkkel szól keményen / címe: 'Költőnk és kora(". Különösen a második sor az, amely a költői nyelvet új helyzetbe hozza, mert benne a nyelvi jelsor önmagát jelöli, a verssor azt jelenti, ami: önmagát, mint verssort. Íme, a kegyelmi állapot, a teljes jelazonosság állapota. Azt mondtuk, ha ez létrejön, akkor adott a lehetősége a teremtésnek. Nos, József Attila ezt teszi: a versnyelvben egy pillanatra fellelt, majd elvesztett azonosság után a világvesztés, a világhiány állapotában a részletekből, a viszonylatok alapján kell a világról alkotott képet kialakítani, a világ semmibe átfordulása és a semmi gondolattá, mint "valamivé" válása helyzetében a részletek, a viszonylatok jelölhetik ki az Énnek a külsődleges helyét, azaz a költő teremt: önnönmagát, viszonylatait s a köré létfeltételéül szükséges teljes univerzumot: "Én a széken, az a földön / és a Föld a Nap alatt, / a naprendszer meg a börtön / csillagzatokkal halad - / mindenség a semmiségbe, / mint fordítva, bennem épp e / gondolat."

Nos, a Kányádi-textus is vers a versről, szonett a szonettről, sőt József Attila-i szonett a József Attila-szonettről, amely az oktáva zárósoráig tulajdonképpen csak önmagáról, a versről szól, sőt itt már a kiemelt, idézendő vagy beépítendő eredeti sor is a helyére került és most már csak öt, "de már csak négy sor"-a maradt, amelyeket - mint üres helyeket - mintegy csak kitöltenie kell, azaz a versteremtés folymata mint önmaga tematikája, három szakaszon keresztül érvényesül, igazolva a poeta doctust, de a "Nekem három is elég, sőt: temérdek" sor már egyúttal a poeta natust is előhívja s így lesz a szöveg helyzetfeltáróvá is: az utcán tüntető vulgus mobile hangoskodása váltja ki a zárószentenciát: "A kutya maradt, csak láncot cseréltek." A verssor - a mindenkori politikai aktualizálhatóságán túl - pendant-ja a József Attila-i szentenciának, visszamenőleg értelmezését is adva, amely szerint a dallam állandósága és a szöveg változtathatósága mellett szól Kányádi. A törvények szerint élő világban nincs helye a bennünk, lelkünkben élő igazságnak? Még a (megrendelőként feltüntetett) folyóirat is a törvényeket soroló "közlöny" bélyegét érdemli csak? Féligazságok világában adatik csak élnünk? Hol vagyunk már a humanizmus időszakától? Az ezredvégi költő csak szemlélő lehet? Neki már nem kell korlátai meghaladására törekednie, nem kell másokért, mindenkiért felelősséget vállalnia? Nem teheti, mert ezzel szinte a lehetetlenre vállakozna csupán? A Kányádira oly jellemző, illúziókkal leszámoló, romantikától megtisztult szemlélet szomorú valóságba rántja olvasóját: az érdeken alapuló törvény győz a szellem, a mindennapi, érdek szerinti (változó) szöveg a konstans szépet és nemeset, belső törekvésünket képviselő dallam felett?!

Kányádi Sándoréhoz hasonló az üzenete Kovács András Ferenc versének is, a két opust - többek közt - az is összeköti, hogy mindkettőben ugyanott helyezkedik el a József Attila-tételmondat, ahol az eredeti versben is, tehát az oktáva zárósoraként. A József Attila szonettje című KAF-vers így hangzik:

Gallyát töröm csak, mert a töve vén:

nem dönthető a korhadt líra fája -

vak föld alá nő visszás koronája,

s a szó a szájban senki: jövevény.

 

Megköt, felold a vándor szövevény -

hű mindenségben szétfutó gyökérzet

göröngyeként ha pörgök, hörgök, érzek:

a dallam nem változtat szövegén.

 

De van szöveg mely falsít dallamán -

őszintébb volna ölni vagy rabolni...

s a lélek dúdol: kába, gyatra holmi.

 

De mindezt mintha másról hallanám:

nem a valót, csak én-imázsát,

mint földöntúli lombok roppanását.

