Makropolisz III./1.
Balla D. Károly
Szamosztrel

Akkor lettem alkoholista, amikor Elvira a méhrákról ideiglenesen áttért a nyombélfekélyre. Éppen feljöttem a kertből, kiléptem az ajtó előtt a csizmámból és lehajítottam a koszos dzsekimet, siettem a fürdőszobába, hogy a trágyaszagtól megszabaduljak, de a küszöbön utamat állta. Megmondta. Megmondta az orvosnak. Nem annak, akihez a méhrákjával járt, hanem az ideggyógyásznak. Megmondta, hogy alkoholista vagyok, hétfőre vár a doki mindkettőnket, először külön-külön akar beszélni velünk, aztán együtt.

Ha vár, hát elmegyünk, vontam vállat, és újra kísérletet tettem, hogy bejussak a fürdőszobába és végre lezuhanyozhassak. Meg sem kérdezem, hogy vele mi van, hányta a szememre. Dehogynem, persze, persze hogy megkérdezem. Nincs rosszindulatú daganata. Kis hatásszünet után még hozzátette, hogy a vizsgálat szerint egyáltalán nincsen semmilyen daganata. Na hál' istennek, mutattam megkönnyebbülést, és szabályosan elsodortam az utamból. Már magamra zártam az ajtót, de ő még bekiabálta, talán egy kisebb mióma lehetett, ám az is visszafejlődött, így nemhogy műtétre, hanem még gyógyszeres kezelésre sincs szükség. Mondta az orvos. Ő viszont, alighogy eljött a rendelőből, a buszon ülve rájött, alighanem nyombélfekélye van. Már azelőtt is gyanakodott erre, és most egyre bizonyosabb a dologban. Hétfőn, mihelyt az alkoholizmusomat megbeszéltük, megvizsgáltatja magát a belgyógyásszal.

Folytatta, de rám már zuhogott a víz, nem hallottam, mi tette a gyanúját bizonyossággá. Elképzeltem, amint az orvosi könyvek újra feltornyosulnak az asztalon, s hamarosan a mostanitól eltérő fejezetnél fognak maguktól kinyílni, ha felüti őket az ember.

Méhrákos egyébként akkor lett, amikor a vártnál egy héttel korábban jött meg a vérzése és a szokásosnál kicsit több fájdalommal járt. Azelőtt timuszmirigy-gyulladása volt, még korábban kezdődő tüdőbaja, csontritkulása és hepatitisze. Közben kóros hipotónia, állandó gyomorhurut, gerincmeszesedés, tetanusz, pikkelysömör, szívelégtelenségre és olykor leukocitózisra valló tünetek. Ja és epekő, amelyhez annak ellenére ragaszkodott, hogy sem a röntgen, sem az ultrahang nem mutatta ki. Látens epekő, ezt olyan sejtelmesen, már-már kéjesen tudta mondani, hogy ezzel mindig felizgatott, ha este az ágyban szóbahozta. Na gyógyítsuk meg azt a beteg epécskét, kezdtem simogatni a nevezett szervvel semmilyen kapcsolatban nem álló helyeken, tudok egy jó kezelési módot, és magam is csodálkoztam, hogy ilyenkor soha nem ellenkezett. Most biztosan teherbe esett, mondta utána azonnal, pedig szedte a gyógyszereit, ezen felül elvárta, hogy én is vigyázzak, és még a naptári módszert is alkalmazta, szigorúan betartva a tilos napokat. Két hét múlva már mindenféle teszteket végzett a vizeletével, aztán vizsgálatra ment. Pedig érzi, hogy valami van a hasában, értetlenkedett a negatív eredményekkel a kezében. Reggelente a vécé fölött találtam, amint öklendezett, alig tudott enni, állandóan megkívánt olyasmit, amit ezelőtt ki nem állhatott, behabzsolta, aztán kihányta. Biztosan méhen kívüli terhesség, mondta, de közben, fő az óvatosság, tovább szedte a fogamzásgátlót.

Csak tudná, miért akar a doki vele is beszélni az én alkoholizmusomról, fogadott értetlenkedve, amikor felfrissülve, tiszta ruhában megjelentem a konyhában. Biztosan el akarja mondani, hogyan kell segíteni nekem, hogy meggyógyuljak. Ez tetszett neki, megebédeltünk, nagyon szeretem a főztjét, ott idegenben mindig ez hiányzott a legjobban. Amíg mosogatott, vele maradtam. Jólesett nézni, ahogy tesz-vesz, rázza a mosogatószer kiürült flakonját, rakja a tányérokat a szárítóra. Amikor felnyúlt, hogy melegebbre vagy hidegebbre állítsa a gázbojlert, lábujjhegyre kellett emelkednie. Alakja meghosszabbodott, ruhája felcsúszott vastag combja tetejéig.

