Makropolisz IV/1.

Beszédes István
Téli kikötő

"Egy matróz - nem került hajóra -

dülöng a hóviharon át."

(A. Blok)

Erősödött bennem a rossz előérzet, s amint a rakodópart kirajzolódott, s feltűnt, hogy éppen a városi fények fölött legsűrűbb az éjjeli sötét, el is tökéltem, rá nem teszem a lábam a hajóhídra. Valahogyan aztán mégis magával ragadott a duhaj társak izgalma, velük sodródtam át a pallón és fogtam talajt, velük bukdácsoltam a behavazott város felé, caplattam a kásás, agyontaposott nyomon, az ünnepestre felcicomázott utcán. Célom egyedül csak nekem nem volt, így jutottam mindenki közül a legmesszebbre, lyukadtam ki a város túloldalán, hogy egy pillantást vessek az üres, sötét szárazföldi végtelenre, s forduljak is azonnal vissza.

Miután az ajándékboltok bezártak, egy időre elnéptelenedett az utca, s a nyüzsgés a lakóházak ablakai mögé költözött. Jártam fekete egyenruhámban, mintha csak a belső fénnyel sugárzó hóhányások között elveszett árnyék volnék, boldog emberek meghaladott árnya, mentem háztól házig, és azt játszottam egy-egy ablak előtt toporogva, hogy belesek egyik-másik párhuzamos életembe, amelyet - mert én évek óta járom a tengert - más él helyettem. Ki is borultam látva, hogy más fogyasztja el ünnepi vacsorámat, más bontja ki ajándékomat a fenyő alatt, hogy más emeli magasba a gyerekeim, és szerető hitveseimet is más húzza magához. Hirtelen haragot váltott ki bennem, hogy helyemet stuccolt bajszú, pohos, puhány, mellényes senkiházik foglalták el, s kedvem lett volna felborítani szamovárjukat, felgyújtani az egész kócerájt, felperzselni párhuzamos életeim városát, megszabadulni minden ajándéktól, amit csak Isten és ember szánt nekem, egész téli kikötőbéli életemtől. Azt szerettem volna, ha kirobban az égő házak ablakából a lámpafény, hogy ne legyen reggelre miben tükröződnie a tévutak tengerének. Vagy felkötni magam. A nyakcsigolya reccsenése bizonyosan kettétépi ezt a nemlétezőre való kínos emlékezést.

Eltelt pár óra, tán éjfélt is meghaladta az idő, amikorra magamhoz tértem. Sarkig nyitva volt a szám. A kiskocsmában szerencsére a jótékony félhomály uralkodott, minden árnyékot egyetlen táncoló petróleumlámpa-láng vetett. A környező asztalokon felborongatott székek. A matrózok már a fedélköz priccsein pihentek. Csakhamar rádöbbentem, milyen előnytelen pózban nyomott el a kábulat. A méregerős szesztől teljesen elzsibbadva olyanná lehettem, amilyen egy kimarjult faszobor, egy régi kikötő szárazra került facölöpje: nyakán még az elkorhadt hurok. És nem engedelmeskedett többé az állkapcsom. Hátrabicsaklott fejem valamelyest kiegyenesítettem, nyelvemet körbejárattam, nem használt-e a kocsmabeli közönség hamutálnak, mert ott biliárdoztak az asztalom mellett (látni nem láttam őket, de ha lehunytam a szemem, még hallottam a karambolkoccanást). És akkor még jól járok. Lóghatna belőle akár kapcarongy, koszlott csipke, vagy üres töltényhüvely... Azt sem vettem volna észre, ha kilopják ezüstfogaimat, ha eltátott számon át a szívemet kirántják.

Elengedtem a poharat, és félrebillent fejjel, bennrekedt ordítással a számban léptem ki ismét a szabadba, dülöngéltem a hajóállás felé. Vacogtam a fagyban, s az egyenetlen jégen alig sikerült talpon maradnom. A jeges szél apró havat sodort. Ha el nem olvad benne, betömte volna a firm a kitátott szájat. Alig győztem nyelni a hólevet, egy része ki is csorgott. Azt szerettem volna, ha nem bámulnak az éjféli korzózók. Mintha egy másik, földöntúli rasszhoz tartoztak volna. Messzi hallatszott a nevetésük. Nem tudtam eldönteni, belőlem hiányzik-e az, amitől ők végül is másmilyenek, vagy ők tettek valamiféle titkos többletre szert. Korcsolyával jártak a hónuk alatt. A hajót pedig hiába kerestem. Üresen állt a dokk, csak körülötte a befagyott tengerfelszín telt meg élettel. Nem volt más választás: leléptem a deszkalépcsőn a jégre, és aprózó léptekkel a hajó után eredtem. Akár egy felfordult óriási kutya szájpadlásán botladoztam volna a kikövetkeztethetetlen fekete garat irányába. Immár munka és éjszakai menedék híján. A jégen siklók gyűrűje pedig szétnyílt tapintatosan. Utat engedtek az idegen, sarkig eltátott szájú embernek, aki a jég örvénylő porhómintái között a maga elszökött énekszava után haladt. Hátha a nyílt vízen horgonyt vetett ismét a hajó, és arról szűrődik ide a harmonikaszó.

Megjelenik a győri Műhely folyóirat Tenger-számában