A cím szerint mintha József Attila versét olvasnánk s a szöveg azt a látszatot kelti, mintha keresetlen módon valóban költőnk szólalna meg, szinte Szilágyi Domokosra emlékeztető módon (Szilágyi ugyanis gyakran úgy élt a József Attila-i toposzokkal - saját bevallása szerint is - , mint aki nem is tudja, hogy József Attilával szól, annyira benne élt elődje életműve). Kovács András Ferenc szonettje olyan sikeres, úgy illeszkedik bele a megadott tételmondat (vagy a szöveg illeszkedik oly módon az adott sorhoz), hogy itt érezni szinte a legkevésbé a megtervezettséget, pedig valójában hihetetlenül megkomponált szövegegésszel állunk szemben. Nem csak a vendégsor és a "jövevény-szövevény" vendégrímpár megtartásával utal közvetlenül József Attilára, de reminiszcencia-jelleget ölt az egész vers: az oktáva első sora a harcos-anarchista módon panaszkodó költő Döntsd a tőkét! című versére alludál, de úgy, hogy hamarosan kiderül, semmiféle osztályharcos vagy forradalmi ruhát nem ölt magára a szöveg, sokkal inkább egy, az egész verset meghatározó allegória alapját képező metaforát hoz vele létre, melyben a költészet archaikusságára, egyúttal régimódiságára, sőt elöregedésére és hiábavalóságára mutat rá, hogy azután a második kvartett egyszerre utalhasson a József Attila-szerkezetek vendégvoltára és a költészet örök, bármilyen körülmények közt is élni akaró és tudó alkatára (a fa-metaforában a föld alatti létre vonatkoztatottan), amely így is életre kényszeríti a költőt, még ha csak latenciaként látszik e lét megfogalmazódni, akkor is, csakhogy - s itt van a maga helyén a József Attila-tétel - nem érvényesülhet a költészet hatalma.¹² Az első tercina azonban hirtelen fordít a tételen, érzékeltetve, hogy a textus (igaz, ez nem a költői szöveg!) néha hamissá tudja tenni a harmóniát: a dallamot, ezért mondatik ki, hogy e "falsulás" helyett talán még a hétköznapi értelemben vett törvénytelenség, a parancsolatokkal szembeni magatartás is igazabbnak, körülményeinkből és természetünkből fakadónak tűnhet: "őszintébb volna ölni vagy rabolni..." Egyetértek H. Nagy Péterrel, aki - kitűnő szövegelemzésében - megállapítja, hogy a "nem dönthető a korhadt líra fája -" "egyben a 'döntsd a tőkét( intenciójának inverzióját is jelzi¹³, ugyanakkor szerinte a Kovács András Ferenc-szonett a József Attila-vers etikai vonzatainak kritikáját adja, mégpedig a "de van szöveg, mely falsít dallamán - / őszintébb volna ölni vagy rabolni..." -sorokban. "Ez ugyanakkor - folytatja a szerző - megerősíteni látszik az intertextuális olvasás 'irányát(, és ugyancsak megerősíti a J.A.-József Attila jelölők összetartozását és cserélhetőségét. Ebben a konstellációban a J. A. szonettje az Emberek újraírásaként, iterabilitásaként értelmezhető. Ugyanakkor az 'őszintébb volna ölni vagy rabolni...( sor a Tiszta szívvel egy részletére is rájátszik: 'ha kell, embert is ölök(; de olvasható a Medáliák 'ölni szeretnék, mint mindannyian( sorának allúziójaként; vagy akár A Dunánál 'öltek, öleltek, tették, ami kell( betétéjének átirataként is."¹⁴ Érdemes a figyelemre H. Nagy Péternek az a megjegyzése is, mely szerint "a szonett utolsó előtti sora ('nem a valót, csak annak én-imázsát" - a dialogikus teret polilogikussá formálva - ezt palimpszesztként is poetizálja (megtartva az újraíró-kifordító retorikát), hiszen Arany János Vojtina Ars peétikája című alkotását vonja be a játékba (tehát az irodalmi hagyomány egy hasonló címstruktúrájú szövegére nyílik horizont), és az olvasó emlékezetébe idézi annak két sorát: 'Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa." (A J.A. szonettje utolsó tercettjének első sora tehát nemcsak tematikusan, hanem anagrammatikus kapcsolat révén is utal erre a más szó polivalenciáján keresztül.)"¹⁵ Kovács András Ferenc egyszerre értelmezi is az Emberek költői igazságait, miközben önálló verset is teremt, amely földalatti létében él csak, ezért fordítja ki a költő a József Attila-i költői igazságokat is: a kimondott költői szó nem itt hangzik el, ahol működni kényszerülünk, hanem az innen, a földalatti világ felől transzcendensnek tűnő másik világban, a föld felettiben, amely így lesz egyszerre több értelemben is "földöntúli". Posztmodern módon idézi meg és fordítja ki a József Attila-i ars poeticát, az "égi mását" kifejezés helyett, az arra emlékeztető és visszarímelő "én-imázsát" kifejezést alkotva meg. H. Nagy Péter is utal arra, hogy Kovács András Ferenc versének poétikáját jelölhetjük a "posztmodern" fogalmával, de szerinte azért, "mert értelmezhető egy olyan szisztematizációként is, amely utólagosságát nem leplezi el, s eközben tolerálja a modernség egy (onnan nézve) periferikus kérdésirányának továbbírható komponenseit."¹⁶ H. Nagy Péter is eltöpreng a "láncot" alkotó szonettek hasonlóságán és különbözésén, végül - minden hasonlóság ellenére - azért tulajdonít különleges szerepet e versnek, mert szerinte "a J. A. szonettje úgy írja újra J. A. szonettjét (és hagyományát), hogy nem feltétlenül az 'imaginárius múzeum( meglétének őrzőiként szólaltathatók meg e vers hangjai. Ugyanis a líraiság 'bensőséges hangulatát( (akár) eliminálva a felvehető olvasói szerepek képviselhetőségét sem kötik cserélhetetlen instanciákhoz. Hiszen e polimodalitás hangsúlyozása is esetlegességnek tűnhet egy olyan 'episztemológiai( szituációban, ahol tudatosulhat annak 'ténye(, hogy az interpretációk folyamatosan átjárják egymást végeláthatatlan szövetet alkotva, s a szövegek egymásba nyílnak, mint megannyi virág."¹⁷

