Makropoliszi történetek 3.

Đorđe Pisarev (Újvidék)-Bakos András (Szeged-Algyő)
A nagyváros mögött

Amint befordultam a következő utcába, egy pillanatra úgy tetszett, mintha egy óriási sárga baggert láttam volna, amint - törekedve, hogy kárt ne tegyen bennük - kínos igyekezettel a házak között vonszolja magát. A mágneszáras tokból abban a pillanatban előkaptam a szemüvegemet, ám a homályos lencse hatására váratlanul nyilalló fejgörcs hasított belém. Köptem egyet és a kirojtosodott katonazubbony ujjával tisztára töröltem az üveget: a világot így már hibátlanul, kristályélesen láttam, ám a baggernek nyomát sem találtam. Csak egy sárgába öltözött lányt, hosszú napbarnított lábszárral; azt is mondhatnám, hogy szép volt, ha nem tűnne túlzottan banálisnak - a város szívében jártam, az pedig közismert, hogy a legszebb lányok ott rejtőznek. Ez esetben nem a lány rejtőzött, hanem az erőgép, amely mintha köddé vált volna, a föld nyelte volna el, eltűnt egy pillanat alatt, két ház és két szempillantás között.

Könnygáz maradékát szimatoltam, s a járda a lábam alatt sikamlós és büdös volt a forradalom hányadékától. A történelmet már meguntam, bár az életet még most sem.

*

A szerkesztőség a mezőváros sétálóutcájának egyik öreg, eredetileg talán halványzöld színű házában működik. A három egymás melletti helyiséget a közjegyző, a hírlapkiadó vállalat és egy kocsmáros bérli.

A falak vékonyak: a közjegyzői szoba felől a két jókedvű nő egészséges kacagásai, s a másik oldalról a kocsmai beszélgetések is áthallatszanak. Persze, eleinte megpróbáltunk nem figyelni a tisztán hallható szavakra. Este, ha sokáig bennmaradtam, s végül egyedül hagytak, egy idő után nem tudtam dolgozni; odaát szaporodni kezdett a vendégsereg, egyre hangosabb lett a beszélgetés. A kocsmát régebben klubnak nevezték, viszonylag olcsó árai miatt népszerű volt, és ide mindenki elhozhatta otthonról a kedvenc lemezét is. De az sem segített, ha bekapcsolták a lemezjátszót. Egy-egy különös mondat mindig elterelte a figyelmemet. Remete lakik a holtág szigetén, kunyhót épített, nem árulja el, hogy hívják, és honnan jött, a személyi igazolványából cigarettát sodort, Jan Garbarek zenéjét azonban szereti; tényleg, holnap valaki elhozza a legújabb Jan Garbarek-lemezt. Az indiaiak szerint elefánt viszi a hátán a földet, na de min jár az az elefánt, egyáltalán, hol van a kozmosz széle, és mi van azon túl?

A számítógép monitora elsötétült, szállni kezdtek felém a sötétben a színes, hullámzó ablakok.

Ha valaki körülnéz nálunk, s meglátja a képernyőpihentetőt, mosolyog, mert ebben a helyiségben, ahonnan egyébként a legszebb kilátás nyílna a főtérre és a sétálóutcára, eltakarták az ablakokat. A parkettához csavarozott paravánokat meg sem tudjuk mozdítani.

Egy este elszundítottam a gép előtt. A hangos nevetésre azonban szerencsére fölébredtem, és még éppen elértem az utolsó buszt, ami hazavitt, a faluba. Nem szeretek idegen helyen aludni, és ez a város, bár akkor már négy éve dolgoztam itt, idegen volt a számomra. Ráadásul, e néhány óra alatt álmondtam is: hideg ködben álltam a ház kapuja előtt, a sétálóutcán, s mivel látni akartam végre valamit, tettem néhány lépést előre; egyszerre egy konténer sűrűsödött előttem: hatalmas sötétzöld fadoboz, melyről tudni véltem, valamikor ebbe gyűjtötték nap közben az utcaseprők, amit a fiákeres lovak elhullattak. Láttam, a konténer teteje gőzöl is; a gőz elvegyült a köddel. Lassan fölemelkedett a láda fedele, kimászott egy sovány, ötven körüli, nyúzott arcú férfi, sötétszürke kabátban, cipői halkan koppantak a kövön, aztán visszanyúlt, ezüstszürke szalagú fekete cilindert húzott elő, a fejére tette, lehelete is belekeveredett a ködbe, gondoltam, talán tényleg ilyen fegyelmezetten viselhették régen az emberek a másnaposságot. A férfi abban az álomban lesöpörte a ruháját, a sípcsontjáig, olyan mozdulatokkal, melyek igenis hatásosak voltak, elindult, halkan kopogva lépkedett a lámpák alatt, én pedig ottmaradtam a konténerrel és a köddel, melyből, immár éreztem, nem lép elém több élőlény. Nagyon fáztam, és halálfélelmem volt, ami az ébredéssel együtt elmúlt.

