Makropolisz III/2.
Slobodan Ilić
Történet a szikláról

Csak egyetlen alkalommal találkoztam a nagybátyámmal. Amikor ötven év után meglátogatta a hugát.

Anyám az ebédet készítette. Mi ketten az udvaron a lomb árnyékában ültünk és visky-t szopogattunk. Az ital kapcsán említette, hogy nagynéném halála óta naponta egy-két üveggel is elfogyaszt. A nagybátyám ekkor már élete tizedik évtizedébe lépett. A repülőút a legkevésbé sem viselte meg.

Már vagy egy órája mustrált, s mosolygott cigarettával a bajusza alatt. Mélyeket szívott a füstből, s amikor kifújta, szinte semmi nem maradt belőle. Valami rendkívüli történhetett vele, fogalmam sincs, hogy hova tűnt az a rengeteg füst.

Aztán új cigarettára gyújtott. Majd hozzám hajolt, és egy fiatal lányt ábrázoló fényképet mutatott. A fényképet gondosan megőrizte, s a hátán az állt: '38. aug., Florida.

"Na, mit szólsz hozzá?", kérdezte.

"Mi tagadás, csinos a lány", mondtam.

"Látod, öcskös, tudtam, hogy van szépérzéked, ha nem így lenne, meg sem mutattam volna neked ezt a fényképet, csak hogy el ne bízd magad, nem is igen szóltam volna hozzád, hanem csak így szemmel tartottalak volna, ahogyan szemmel tartok minden nyavalyást", mondta a nagybácsi.

Áttetsző kék szemével, tartásával, hallgatásával, mosolyával, füstnyelésével első pillanattól ellenszenvesnek tűnt. Megpróbáltam mégis megszeretni, volt benne valami, amit meg kellett volna szeretni, nem tudtam, hogy mi lenne az, de valami volt, valami túlzottan titokzatos, olyasvalami, amiről azt hittem, hogy bennem is megvan, vagy ha nincs meg, hát szeretném, hogy meglegyen. Jövetele alkalom volt arra, hogy egyszer már magamat is kiismerjem. Lehet, hogy ezért nem tetszett, és lehet, hogy ezért szerettem volna megkedvelni.

"Él még?", mondtam. Majd kissé hátrébb hajoltam az asztaltól.

A nagybácsi diszkréten intett, hogy hajoljak vissza.

"Ezzel kapcsolatban szeretnék neked valamit elmesélni", súgta, bár a közelben senki sem volt, aki hallhatott volna minket. Igaz, anyám időnként átvágott az udvaron, közben ránkmosolygott, és ment tovább a dolgára, az öreg meg mintha elfelejtette volna, hogy a huga siket.

"Ha valami okom volt idejönni, hát az az, hogy valakinek ezt a történetet elmeséljem", mondta a nagybácsi, és nagyott szívott a cigarettából.

Először arra gondoltam, hogy már kissé kapatos, vagy hogy valamiféle aggkori elmegyöngeség esete forog fönn. Eljönni Glasgow-ból Belgrádba ötven év után, hogy valakinek elmeséljen egy lefényképezett lányról szóló történetet, mégha élete legnagyobb szerelméről van is szó, meglehetősen eszement dolog. Persze, lehet, hogy az öreg unja itt magát, s úgy döntött, elszórakozik egy kicsit. Bevallom, mind jobban éreztem magam vele, de azért lett volna más dolgom is. Azt latolgattam magamban, mikor lesz már vége. Lassacskán be is idegeltem magam. Ennek ellenére, míg lapja fölött hajfürtjeink összeértek, továbbra is az asztalra könyökölve ültem.

"Szívesen meghallgatom", mondtam.

Abban a pillanatban anyám csípőre tett kézzel megállt az udvar közepén. Hangtalanul nyitogatta a száját, ílymódon érdeklődve, mikor megyünk ebédelni. Pár kézmozdulattal és némi ajakmozgatással adtam tudtára, hogy majd később. A huga néma is, jól tudhatja, mégis kissé megdöbbent, amikor azt látta, milyen könnyen szót értünk. Utána anyámat elnyelte a ház bejárati ajtaja.

Rápillantottam az órámra. Volt még fél órám. Éreztem, hogy tetőtől talpig kiver a veríték.

"Bácsikám, szorít az idő."

"Azt felejtsd el, vagy tűnj el azonnal!", válaszolta.

"Nem, csak arra gondoltam, hátha."

"Kedves öcsém, legjobb lesz, ha elmégy, én holnap visszatérek a Szigetre, jól elvoltunk, egyébként is jól kibeszélgettük magunkat, tulajdonképpen nem is tudnánk már miről szót ejteni", mondta az öreg, és lemellyezte a füstöt. Aztán körbenézett, és tekintete a vén barackfán állapodott meg.