Markó Béla versének már címe is lemondással terhes:

Én, sajnos, nem tudok már játszani

Együtt vagyunk, miként a csont s a bőr,

hogy meghalunk, ha szétválasztanak,

mert összetartasz s összetartalak,

s talán gyűlöllek, mint a börtönőr

 

a rábízott rabot, s miként a rab,

talán gyűlölsz te is, hogy végre föl-

oldozzalak, mert mind egymásra tör,

aki egymásra lel, és mind szabad

 

szeretne lenni, s így fohászkodik

majd istenéhez is, hogy változik

fű is, fa is, s hogy ő is álmodik

 

egy másik életet, de nincs remény,

s jel sincs az ég fekete üvegén:

"a dallam nem változtat szövegén"

A Markó-szonett az adott József Attila-sort olvassa és értelmezi tovább s ad egy lehetséges konnotációt a dallamra, a szövegre és viszonyukra vonatkozóan. A sort közvetlenül idézi, mégpedig verse utolsó sorában, ez egyrészt magával vonja a sor eredeti szövegbeli jelentését, másrészt - utolsó sorként és ráadásul idézőjelben - hangsúlyozottabban érvényesíti a reménytelenség érzetét, amely József Attila szonettjében az öntudatra eszmélésnek, a költészet társadalmi funkciójának ellehetetlenülése miatt jelenik meg, Markó Bélánál viszont alapvetően a művészet felől nyer értelmezést. A vers egy viszony leírásával nyit: az egyes szám első személyű névmásnak a cím elejére történő kiemelésének köszönhetően az alany a vers tárgyaként szerepel majd: a szubjektum mint fölérendelt tételezi magát s amiről szól, az nem alárendelt objektum pozíciót vesz fel: nem egy hierarchizált alany-tárgy viszony áll fenn, ahol az alanyhoz, az ágenshez lenne rendelve az akció, a mozgás, a cselekvés és az objektum lenne a szenvedő, hanem egy mellérendelő alany-alany vagy tárgy-tárgy kapcsolatot látunk; az "én" beszél, de az "én" egyúttal a beszéd tárgya is, ez jellegzetesen másodmodern gondolkodás. A "játszani" infinitivuszról - meghirdetett költői játékról lévén szó - a szavakkal, ritmussal, rímmel történő költői játék juthat eszünkbe. A vers indítószava egy "mi" (egy "én" és "te") megjelenítése, amely azt az értelmezési lehetőséget kínálja, hogy az "együtt" egyik eleme a címben szereplő én, de csak az egy mondatos szonett végén derül ki a két alkotó elem. Az első költői kép ("miként a csont és a bőr") egy aszott emberi alakot idéz elénk, ezt erősíti a címből fakadó konnotáció is, a sajnálkozás, lemondás kifejezése: a megképződött test átvihető a szövegtestre s annak alkotóelemeire: dallamra és szövegre, amelyek egymás nélkül szintén nem léteznek, nem életkepesek. Ez az elválaszthatatlanság - mint láttuk - minden József Attilát idéző szonettben megképződik s mindig rész-egész viszonyra épül. A börtönőr és rab kapcsolata is idekapcsolódik mint mellérendelő viszony (a sorjázó egymáshoz rendeléseket erősíti a sok mellérendelő kötőszó alkalmazása), amelyben a szereposztás sem mellékes: az én ahhoz a pólushoz rendelődik, ahol a börtönőr (és a csont) van, míg a rab a másik oldalra kerül. Ez egyúttal hagyománykövető József Attila-utalás is, ugyanis ugyanazon a kéziraton, amelyen az Emberek található, szerepel még a [Leülepszik...] kezdetű szonett is, amelynek második versszaka tartalmazza a fenti képzetet: "Igy eladott lány töpreng a hajón, / ha ráeszmélt, hogy pártfogója foglár / s azért a ruha meg a durva boglár, / hogy