Verebes Ernő
A mágus könyvtárosa

...-t, a Faragatlan képmások című esszékötet szerzőjét, nem sokkal könyvének nagy sikerű bemutatója után eltűntté nyilvánították. Budapest főterén szobrot állítottak neki. És Borges könyvtárosával mi lesz?

(Kishír egy fővárosi napilapból)

 

Az írók a belváros főterén ácsorogtak laza csoportosulásban.

A tér közepén emelkedő, hatalmas, torz női alakot ábrázoló márványszobor körül mindenfelé "standok", asztalok álltak ernyőkkel elfedve a nap heve elől.

Írók, irodalmárok, költők finom-férfias, vagy ránc-barázdákkal szántott ábrázatai, mint amnéziás túlvilági lények pózoló portréi díszítették ezt a szellemdús összejövetelt, amit nem is miattuk, inkább könyveik miatt szerveztek. Az utcai narancsfacsarók hangos zenére illegették magukat, így szolgálták ki a szomjas irodalomkedvelőket, vagy az éppen arra járókat. A tér egy nagy nappaliszoba benyomását keltette. Két egymásra merőleges "fala" mentén (ahonnan csak szűkebb utcácskák nyíltak) presszók, kávézók és képzőművészeti galériák, a harmadik falon viszont elegáns üzletek és butikok sorakoztak. Egy hasonlóan berendezett nappali viszont így festett volna: a baloldalon bárszekrény, esetleg kisebb bárpult, egy üres fal festményekkel, majd egy sor ruhásszekrény. A téren, a negyedik fal helyét egy széles, betorkolló utca foglalta el, erről érkeztek tömegesen az ünnepi könyvnapra a kíváncsi és kevésbé kíváncsi vendégek, akár egy hosszú előszobán, vagy folyosón keresztül, ahová esténként vörös bársonyszőnyeget terítenek le.

A szerzők tehát egy nagyobb csoportban álldogálltak, mint idegenek a még idegenebbek között. Ezúttal jómagam is közéjük tartoztam, az én első könyvem is bemutatásra került. Így hát szerényen, mint birodalmak vezérei között egy apró, de haladó ország királya, ahogy egykori felettesemtől láttam, alázattal telve, de egyszersmind szerény hatalmam teljes tudatában mosolyogtam és pipískedtem diszkréten a többiek között.

Az első "kolléga", aki megérezte kissé kínos helyzetemet és odajött hozzám, egy vállig érő, ősz hajat viselő, bajúszos ember volt. Író, és mint később kiderült, könyvtáros is. Nemcsak én, valamennyien ismerték az ottani gyülekezetben egyszerű, letisztult stílusáról és fantáziagazdagságáról. Nem sokat teketóriázott, vállon ölelt és az egyik napernyős söröző felé invitált barátságosan. A könyvemet sajnos még nem olvasta, mondta, de van egy meglepetése számomra.

Már az a tény is leizzasztott, hogy a könyvem szóba került. Tehát tudott erről az egyszál, vékonyka verseskötetről, s talán majd át is futja azt egyszer. Leültünk egy félreeső asztalhoz, rendelt két korsó sört és beszélgetni kezdtünk. Vagyis inkább ő beszélt. A meglepetésről, amit korábban említett, már meg is feledkeztem, amikor egyszer csak egy műanyag dossziét vett elő a táskájából, tele papírlapokkal. Kivett egyet közülük, néma szájmozgással beleolvasott, majd valahová félretekintve a kezembe nyomta. Átvettem, de közben önkéntelenül is abba az irányba néztem amerre ő, s ott, messzebb láttam, hogy az irodalmárok lezser társaságából egy hölgy néz vissza ránk. Ebben még semmi furcsa nem lett volna - egy pillanatig úgy is tűnt, mintha ismerném -, ha a hölgy nem mereszti ki annyira a szemét és nincs teljesen tátva a szája. De partnerem tudomást sem vett az egészről, sőt, egyszeriben rólam se. Ismét más irányba fordult, mintha ott se lennék. Én pedig végre a papírlapra néztem.