A helytörténész, akit másnap megkérdeztem a konténerről, egy idősebb tanárhoz irányított, s ő megmondta, a múlt század végén valóban sötétzöld fakonténerekben gyűlt a lógané azon az utcán, sőt, az ott melegedő korhelyek ellen szigorú rendeletet is hozott a városi képviselő testület. Rejtély, miért érdekli ez a megyei napilapot - mondta mosolyogva a tanár úr.

Azt gondoltam, a kocsma falán át hallhattam valamit, miközben bóbiskoltam; vagy éppen korábban, s úgy ragadt meg az agyamban, hogy nem is figyeltem rá. A klubba azonban többnyire csak fiatalok jártak, s nem nagyon beszélgettek a régi dolgokról. De mégis, néhányszor már a gimnázium fiatalabb tanáraival is találkoztam a ház lépcsőfordulójában, ezek szerint ők is idejárnak. Egyikük talán olvasott valamit az egyik régi újságban, és megbeszélte a többiekkel. A gimnázium könyvtárában, nemrég láttam, kötetbe fűzve három-négy régi napilap is megvan. Szükség is van ezekre, mert a diákok helytörténeti dolgozatokat készítenek, pályázatokra. Ráadásul, jutott eszembe, a negyedikes diákok közül is járnak néhányan a klubba.

*

Azon a napon kezdődött minden, amelyen megértettem, elment teljesen az eszem. Szóval a kilátás a hatodik emeletről, az én kibaszott irodámból, nem is valami. De mindig is úgy gondoltam, hogy na és?! Terjedjen csak kilátásom az asztalomra, fedelén a könyvekkel, a számítógépemmel. Minek is vetném tekintetem a szürke hétköznapokra, a valós életre tekintő ablak négyszögletű nyílásán keresztül? Minek az nekem, hiszen izgalmas és megismételhetetlen, s az ilyen felettébb tud untatni. Higgyék el nekem, odakünn mindig történik valami, "odakünn" az élet tűzfészke a maga élő szereplőivel, és rendkívül nehéz bár arra az óvatlan pillanatra - amíg az ember eldönti, hogy legalább egy röpke pillantást vet rá - előre jelezni mi minden meg nem történhet. A kockázat elkerülendő, ostoba játék az egész. Amennyiben észlelünk is valamit, márpedig minden percben történik valami - egy teherautó, ami fölött uralmát veszíti vezetője, tarka gyalogosokat kaszál, változtat vörös foltokká, kölyökkutya nyalja a burek zsíros papírját, a narancssárga utcasöprő rágyújt és az üres cigarettásdobozt a frissen felsöpört járdára dobja, a büdös és koszos galambok láthatatlan morzsa körül verekednek, aranyló napsugár a szomszéd üvegépület homlokzatán, teljesen hétköznapi forradalom, a piacozók verekedése, valamint esőhozó felhők hullámzása a város felett -, s mindezt észlelni vagyunk kénytelenek, és aztán az elfojthatatlan vágy hatására cselekedni: az események, történések közvetlen résztvevőjévé lenni. Mire föl ez az ostobaság, amikor a számítógép kék képernyője jóllakathat tárgyak és jelenségek képével, méghozzá annyival, amely egy egyébként csak ideiglenesen birtokolt életre sok is? .

Mégis, mert egy holdkóros urbánus témájú prózát követel, és én, természetesen tájleírással kezdtem; itt is ház, ott is ház, és meg is van már a szöveg fele! Felhajtok tehát két pelinkovácot, és bátran felszegem a fejem: és valóban, előttem kisebb-nagyobb házak, néhány fa, egyik templom tornya, a másik templom tornya, a harmadik templom tornya a belvárosban, és közvetlenül mögötte, az ég felé feszülő hatalmas hídon fénylett a bástya tornya. Amíg azon töprengtem, ilyen távolságból vajon felismerhetők-e a lobogó színei - nem jutott eszembe, ki is van pillanatnyilag kormányon - ledobtam még egy pelinkovácot, s csak akkor ugrott be, a városközponton át nem folyik folyó, hogy került egy híd oda?