enyhitsen a brazil óhajon." Markó versében e szonettre is emlékeztetőn a tagmondatok egyre sűrűbben és lineárisan követik egymást, mintegy a fokozást is érzékeltetve, a törést a "hogy végre fololdozzalak" hozza, itt ugyanis a tercettekben megfogalmazott fohászok célja: egy lehetséges megoldás villan fel, ezt követi a gyűlölet okának megadása: "mert mind egymásra tör, aki egymásra lel". Általánosítva, minden összetartozóra érvényes kijelentést tesz a költő (ezt erősíti az "is", valamint a "mind" háromszori ismétlése), a mondat ítéletként szerepel (ez is másodmodern elgondolás), tehát kitágította azt a tartományt, amire vonatkoztatni lehet a képet. Itt jegyzem meg, hogy a versnek e része is közvetlenül József Attilára alludál, mégpedig az Alkalmi vers a szocializmus állásáról című versének ötödik részével vitatkozva. Az eredeti így hangzik: "A dolgos test s az alkotó szellem, / mondd, hogy törhetne egymás ellen? / Az elme, ha megért, megbékül, / de nem nyughatik a szív nélkül." Markó Bélánál az "együtt"-et alkotó két alany eddig is cselekvőként jelent meg (összetartasz-összetartalak, gyűlöllek-gyűlölsz, földozzalak), de az itt következő ige a "lel", ebből kiindulva feltételezhető, hogy az együttes lét nem mint eleve elrendelt statikus állapot, mint örökkévaló létezik, hanem mint tudatosan létrehozott, kívánt forma, tehát mint egy közös akarattal megteremtett/létrehozott entitás, ugyanígy közös akarattal megszüntethetőnek is kellene bizonyulnia, csakhogy ennek az okoskodásnak ellentmond a vers a továbbiakban, az igék személyében is változás történik. Eddig egyes szám első és második személyűek voltak, ettől kezdve harmadik személyben szerepelnek, tehát úgy érthetők, mint közös, mint mindkét félre vonatkozó cselekvés: fohászkodik, változik, álmodik; közös fohászkodás ez Istenhez, azaz mintegy a harmadik személyben történő eggyéválás, minden dualitás nélkül. E segítségkérés szerint a megoldás nem cselekvésükön, nem akaratukon múlik, az ima nem hallgattatik meg, még a reményt is elveszi a vers: "s jel sincs az ég fekete üvegén". Fent is az van, ami lent, az Ég mint üveg megfosztatik tisztaságától, fényességétől, átlátszóságától, attól, ami: üveg voltától, illetve mint tükör, a lent képét veri vissza a lentieknek. Nincs kilépés, zárt, vissztérő, összeérő képet ad a szonett, hogy kimondhassa az uralkodó szabályt. A József Attila-szonett sugallata felől gondolkodva Markó Béla verse egy viszony leírásával nyit, amelyre a kölcsönös egymásra utaltság jellemző, amelynek azonban csak egy része kifejtett, e viszony másik oldalára kerül a dallam és a szöveg, a forma és a tartalom, a jelenség és a lényeg, a szó és a gondolat kapcsolata. Az eredeti sorban a dallam az, ami változtat a szövegen - a tartalom és a forma felől nézve ez éppen fordított: a forma a tartalom eszköze (és támasza), de együvé tartozásuk miatt a tartalmat formája is meghatározza; az egymásrautaltság a tartalom (vagy akár a gondolat, a lényeg) testetöltését és egyben bezártságát is eredményezi, ugyanis a megtestesültség a formában: zártság, a szabadság elvesztése.¹⁸ A fohász tehát nem nyer meghallgatást, a változás nem lehetséges: a tartalom formába zárása elkerülhetetlen - a létrejött mű csak egy dallam a szövegre.