Máig is rejtély számomra, hogy nem gyökerezett földbe a székem lába, vagy a sajátom, hogy nem állt égnek a hajam, vagy nem kezdtem el reszketni. Ellenkezőleg: még a szám is csukva maradt. Csupán mintha meglódítottak volna valamerre, még a levegő áramlását is éreztem. Mert ...ugyanezt az írást olvastam ott, elejétől kezdve, amit most írok, tehát onnan kezdve, hogy: "Az írók a belváros főterén ácsorogtak, laza csoportosulásban..." stb, stb. Türelmesen végigolvastam hát a szöveget, ezt, amelyet most írok, egészen eddig, hogy: "egészen eddig, hogy", aztán még tovább, ahogy jöttek a szavak sorban, vagyis jönnek a szavak, még most is, meg a mondatok, illetve ahogy akkor jöttek, mert ahogy én olvastam (amit éppen ebben a pillanatban írok), azt az őszhajú literátor már mondta is, csak beszélt, beszélt, most úgy tűnik, mintha egyenesen diktálta volna, amit én MOST ÍROK, akkor viszont ÉN OLVASTAM AZT, AMIT Ő MESÉLT. Arról volt szó, hogy

ezek a Dél-amerikaiak igazából nagy varázslók voltak, mármint az írók, tette hozzá, különösen Borges, meg Alejo Carpentier, vagy Amado és Asturias, de mint írókat, különösebben nem becsüli őket.

Megkérdeztem (kérdezem most újból, míg írok), hogy miért nem? Furcsa, de erre semmit sem felelt, én pedig ennek ellenére kezdtem csodálni ezt a koros entelektüell-író-könyvtárost, akiről nemsokára kiderült, hogy bármely titulus az ő esetében érvényét veszíti, de ezt akkor még nem tudhattam, és az is furcsa volt, hogy miért nem részletezte, minek köszönhető ez a szkepticizmus e "varázslókkal" mint írókkal szemben.

Ő persze, egy hamiskás mosoly kíséretében folytatta mondókáját, mint aki tudja, hogy úgy sem fogok elhinni semmit az egészből. Valami olyasmiről beszélt, hogy

ő Jorge Luis Borges házi könyvtárosa, aki a nagy írónak felolvasott, miután az teljesen megvakult.

Közben még mindig a kezembe nyomott írásra meredtem, és észrevettem, de már nem is csodálkoztam annyira, hogy abból is, mármint a szövegből is pontosan annyi van papírra vetve, mint amennyi most nálam, tehát: "...amennyi most nálam, tehát". Itt a vége, -s a lapon is- "...Itt a vége, -s a lapon is-". És folytathatnám...

Jorge Luis Borges házi könyvtárosa közben varkocsba fonta ősz haját, és azt mondta, hogy

miközben ő teázgatás közben régi etruszk mondákból, vagy a Holt tengeri tekercsek újonnan kiadott gyűjteményéből olvasott fel az írónak, néha-néha hozzá is tett, költött valamicskét a történethez, ha nem másért azért, hogy az ablakon kinézve, ő is pihentesse egy kicsit a szemét. Így - s szinte boldog vagyok, hogy ezt most leírhatom, dehát már akkor is a kezemben tartottam az írást, a titok nyitját -, ...tehát észrevétlenül sort keríthetett rá, hogy mind többet és többet szőjjön bele a felolvasott szövegbe, és saját maga által kitalált fordulatokkal gazdagítsa, fűszerezze az amúgy már ismert legendákat, összevegyítse azokat skandináv, szláv, észak-afrikai és dél-amerikai társ-történeteikkel, miközben főistenek, harci manók, kétdimenziós barlangrajz-démonok és szépséges istennők közötti párhuzamokat világított meg.