Korábban ilyenkor arra vártam, hogy kicsöpögjön a kávé és együtt hörpölhessük. Neki biztosan nagyon hiányzik, szerette, jót tett az alacsony vérnyomásának. De önként mondott le róla, cserébe én majdnem teljesen leszoktam a cigarettáról, itthon soha nem gyújtottam rá. Talán éppen ezt a hiányt éreztem, ez munkált bennem, amikor felálltam, mögé lopakodtam, hirtelen átkaroltam hátulról, szorosan hozzátapadtam és nekinyomtam a mosogatónak. Nem állt ellen és nem is csak egyszerűen hagyta magát, belehajlott az ölelésembe, csípőjét megemelve feszült nekem.

Érdekes, ha nem az ágyban csináljuk, utána soha nem tartja úgy, hogy most bizonyosan teherbe esett.

Visszasimította a ruháját, kipirulva befejezte a mosogatást, ment a szobába füzetet javítani. Engem meg várt a műhelyem a fészer mögött, kicsit még remegett a lábam, ahogy elindultam keresztül a sáros udvaron.

Reméltem, végre sikerül a vadászkést befejeznem. Egész előző délután kínlódtam egy rézpánttal, sehogy nem akart ráfeszülni a szarura, így mára maradt a finom munka. Mielőtt hozzáfogtam volna, szokás szerint felvettem, célzásra fogtam a számszeríjat, eddigi legszebb, legtöbb munkával készült darabomat. Ezért már száz márkát is ígértek, de nem adtam. Ezt magamnak csináltam, ne csak a két öklömre kelljen hagyatkoznom. Ha befűzöm az acélhegyű, tollvégű faragott vesszőt, akár húsz méterről kilukasztom a bádogvedret.

Elvira nem szereti. Talán azért, mert olyan erős, feszes a húrja, nem bírja felhúzni. Ő az apósomtól örökölt vadászfegyverre esküszik. Ha elutazom, azt bekészíti az ágya mellé a sarokba, de ha otthon vagyok, akkor is ott kell állnia a szobában, felteszi a szekrény tetejére a régi gitárom mellé. Ha éjjel elugatja magát a kutya, azonnal felébreszt, és elsőre mindig azt kérdezi, hol van a puska. Pedig tudja, mindig ő rakja oda.

Ettől a vadászkéstől sem fogok szívesen megválni. Pedig rendelésre készítettem, előleget is vettem. De minél többet dolgoztam rajta, annál jobban a szívemhez nőtt. Már ismertem a foglalat minden kis apró dudorát, simogatta a tenyeremet, szinte eggyé vált velem, amikor marokra fogtam. A pengével még sok munkám lesz, gondoltam, jófajta acél, szeretném, ha éles lenne, mint a beretva.

Mennyivel jobb itt bütykölődni, ábrándoztam el, mint a trágyát hányni az ólban vagy a kertet ásni. De még az is jobb, mint vonatra ülni, utazni fél napot, aztán leszállni abban a gyönyörű városban, és nem látni belőle semmit, csak a sivár kültelki építkezést, ahol tíz óra hosszat hordhatom a sittet, keverhetem a betont, húzhatom a csiga kötelét, hogy aztán halálos kimerültségben hozzám hasonló tizenkét szerencsétlennel osztozzam egy félig kész épület alkalmi tömegszállásán és már ahhoz is fáradt legyek, hogy a székre akasztott utazóöltönyöm zsebéből sóvárgó álmomat könnyíteni elővegyem Elvira fényképét.

Egyszer egy hazautazás előtti hétvégén csak be kellett mennem a citybe. Mégsem lehet féléveket lehúzni a sivárságban anélkül, hogy látnám a körutat, az utcai árusok színes kínálatát, a csillogó üzleteket, a kis illatos cukrászdákat, mozik elegáns portálját, a játéktermekben villódzó szerencsét, bárok csalogató félhomályát. Sok-sok kilométert gyalogoltam, egymásnak adtak a pompázó neonfeliratok, elvarázsolt a sok káprázat, a forgatag, delejes erő vonzott saroktól sarokig, mígnem egy meghitt helyen megpihentem. Hát ilyen is van, ilyen is létezik? Ennyi ital egyetlen helyen, ilyen világítás, ilyen nők? Rám mosolyognak, mintha ismernének, kedvemet keresik, elhitetik velem, az vagyok, akinek sohasem gondoltam magam.

Hajnalban, amikor kitántorogtam az utcára, még megvolt a havi bérem nagyobbik fele. Kimentem a pályaudvarra, megtapogattam a zsebemben a jegyemet és az útlevelemet, megvártam, hogy beálljon a vonatom. Néztem, miféle ágrólszakadtak igyekeznek oda, ahonnan én jöttem, vagy máshová, ahol ugyanúgy élnek, mint én, és itt is ugyanazt csinálják, hordják a sittet, dobálják szakadó karral a téglát vagy hatalmas húsokat metszenek súlyos bárdokkal, ládákat cipelnek, falat vésnek, fát fűrészelnek vagy halat beleznek, hogy hazavigyék a bért és odaadják a feleségüknek, aki már a kávéról is lemondott és nem fizet elő az egyetlen újságra, akinek vastag a combja és belemenekül valami betegségbe, hogy kibírja valahogy, amíg őket várja, őket, akik sietve igyekeznek, tolonganak a feljáratoknál, mint akikkel nem közölte a hangosbemondó: soha nem lehet akkora szerencséjük, hogy lekéssék a sorsukat. Néztem, amint törötten kapaszkodnak fel a húgyszagú vagonokba, hogy a kültelki sivárságból mielőbb az otthoni ürességbe érkezzenek, néztem őket és nem szálltam fel velük. Ottmaradtam a peronon, mert tudtam, este újra oda kell mennem, még egyszer, legalább még egyszer be kell ülnöm a színes félhomályba, utána kell néznem, valóban úgy volt-e minden, ahogy az éjjel láttam, nem csak álmodtam vagy képzeltem az egészet, valóban van-e ilyen, ilyen tompa fények, kábító illatok, ilyen zsongító zene, ennyi varázsital, ilyen nők, akik kedvemet keresik, akik hosszú feszes combjukat keresztberakják a magas bárpultokon.