Lászlóffy Aladár már indulásakor közvetlenül kötődött József Attilához, kettejük párhuzama nem véletlenül foglalkoztatta az értelmezőket.¹⁹ E kapcsolat egyik lehetséges kifejlődése az Iszonyú lassan... című vers:

Iszonyú lassan születik a szén;

miközben fenn a felszínen a Nap

pár könnyű trükkel tapsokat arat,

ő igazi s közeli tűz szegény.

 

Ennyi eldőlt a dolgok elején.

Aztán megint a tárnában ragad

valaki és fogytán a nyersanyag -

miért, mitől kerültem sorra én?

 

Én vagy a másik szénporos legény,

ne akadj fenn az áldozat nevén.

Iszonyú mélyen születik a dal,

 

csak szürke tény, nem bűn és nem erény:

felhozható s a bányász belehal,

a dallam nem változtat szövegén.

Lászlóffy Aladár is - mint Markó Béla - az Alkalmi vers József Attilájára mutat rá, azzal a különbséggel, hogy az Iszonyú lassan... című szonett egésze fölfogható úgy is, mint amely mű bár a "kötelező" penzumot is teljesíti, választ kívánva adni a tételmondatra, ráadásul ő is utolsó sorként használja, építi be, ugyanakkor szinte nem más, mint az Alkalmi vers negyedik részének újraolvasása, újraértelmezése. József Attila sorai így hangzanak: "Ha beomlanak a bányát / vázazó oszlopok, / a kincset azért a tárnák / őrzik és az lobog. / És mindig újra nyitnák / a bányászok az aknát, / amíg szívük dobog." A rendkívül dallamos - ionicus a minorénak ütemezhető - gnomikus sorok²⁰ a nagy tablóvers magját alkotják, köréjük szerveződik az Eszméletre emlékeztetőn a versegész. A hasonló tablókhoz képest szelídebb, líraibb a vers, és elnézőbb a címzettel (Ignotus-szal) és önmagával szemben is²¹, mégis mintha ez is búcsú lenne - világa ettől fogva elkomorul -, és a természet varázsos képei majd csak versek bevezetőjeként térnek vissza. A József Attilánál látott antinómiákat Lászlóffy Aladár egyetlen ellentéttel váltja ki: az eleve elrendelten szerencsés, távoli fényt és meleget adó Nap és az eleve elrendelten közeli, mégis nehezen elérhető szén ellentétével. Az utóbbit ráadásul a dallal, költészettel azonosítva. A hasonlatban a bányász a költő, akinek meg kell küzdenie a teremtésért. Lászlóffy e versét nem vette fel kötetbe, de megszerette a szén motívumát, ezt bizonyítja, hogy mint versének belső erecskéje, felbukkan egy későbbi szonettjében is, mégpedig a Hogy mindent könnyben, bűnben áztat címűben²², amely legutóbbi, Bársonyok és Borgiák című kötetében jelent meg²³ s valószínűsíthető, hogy a József Attila-újraírással egy időben vagy ha később is, de annak hatására született: "Lemondanék a tanításról. / Talán elég, hogy értem én. / Fogadjam el a költőtárstól: / 'nincsen remény, nincsen remény(...? // A világ kívül-belül lángol. / Az élet maga ez a szén. / Isten vagy értelem világol / végig. Mi volt a kezdetén? // Mert nyilván holmi tévedéstől / lett minden olyan, amilyen, / hogy végesvégig az egésztől // nincs elbűvölve senki sem: / teremtmény teremtőt hibáztat, / ki mindent könnyben, bűnben áztat."²⁴

Mindezek alaján úgy tűnik, József Attila nem vesztett aktualitásából, sőt: újraolvasása, újraértelmezése felhívást és feladatkijelölést mutat a mai Erdélyben.²⁵

1 A korábbi dolgozat Kabdebó Lóránt köszöntésére készült, 2000 novemberében adtam le Ferenczi Lászlónak. A tanulmány első közlését - kötetbéli megjelenése előtt - az Új Dunatáj szerkesztősége kérte.