A sörömbe még bele sem ittam, a kezemben most már nem egy, hanem két papírlap, a hosszúhajú csodabogár-literátor pedig éppen azt mesélte (amit abban a pillanatban olvastam is, most meg írok), hogy

képzeljem csak el, az öreg Borges oly nagy élvezettel hallgatta ezeket a "felolvasásokat", hogy délutánokat végigücsörögtek így ők ketten, az író meg a mesélője, s az előbbi még a munkáját is kezdte hanyagolni emiatt. Csak ült a fény felé fordulva, száját összecsücsörítve mintha valamit ízlelgetne, s néha sokat sejtetően elmosolyodott.

Ekkor már, azt hiszem magam is valami idült vigyorgással követtem partnerem beszámolóját, a történetet, mely valahogy mégis az enyém volt, hisz én kezdtem el írni, ő csak belekontárkodott. (De az is lehetetlen, hisz még őrzöm, amit ide adott.) Közben néha arrafelé pislantottam, ahol még azelőtt, azt a tátott szájú hölgyet láttam. Nem hagyott nyugodni ez a ránktapadó szempár, amelynek gazdája egyre tehetetlenebbül állt ott, ugyanazzal az arckifejezéssel, mintha lefagyott volna, körülötte jöttek-mentek az emberek, a publikum tömegesen vonult el a könyvekkel telerakott asztalok előtt, az írók meg még mindig ott álldogáltak pohárral a kezükben, mint egy hatalmas nappaliszobában, meg-megszólítva egymást, ide-oda tekintgetve. A hosszúhajú könyvtáros diszkréten böfögött egy kiadós korty után, majd azzal folytatta, hogy

most pedig nagyon figyeljek, mert ezt már ő sem érti.

Nevetnem kellett, mert én még csak akkor kezdtem nem érteni. Arról volt szó, hogy

az öreg Jorge, talán megsejtett valamit az egész felolvasási históriából. Az biztos, hunyorított a könyvtáros, -"...hunyorított a könyvtáros", állt a papíron is -, ...hogy ő folyamatosan, hiba nélkül rögtönözte mondókáját, de az igen érzékeny receptorú irodalmár nem találhatta okát az egyszer olvasott, máskor kitalált szöveg hangulati és ihletettségbeli hőfok-különbségének. Ezt a halvány gyanút ő, mármint a könyvtáros, ...oly egyszerű módon hárította el, hogy - még most is hitetlenkedve csóválom a fejem, miközben írok - ...ezek után, CSAK KITALÁLT történetekkel szórakoztatta gazdáját, aki ezentúl komoly, figyelő arccal nyugtázta az isteni egyszerűség logikájának és esztétikájának általa felismert törvényszerűségeit.

Asztaltársam, befejezve a gondolatot, szintén ama bizonyos hölgy felé pillantott, és alsó ajkát fogai közé csippentve csücsörített. (Valószínűleg, ahogy maga Borghes is szokta). Szemmel láthatólag elégedett volt. "...elégedett volt"-emeltem fel a fejem a papírról a söröző-asztalnál, majd a velem szemközt ülő ősz könyvtárosra néztem, és megállapítottam, hogy valóban csücsörít és hogy elégedett, tehát nem csak olvastam ugyanezt.

Ahogy észrevettem, az illető hölgy sem változtatott a pozitúráján, a kellemetlen különbség csak annyi volt, hogy tátott szájából, szép lassan elkezdett csorogni a nyál, egyre vörösödő szeméből pedig a könny. De Borghes mesélő alkalmazottja tudomást sem vett róla, hanem a kezemben tartott írásra pillantva azt dünnyögte: "Én mindeddig nem tudtam erről." Akkor komolyabban a szemébe néztem, mert valamikor csak papírra kellett vetnie, amit ide adott. ("...ide adott"). De a könyvtáros már nyugodt hangon folytatta, hogy

miután a nagyrabecsült író napokon át akkora élvezettel hallgatta a felolvasottnak hitt kitalált meséket, egyik délelőtt azzal jött elő, hogy írni szeretne, mégpedig azonnal. Vastag szemüveg, erős megvilágítás és egy kis segítség mellett, munkához is látott.