Másnap a vonaton a maradék pénzemen vásárolt pár üveg sörnek köszönhetően nagyjából kialudtam a részegségemet, az egy napi késést Elvira nem tette szóvá, állapotomat talán fáradtságnak vélte, és csak miután megvacsoráztatott, kérdezte meg, mennyi pénzt hoztam haza. Nem hoztam semennyit, vallottam be szégyenérzet nélkül, ő meg nem kérdezett rá sem okra, sem okozatra, sem körülményre, sem motivációra, nem érdekelték az objektív és szubjektív tényezők, csak meresztette a szemét, mint aki nem érti, mi is történik körülötte, mi történik vele és velem, mi ez az értelmetlen história, hát nem azért töltök 35 napból 28-at külföldön, hogy pénzt hozzák, hát mi másért gondozza ő a jószágot és túrja ő a földet, mi másért nézi esténként a plafont és rágja éjjel a paplan sarkát négy héten át, ha nem azért, hogy én pénzt hozzak, miért dobja a szegény halász vissza az aranyhalat, ha nem a háromkívánságért, miért indul el a kitagadott harmadik fiú szerencsét próbálni, ha nem a felekirályságért. Hát mit gondolok én magamnak, hogy már a mesék kegyetlen szabályait se tartom be, és az ő lemondását nem váltom be terüljasztalkámra. Elittam. Elittam az egészet, mondtam inkább hetykén, mint pironkodva, sarkon fordultam, átmentem Dezskéhez a szomszédba, aki állapotomat látva azonnal pálinkával kínált. Jól berúgtunk, de valahogy a tiszta hazai törköly ki is józanított a sok kimondhatatlan nevű itóka után. Éjfél körül tiszta fejjel botorkáltam haza és másnap, mint rendesen, mire Elvira felébredt, én már kitrágyáztam az ólat és megfőztem a moslékot. Még öt napom van itthon, számolgattam, addig példás férj leszek, és a következő havi béremet fillérre hazahozom, még a vasárnapi sörözésből és ultiból is kimaradok, azt a be nem vallott doboz olcsó cigit sem füstölöm el beosztóan, határoztam el. Így is lett. De ahogy nem tett akkor szemrehányást a dorbézolásom miatt, úgy nem dicsért meg most a takarékosságomért. Amikor tegnap hazaérkeztem, csak a méhrákjával volt elfoglalva, könyvtárból hazahurcolt hatalmas lexikonokat és barátnőktől összekéregetett színes magazinokat bújt, szörnyű eseteket váltogatott csodálatos gyógyulásokkal, rólam alig vett tudomást. Ez kicsit elkeserített, megint Dezskénél kötöttem ki, ittunk pár pohár könnyű borocskát, de még csak fejembe se szállt rendesen.

Mára aztán a negatív leletek nyomására ideiglenesen áttért a nyombélfekélyre, finom célzásokkal jelezve, ezt csak átmeneti megoldásnak tartja, egy ilyen kis vacak kórnál nem időzhet hosszan, nyombélfekély, ez olyan szimplán hangzik. Hacsak meg nem toldja ezzel: a férje pedig alkoholista. Jó is volna, fontolgattam a penge csiszolása közben, ha annyit keresnék, hogy naponta alaposan berúghassak belőle és elfelejthessem mindazt, ami szünet nélkül itt zsong a fejemben, a bezárt gyárat, a hasznavehetetlen szakmámat, Elvira nevetséges fizetését és ostoba igazgatóját, a sittet és betont, a rettegést, hogy rajtakapnak a fekete munkán, a trágyahányást, az éjszakai kutyaugatást, jó lenne kivetni mindezt, csak fetrengeni a mámoros boldogságban, mindegy, hogy az elegáns belvárosi bárban vagy Dezskével a koszos verandán.

A kurva életbe, szisszentem fel minden indulat nélkül, amikor láttam, hogy a vadászkés pengéje mélyen, csontig beszalad a hüvelykujjam bögyébe. Szinte spriccelt a vér, de azonnal elállt, ahogy teljes erővel rászorítottam a másik ujjamat.

Körbenéztem, nem találok-e a műhelyben kötszert, de csak koszos rongyok akadtak kezem ügyébe, kiléptem hát az udvarra. Elvira ekkor jött ki a házból, kezében az apósom vadászpuskájával.

| Slobodan Ilić: Történet a szikláról >