Kellett nekem az ablakban bámészkodni?! Dühödten húztam be a függönyt, rágyújtottam és arra gondoltam, úszni sem tudok, ami mi tagadás, komoly gond; az ember ennek tudatában hogyan szólítson le lányokat, aki legszebbjei köztudottan a város szívében fordulnak elő. Elfelejtem a várost, a hidat, a várat, elfeledem az életet; megzabolázhatatlan vadásza vagyok a fikciónak, és magamnak való! Nyitok egy file-t, elnevezem "citadellá"-nak, és megkezdem a pár kiló kenyeret érő történetet:

"Ahogy befordultam a következő utcába, egy pillanatra úgy tetszett, mintha egy óriási sárga baggert láttam volna, amint kínos igyekezettel a házak között vonszolja magát, törekedve, hogy kárt ne tegyen bennük. A mágneszáras tokból abban a pillanatban előkaptam a szemüvegemet, ám a homályos lencsén át nyilalló fájdalom hasított a fejembe. Köptem egyet és a kirojtosodott katonazubbony ujjával töröltem tisztára az üveget: a világot így már hibátlanul, kirstályélesen láttam, ám a baggernek nyomát sem találtam. Csak egy sárgába öltözött lányt pillantottam meg, hosszú, napbarnított lábszárral; akiről azt is elmondhatnám, hogy szép volt, ha ez nem lenne túlzottal közhelyes - a város szívében jártam, amely pedig a köztudottan a legszebb lányok búvóhelye."

*

Gyakran gondolok úgy a házamra, hogy annak idején, négyévesen minden bizonnyal elmentem mellette sírva, amikor, hátamon az iskolatáskámmal, a lakodalmas házat kerestem, ahová hivatalosak voltunk mindannyian, s az egyre növekvő zaj, a fúvósok hangolása csak fokozta a félelmemet és a haragot a szüleim iránt, akik reggel elárulták, hogy az iskolából jövet melyik utcában keressem őket, a házszámot azonban elfelejtették megmondani. Ez az emlék velem van akkor is, ha semmi gond; hintázunk a fiammal a diófánál, a nap már eltűnt a háztetők mögött, a gyerek azt mondja, olyan langyos a levegő, mintha a szobában lennénk, én pedig elérzékenyülök.

A fürdőszoba ablaka az udvarra nyílik.

Az 1932-ben épült ház korábbi tulajdonosa, a kilencvenegynéhány éves koráig élt öregúr nem fürdőszobának, hanem kamrának használta ezt a helyiséget. A kádat a szintén udvarra néző, hosszú konyha végén vászonfüggönnyel választotta el, és az utcai árokba vezette ki a vizét. Amikor mi beköltöztünk, és a kamrából fürdőszoba lett, az ablakra, melyen be lehetett látni, ha odabenn égett a villanykörte, sötét függöny került.

Mi persze nem szégyelljük magunkat egymás előtt, de mi van, ha van nálunk valaki? Mondjuk, szalonnát sütünk az udvaron, a vendégek nálunk alszanak, és valakinek el kell kezdenie a fürdést - ezt gondoltuk. Nem lenne jó, ha belátnánk ilyenkor a fürdőszobába, a tűz mellett ülve.

Nagyon ritkán van vendégünk, így a függönyt eleinte sohasem használtuk.

Egy nap aztán a feleségem bosszankodva újságolta, hogy az idős szomszédasszony a minap azt mondta, látta az egyik délután - merthogy tőlük, a téglakerítés tetején át lehet ám látni a mi udvarunkra -, hogy kinyílott a kertben a bordó rózsa, amit még a bácsi ültetett, és ő reméli, mi is adunk neki egy szálat belőle, mint ahogy az öreg is adott. A feleségem, a késsel és a rózsaszállal a kezében odaballagott a téglafalhoz - nyilván egy sámli is oda van már készítve a fal mellé, újságolta a feleségem - , az öregasszony szó nélkül elvette a rózsát, aztán eltűnt.

Azóta mindig behúzom a függönyt, mielőtt vetkőzni kezdek; a feleségem pedig nevetve mondta, hogy ha este sikoltást és puffanást fog hallani a téglafal felől, akkor ezután tudni fogja, hogy elfelejtettem elhúzni a függönyt.