Nem szeretem tisztázatlan helyzeteket. Ő valamit el szeretett volna mesélni, isten tudja mit, ami, ki tudja, rajta kívül másnak jelenthet-e bármit is, nekem meg dolgom volt, olyan, amitől jövendő életem függött. Akkor megértettem, hogy az én dolgom nem is olyan fontos, mert szinte semmi hasznom nem származik majd belőle, mindenre köd szállt, bizonyos értelemben már tönkrementem, és egyre kevésbé vagyok meggyőződve róla, hogy bármit változtathat helyzetemen. Azt is mondhatnám, hogy halaszthatatlan teendőimmel csak félrevezettem a nagybácsit, és önmagamat nem kevésbé. Semmi dolgom nem volt, kivéve, hogy megszabaduljak valamitől, amivel magam sem voltam tisztában.

"Bácsikám, nem tudom, mennyire érted, de életem e pillanatában nincs semmi fontosabb annál, amit most tőled hallhatok", mondtam.

"Attól, hogy te most szívesen meghallgatnád az én történetemet, nem vagyok túlzottan oda, és ezért jól vésd az eszedbe, az én mesém megmarad az én mesémnek, nem számít, hogy megosztom-e veled, valaki mással, vagy magamban tartom. De neked van-e történeted, szeretném hallani a te mesédet, hadd halljam!", mondta a nagybácsi és kortyolt a whisky-ből.

"Nincs énnekem saját történetem. Amit előadhatnék, azt már mind megtette valaki előttem. Azt meg, ami esetleg ki is kívánkozna belőlem, nem tudom elmesélni. Ebbe már régen beletörődtem. Bár hallotta már mindenféle történetet, és ezek még mindig izgalomba hoznak. Élvezettel hallgatom őket", mondtam.

"No, rendben, akkor figyelj! Láttad azt a lányt a fényképen. Jól ismertem, túlságosan is jól. Az Lucy. Így hívták. Nyugat-Skóciában, egy kisvárosban ismertem meg, amikor fuvarozással kezdtem foglalkozni. Saját kamiont hajtottam, és feszítettem. Neki ez imponált. Azt hiszem, tetszettem neki. Hogy rövidre zárjam, nagyon megszerettük egymást. Aztán ő váratlanul Amerikába utazott. Azt írta, hogy férjhez ment. Gyorsan azután meg, hogy elvált és hazaköltözik. Már hallani sem akartam róla. Mégis, épp abban a városban tartózkodtam, amikor megjött. Egy kutyával tért vissza. Igen, farkaskutya volt. Engem ott senki nem ismert. Követtem, és óvatosan, hogy senkinek fel ne tűnjön a házát kerülgettem. Egyik este azt látom, hogy két alak a ház körül somfordál. Úgy kilenc körül járhatott az idő. Leselkedtek kicsit az ablakon, majd felszívódtak. A következő este is ugyanabban az időben jelentek meg. Miután elmentek, én is az ablakhoz lopakodtam. A farkaskutyát láttam felkapaszkodva a mezítelen Lucy-re. A német juhász mellső lábain kesztyű volt. Visszamentem a kamionhoz. Nem jött álom a szememre. Hajnaltájt ismét feltűnt az a két alak. Bementek a házba, ahonnan nem sokra rá megkötözve hozták ki Lucy-t. Onnan egy szakadék fölött álló sziklára vitték. Arra gondoltam, hogy a teherautóval rájuk rontok, de elálltam tőle. Nem sokra rá láttam, hogy letaszítják. Lucy, drágám. Még pár napig a városban maradtam. Fogalmam sem volt, hova mehetnék. A kutya éjjel-nappal a sziklán állt és vonított. Igazi kutyaagónia volt. Szürkület volt, amikor egy pisztolylövésre ébredtem. Beindítottam a motort és a két alak nyomába eredtem. De hirtelen lefékeztem. Egy teljes környit balra tekertem a volánt, és örökre magam mögött hagytam azt a helyet. No, ezt akartam neked elmesélni", mondta a nagybácsi és nagyot mellyezett.

"A történet rettenetes, de mintha már hallottam volna valahol, igen, azt hiszem a montenegrói, a danilovgradi Blagota mesélte, pontosan, neki van egy ehhez rendkívül hasonló történetet", mondtam.

"Hát, lehetséges, tudod, különféle mesék járják be a világot, és valahogyan mind hasonlít a másikra. Ez tulajdonképpen minden történet titka", mondta a nagybácsi.

"Hát igen, de azért."

"Öcsikém, a hugom már vár minket, és én nem szeretném megharagítani. Igazam van?", mondta a bácsi.

"Igen", válaszoltam, és tényleg láttam a hugát a verandát, ahogy integetve adja tudtunkra, keljünk fel és induljunk ebédelni.

< Balla D. Károly: Szamosztrel | Balla D. Károly: Szamosztrel II. >