Tudom, most ismét egy döbbenetes fordulat következik, de mint annyiszor említettem, mégiscsak most írom ezt az egészet, úgyhogy az olvasóval együtt izgulhatok éppen úgy, ahogy akkor izgultam, amikor én olvastam ugyanezt ott, azon a főtéri vendéglőteraszon.

A könyvtáros szerint

gazdája a papír fölé görnyedt és mosolygott, amit egyébként ritkán szokott, vagy legalábbis nem ilyenkor. Ő pedig nem szerette volna kíváncsi jelenlétével terhelni az öreget, így hát a szoba falait takaró könyvespolcokhoz indult, olvasnivalót keresni. Talált is egy könyvet, melyen sem a szerző, sem a cím nem volt feltüntetve. Ezt most ő furcsállotta egy kissé, de azt gondolta, hogy újrakötötték a könyvet, hisz az nagyon régi volt már.

Ekkor ismét felsóhajtottam, mert észrevettem, hogy már a harmadik lapot olvasom, miközben hosszúhajú társam mesél. Ő nyugtázta meglepődésemet, de rögtön folytatta is, miszerint

miután fellapozta a könyvet, s épphogy olvasni kezdett volna, Borghes valami apró szívességet kért, talán teát szeretett volna inni. Ő persze odasietett, kiszolgálta, s látta, hogy az öreg szépen halad a munkával. Ezután visszament a polchoz, levette ugyanazt a könyvet, s épp felütni készült, amikor Borghes harsányan rászólt: várjon, még nem fejeztem be! A könyvtáros megütközve nézett az íróra, és saját bevallása szerint valami ilyesmit motyogott, hogy ...de én nem azt..., vagy ehhez hasonlót, az agg Jorge viszont mégegyszer határozottan rászólt, hogy majd jelez, amikor készen lesz vele, talán még egy fél órába is beletelik, hisz ebben a könyvben, amit a kezében tartott, AZ IS benne lesz.

Ő maga, erre zavartan egy székre ereszkedett, és gazdáját nézte, aki bal kezét még az előző tiltó mozdulatban felejtve, jobb kézzel, sebesen írt.

Az apró hatásszünet miatt, felnéztem a papírról asztaltársamra, s elborzadtam (még most is lúdbőrzik a hátam) annak arckifejezésén. Feltűnt, hogy az ősz könyvtárosnak valamilyen megvilágosodásban lehetett része, és egyre kérőbb tekintettel bámult a még mindig ugyanott, ugyanolyan meredten álló hölgy irányába, mintha segítséget kérne, s aki mellett jöttek-mentek az emberek zavartalanul, haladtukban meg sem súrolva őt. A nő szegény, időközben már teljesen kifordult önmagából: elsápadt, tátott szájának alsó állkapcsa remegett, nyála, ruháját övig benedvezte, szemgolyója vörösen izzott. Már nem is nézett, inkább csak az arcát mutatta felénk. Egy transz-állapotba fagyott embert láttunk? Vagy akarattal kikényszerített, állatiasan torz képet akart mutatni? S ha igen, miért?

A könyvtáros lassan felengedett. Mint aki egy távolodó repülőgépet figyel, úgy nézett ez az asszonyforma lény irányába, de már nem rá, hanem valahova fölé. Majd egy artikulálatlan, hangos ásításféle következett, olyan, mint amikor valakit hirtelen egy kád jéghideg vízbe mártanak. Aztán felém fordult és azt mondta, hogy

ez az előző pár sor, amit addig olvastam, míg ő nem beszélt, az az ENYÉM, a többi csak egy csipetnyi abból, amit örökösen leírni szeretnék.

"...amit örökösen leírni szeretnék" - olvastam valóban, miközben azt hallottam,..."amit örökösen leírni szeretne". Ezt már gúnyosan mosolyogva közölte.