2 Vö. Alföld, 1992. 4. 3. - A szerkesztők rövid jegyzete imígyen szól: "Folyóiratunk a költészet napja alkalmából költői játékra hívta szerzőit. Kérésünk egy szonett megírására vonatkozott, melynek egyetlen megkötése a következő József Attila-sor beépítése, önálló vagy torzított idézetként való felhasználása volt: (A dallam nem változtat szövegén.( (Emberek)" Uo. 3.

3 Itt jegyzem meg, hogy amikor korábbi dolgozatomat írtam, még nem ismertem H. Nagy Péter tanulmányát, amellyel e mostani dolgozatom leadása előtt szembesültem - örömömre, így - különösen a Kovács András Ferenc-műre vonatkozóan már hivatkozni tudok rá, mint olyanra, amely a szövegolvasásba bevonta a többi idevonatkozó szonett olvaási tapasztalatait is. - Vö. H. Nagy Péter: A szöveghatárok feloldódása.

4 Érdekes, hogy a vers nem tartozik az igazán ismert és gyakran elemzett József Attila-művek közé, a legújabban született kismonográfiák még csak nem is utalnak rá. Vö. Tverdota György: József Attila.Korona Kiadó, 1999. És N. Horváth Béla: József Attila. Mikszáth Kiadó, 2000. - A tényre utal H. Nagy Péter is egyik lábjegyzetében: i.m. 237.: "Az általunk tárgyalandó szonettkorpusz esetében pedig arról lehet szó, hogy egy szöveg szerzőjének cserélhetősége rekanonizálja a József Attila poétikai arzenálját (hiszen az Emberek az (értelmezetlen(, periferikus József Attila-versek közé tartozott)." [A kiemelés tőlem: Sz.L.S:]

5 Bányai László: Négyszemközt József Attilával. Körmendy, Bp., 1943. 143.

6 Vö. Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937. Akadémiai Kiadó, 1998. 489.

7 Uo. 490.

8 Vö. Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Szerk. Kabdebó Lóránt. Bp. 1990. I. 302. [Szabolcsi Miklós jogos megjegyzése szerint a "6 év" nyilván tévedés, az epizód a Te meg a világ megjelenése után, talán 1933-35 közt történhetett.]

9 Pilinszky János: Szög és olaj. Próza. Vigilia, Budapest, 1982. 89.

10 Vö. Pilinszky János: Beszélgetések Sheryl Suttonnal. Szépirodalmi, Bp., 1978.

11 Vö. Tverdota György: "Mindenség a semmiségbe..." (Kísérlet a "Költőnk és Kora" elemzésére.) In József Attila: "Költőnk és Kora". Bemutatja Tverdota György és Vas István. Kézirattár. Magyar Helikon, Bp., 1980. 25.

12 E metaforikára utalva mondja Kulcsár-Szabó Zoltán: "A J. A. Szonettjének önreflexiós lehetőségei [...] a hagyomány kikerülhetetlenségét ((Gallyát töröm csak, mert a töve vén: / nem dönthető a korhadt líra fája -(), a szöveg idézettségének szükségszerűségét ((s a szó a szájban senki: jövevény() és referencializálhatatlanságát ((nem a valót, csak annak én-imázsát() vonhatják be egy (vers a versről(-olvasatba, emellett a vers képvilágát uraló (növénymetaforika( meglepő módon emlékeztet a Deleuze/Guattari-féle (rhizome(-ra ((vak föld alá nő visszás koronája()." - Kulcsár-Szabó Zoltán: "Hangok, jelek". Nappali Ház, 1995. 3. 87.