Az öregasszonyt, mint kiderült, jól ismeri a családom. Egyik rokonunk keresztfia a nyolcvanas években, ahogy beszélik, a börtönbe került az öregasszony miatt. Együtt ittak valahol, a fiú hazakísérte az asszonyt, aztán, hogy mi történt, nem tudni, de az asszony később azt mondta, a nála harminc évvel fiatalabb fiú megerőszakolta. És valami lehetett is, mert a bíróság nyilván nem minden alap nélkül döntött; azt azonban a mi családunkban nem nagyon hiszik, hogy erőszak is lett volna. Az asszony nyilván csak így akarta igazolni magát az élettársa előtt, aki addig az ország másik végében dolgozott, és aznap tért haza, váratlanul. Az élettárs azóta meghalt, s az asszony egy ötven év körüli idénymunkást fogadott a házába, aki immár évek óta egyfolytában itt lakik, mert télen is talál munkát magának; a férfi szülei nemrég itt jártak - mesélte a szomszédasszony egyszer, miközben ástam - és azt mondták, az Isten meg fogja hálálni neki, hogy befogadta és gyámolítja az ő fiukat. A férfi sovány, és valószínű, hogy tüdőbeteg, a köhögést azonban ő is dohánnyal csillapítja. Amikor lekaszálta az utca túloldalán élő másik idős asszony előtt a füvet, sőt, megígérte, hogy ugyanezt az udvarban is szívesen megteszi, a gyámolítója, a mi szomszédasszonyunk a sárga földig lehordta a szemben lakó mamát, aki később nevetve újságolta a feleségemnek a bolt előtt, hogy "az a vén süket" azt hitte, el akarja szeretni tőle "az ő Palikáját", pedig semmi sem áll tőle távolabb, "mint az ilyen viselkedés".

A diófánk áll a legközelebb a kerítésükhöz. A fa ágai között van egy majdnem vízszintes is, amikor ideköltöztünk, erre kötöttem a hintát. Egy napon, amikor a kisfiam, a fa mellett állva meglendítette a hintát, s az úgy akadt az ágak közé, hogy csak a terméssel teli ág letörésével tudtam volna lerántani, elhoztam a hokkedlit a szalonnasütő mellől. Fölálltam, és a beakadt deszkákhoz nyúltam.

A fal túloldalán megláttam a tőkét. Körülötte a fényesre taposott föld tele volt cigarettacsikkekkel.

"Az élet tűzfészke."

Tényleg ostoba játék az egész.

***

Tisztában voltam mégis vele, fogalmazhatok úgy is, az élet is ostoba játék. Főként, ha rengeteg a tennivalód, te pedig ülsz csak és emlékeket idézel. No, akkor mi van, mit akarsz te idióta; tán csak nem süllyedtél oda, hogy memoárt írj! Ha így folytatod, tiszteletdíj nélkül maradsz, akkor aztán ülhetsz a diófa lombja alatt, a hűs árnyékban, méghozzá úgy, mint valami ágról szakadt: hideg sör, talp alá való muzsika nélkül. Munkára fel tehát - szükségem van a pénzre. Különben is, eszem ágában sincs valamiféle érzelmes vacakot gyártani, amibe az ilyesfajta írogatás torkoll, s ami elkerülhetetlen lenne, amennyiben szabadjára engedném gondolataimat.

Megmozdítom tehát a kezem, az egér rezzenésére nyoma veszik a sötétnek, megszűnnek felém repülni a színes, hullámzó keretű ablakok. A megkezdett szöveget a mögötte lévő szürkeség világítja meg. Olvasom. Az indítás megfelelő, az egész viszont egy kicsit direkt, el kell kissé terelnem. Bedobok egy mondatot: "A szemüveget visszateszem a tokba, nem látom már a lányt, és gondolataimba merülve a vár felé veszem az irányt."

Rendben, ez átkötésnek kiváló. Már a szemem előtt látom a főhőst, amint gondolataiba merülve szórakozottan járja a koszos utcát. Jó, most hagyjuk kicsit elmerengni, én ezért is gázsit kapok - ez már nem nevezhető naplopásnak! Szóval:

"Nehogy azt mondd, hogy a szomszédságodban, a közvetlen közeledben nem ismersz olyan idősebb asszonyt, akinek láttán azt gondolod, 'milyen öreg és milyen magányos szegény'! Nehogy azt mondd, hogy a moziban még nem láttál magányosan ülni pattogatott kukoricát faló ifjút, aki a fejét, amíg a fény ki nem alszik, fel nem emeli (általában az ilyen jön be utoljára, éppen ezért, hogy a teremvilágítást és a tekinteteknek való kiszolgáltatottságot elkerüljék). Nehogy azt mondd, hogy még nem láttad meg a 'te' magányos gyalogosodat: tulajdonképpen minden este őt lesed már évek óta; szapora léptekkel halad, mintha azt akarná elhitetni, hogy siet valahová, meghatározott célja van, bár te jól tudod, évek óta ugyanígy sétál, mindig egyedül, és mindig egyazon menetirányban, és még soha egyetlen szót sem váltottál vele. Ugye, felismered ezt a jellegzetes helyzetet: beugrasz a boltba kenyérért és tejért, csak úgy kutyafuttában, mert annyi a dolgod, és találkozók sora vár, mert állandóan késel, s nem tudod teljesíteni vállalt kötelezettségeid, s áll valaki előtted a pultnál, hogy vásároljon valamit, és csak fecseg, fecseg, isten tudja, miről faggatja az eladót, olyasmiről, aminek a valósághoz az ég adta világon semmi köze? Rosszkor jövő kényszeres beszéd-roham, amelyet el kell tűrni, hiszen nem tudni mi az előzménye: lehet, hogy a szerencsétlen már egy álló napja nem szólt, nem volt kihez szólnia?! Nehogy azt mondd, hogy nem volt még olyan estéd, amikor csak ültél egy helyben, tétlenül és boldogan attól, hogy semmi dolgod, s hogy egy szabad este vár rád, és akkor. Kézbe vettél egy könyvet, olvastad vagy fél óráig, egészen addig, míg fel nem fogtad, egy szót sem jutott el az agyadig, egy szó sem maradt meg az emlékezetedben vagy érintett meg; bekapcsolod a tévét és bámulod a villogó képernyőt, egészen addig, amíg rá nem jössz, a képek akadálytalanul hatolnad át rajtad; kár bármibe is kezdeni, a szeretett lény hangja, érintése, puszta jelenléte híján. Ilyen valaki lehetne az a sárga ruhás lány, a városközpont legszebb lánya is."

Hé, ugrom fel az asztaltól s hagyom oda a monitor síkját, kiváló öteltem támadt ("másnak nem kell, ez az én zseniális ötletem"), amely a szerencsétlen hangütést összefűzi ezzel a céltalan post-skribálással. Egy magányos ember keresi a társát, s a párhuzamos történetet, amely nem pusztán a városé, hanem az emberé is. Elképzelem: egyedülálló és elhagyatott, képtelen arra, hogy bármiféle kommunikációt kialakítson. Milyen árva, miféle kicsapott kutya vagyok? Nem lehet, gondolja tovább a hősöm, hogy ne létezzen más valaki is ebben vagy egy "másik" városban, aki érteni és érezni képes. Elképzeli például, hogy e nagyváros mögött egy másik város is húzódik. (Könnyen meglehet, miért is ne? Amikor például egy képeslapot veszel a kezedbe, és megpillantod rajta az épületek látható részét, nem lehet, hogy az azon látható oromzat pusztán csak oromzat és semmi más? Hogy az valójában nem is a ház része, hogy önmagában is megáll? Annyira létezik csupán, amennyire látszik is - ami nem látszik, nem is létezik. Fel kellene fedezni városom ilyen részleteit, és ebbe a kurva elbeszélésbe belegyömöszölni.)

Nem rossz, gondoltam, lehet, hogy ismét a nyomozni és kutatni kellene - az eltelt millennium utolsó feltárójaként: a tökéletes huszadik századi városok régészeti maradványai fölött a mélyebb rétegek, vagy ami épp adódik, annak a feltárására vállalkozni. Kikapcsolom a számítógépet, kimegyek; időbe telik, amíg felfogom, hogy sűrű, sötét köd vesz körül. Teszek néhány óvatos lépést előre. Megrökönyödve torpanok meg: előttem óriási sötétzöld fadoboz, és megértem, hogy ez az álmomban látott konténer. Lehetetlen, gondolom, és szemem egy sovány, nagyjából ötvenéves férfin akad meg, akinek az arca gyűrött, kabátja sötétszürke, léptei pedig halkan visszhangoznak az aszfalton. Vele távolodik, karjába kapaszkodva, egy sárga ruhás, hosszú, napbarnított lábszárú lány is. Felemelem a bűzlő konténer tetejét.

Tudom, hogy ez lehetetlennek tűnik, a konténernek azonban nincsen feneke: a sötétben a padló helyén föld alá kanyarodó lépcsőzetet látok. Soha nem voltam túlzottan bátor, de gyáva sem; fölugrom, megragadom a nagy doboz peremét, sorvadt izmaimmal alig sikerül felkapaszkodnom, és belülre vetem magam. Odaérve az első lépcsőfokhoz, felkattintom a zippómat, és megkezdem az alászállást az alagútba, amely a város szíve és a vár felé vezet.

(Folyt. köv.)