Engem, eközben továbbra is furdalt a kíváncsiság, s azt kérdeztem a könyvtárostól, amit most is kérdeznék, miközben írok: hogy mit is kellett volna tartalmaznia az öreg Borghes jegyzetének, és miért mondta, hogy AZ IS benne lesz? A könyvtáros úgy tett, mint aki gondolkodik, hogy válaszoljon-e, majd szárazon közölte, hogy

...amit Jorge Luis Borges leírt, az az utolsó szóig bekerült abba a könyvbe, amit ő akkor vett le a könyvespolcról, amikor az öreg belefogott a munkába.

Igen, ezt mondta, és egy cseppet sem volt elképedve, inkább egykedvűnek tűnt. Én viszont, mint akinek épp nem ott a helye abban a pillanatban, mintha valaki másnak kellene ott ülnie, olyannak, aki megérti, vagy legalábbis elhiszi ezt a históriát, én egy pillanatra úgy tettem, mint aki tényleg érti. Kis híján azt mondtam: aha. Közben észrevettem, hogy még eggyel több lap van a kezemben, ez már a negyedik. Persze nem szóltam, olvastam tovább. Az ősz varkocsú könyvtáros pedig most hirtelen elszomorodott, s azzal folytatta, hogy

...ezután akármelyik könyvet vette le a polcról, mindegyikben csak az állt, amit az öreg, vak író akkor és ott körmölt elszánt-sebesen, tiltó mozdulatra emelt bal kezét a levegőben tartva.

Valaminek meg kellet törnie, vagy valamilyen időbeli áttörésnek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy Borges könyvtára egy pillanat alatt a jelenidő, illetve Borges, az akkori jelenben megszülető gondolatainak hordozójává váljon - vallotta fáradtan a velem szemben ülő varkocsos literátor-titkár.

És ekkor hirtelen megszakadt az elbeszélés. Felkaptam a fejem, és abbahagytam az olvasást, ahogy az írással most is leállok...

Később csak arra lettem figyelmes, hogy Borges könyvtárosa ott sír velem szemben, de időnként mintha bele is nevetne a zokogásba. Könnyei szaporán hullanak, az orrlyuka fényes. Lopva a főtér közepén álló hölgy felé pillantottam. Még mindig ott állt, habár már nem Ő volt. Szája ugyanúgy nyitva, szeme elkerekedve, alakja megnőtt, s valami esdeklő, kérő pozícióba merevedett. Már nem élt. Könnyei felszáradtak, ajka nem remegett, homloka sárgás márványszínre váltott, fülei kihegyesedtek, az egész arc földöntúli és félelmetes lett. Mint valami ősrégi templom erkélye alól kilépő női kariatída, vagy inkább succubus, egy ördöggé csúfított lény. Nem, ez már valóban nem embernek látszott. Merevsége természetessé vált: szoborrá változott. Sárgás és mályvaszín márványszobor. "...márványszobor" - olvastam hangosan, mint egy regényt. A kővé meredt női alak ott állt súlyosan egy talapzaton a tér közepén, s a járólelők ügyet sem vetettek rá. A mesélő, a könyvtáros, aki hangosan elbeszélte azt, amit egyúttal olvasni adott nekem, ő, Borghes könyvtárosa, most hallgatott.

Keze a félig telt söröskorsón, arca furcsa, síró mosolyba torzult, szeméből patakzott a könny, és szája bal sarkából vékony nyálcsík folydogált lefelé. Mereven nézett rám, csak a haja lebbent meg néha a szélben.

Felálltam a kis kerek asztaltól, s a négy papírívet, amit tőle kaptam, összehajtogatva zakóm zsebébe tettem. Elindultam a még mindig amott ácsorgó, rezignáltan társalgó irodalmárok felé.

Lassan megkerültem a szobrot, melyet már a galambok ostromoltak, s szememmel azt a jóval előbb kissé félrehúzódó, könyvek között böngésző asszonyt, a Faragatlan képmások című esszékötet szerzőjét kerestem, akit még tavaly ismertem meg. Úgy gondoltam, most már illendő lenne meghívnom őt egy feketére.