13 Majd így folytatja: "E modalitásváltás tehát feltételezi a tradíció beszédét, de oly módon, hogy a maga idézettségét vagy szituáltságát és a megidézett szöveg kérdéshorizontját, intencióját egymásban tükrözteti. Ezáltal a hagyományt (újraírja(, ugyanakkor a keletkező (újat( más szövegek horizontjához köti." - H. Nagy Péter: i.m. 224.

14 H. Nagy Péter: i.m. 225.

15 Uo.

16 I.m 232-233.

17 Uo. és itt H. Nagy Péter elemzésének zárólábjegyzetében a következővel fejezi be gondolatmenetét: "Vagyis (történetünk( nem lezárható. (Talán csak most kezdődik?)" [i.m. 239. 63. Sz. Lábjegyzet]. Magam annyit tegyek hozzá: és, íme, mint vé(le)tlen találkozásunk mutatja: újra- és újrakezdődik ? [Sz. L. S.]

18 "Ez a művészet örök eredete, hogy az ember szembe találja magát egy formával, és az őáltala művé akar lenni. Nem lelkének szüleménye, hanem jelentés, amely lelkével találkozik, és szólítja annak hatóerejét. Az embernek egész lényével kell megtennie a tettet: ha megteszi, ha egész lényével mondja ki az alapszót a megjelenő alaknak, akkor a ható erő az útjára indul, létrejön a mű. A tett áldozatot és kockázatot foglal magába. Az áldozat: a végtelen lehetőség feláldozása a forma oltárán; mindent, ami akár csak egy pillanattal előbb játékosan felvillant az ember látómezejében, ki kell törölni; belőle semmi nem juthat el a műbe; így akarja az egymással átellenben állás kizárólagossága." Vö. Martin Buber: Én és Te. Európa, 1999. 13.

19 Példa lehet erre, hogy Földes László már a kezdő Lászlóffyról írott tanulmányaiban felhívja a figyelmet a József Attila-kötődésekre. Érdekes megjegyezni, hogy a Lászlóffy Aladárról monográfiát író Széles Klára szerint mindketten (Széles Klára és maga Lászlóffy Aladár is) a korai József Attiláról írták szakdolgozatukat. Vö. Széles Klára hozzám írt levelével!

20 Vö. Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937. Akadémiai, 1998. 381.

21 "A hűség-megtartás motívuma mellett az én-megtartás, a természetbe való, szinte romantikus, C. D. Friedrich festményeire emlékeztető feloldódás, a rend és a pihenés motívumai az uralkodók. És ismét uralkodóvá lesz, szinte rögeszmeszerűen már, az ösztön-tudat antinómia, itt (A dolgos test s az alkotó szellem(, (elme( és (szív(, (indulat( és (ész( ellentéte alakjában. De az Alkalmi vers...-ben ez az ellentét mintegy szintézisben, legalábbis látszólagos békében oldódik fel - az Eszmélet záró versszaka itt várakozásban, szelíd szemlélődésben folytatódik. Való igaz - amint ezt Tamás Attila és Szigeti Lajos írják -, az Alkalmi vers... az Eszmélet folytatása, újjáéneklése is - mollban ugyanaz a téma, ami ott dúrban szólalt meg." - Szabolcsi Miklós: i.m. 384-385.

22 Erre Széles Klára hívta fel a figyelmemet hozzám írt levelében.

23 Vö. Lászlóffy Aladár: Bársonyok és Borgiák. Versek. Kortárs Kiadó, 2000. 52.

24 Ez egyértelmű utalás mind József Attilára, mind például Bertók Lászlóra, akinek szonettje így szól: "Mintha autón vízzel teli kádat. / A tudománynál több a lelemény. / Jobb befürödni már az elején, / mint csuromvizesen futni utánad. // Friss fenyőhabbal mostam meg a hátad, / de te azt dúdoltad, nincsen remény. / A dallam nem változtat szövegén. /Hova tegyem a csöpögő ruhákat? // Tele van képtelenséggel a század. / De hát mindig, mindent a tetején? /Még kiderül, hogy te, hogy te meg én, / hogy az egész a mi lelkünkön szárad. // Lehetett volna másként? Van bocsánat? / Ki dönti el, hogy mi a költemény?" [A vastagbetűs kiemelés tőlem: Sz. L. S.]

25 Elhangzott az ELTE Modern Magyar Irodalmi Tanszékén Szabolcsi Miklós nyolcvanadik születésnapjára rendezett emlékkonferencián 2001. március 2-án.