MAKROPOLISZI TÖRTÉNETEK
Prózafolyam négy kézre
Bevezető

Tizedik sorozat
A kongótéglák éneke
zEtna, 2010-2011

Mihályi Cobor: A kongótéglák éneke
"A plakátméretűre kinagyított hajdani képeslapokat kellett volna inkább tüzetesen szemügyre venni, azokon már régtől fogva nem mozdult semmi, a lencsébe merevedett látványt akárhányszor is újra nyomtatták, mindig figyelmeztető változatlanságában jelent meg általuk a múlt. Az asztal körül ülők figyelmét ehelyett azonban a télen-nyáron egyaránt síkos burkolatú sétálóutca kisvárosi tempójú forgalma kötötte le."

Boško Krstić: A monarchia levegője
"Alattuk a gépkocsik kereke tördelte aszfalt, s a fekete tócsák gödreiben, a mély lyukakban koszos víz mosta selyemtáglák, amelyek az első tavaszi napsugárra felragyognak, akárha egy vastag aszfalttal erőszakkal lefedett földalatti világ ablakai volnának. A munkások e lyukakat akkor lustán foltozni kezdik, egyenetlen szélüket olvasztott bitumennel kenegetik, megkísérlik eltűntetni, valójában megjelölik elzárt bejáratait a régi, eltemetett világnak."

Mihályi Cobor: Lassított érverés
"Miként dobban a szív, úgy káprázik a szem. A pillanat, amelyen parttalanul ívelt át a kongótéglák harangszóba ágyazott éneke, csupán Rideg Alajos retinájába égette be mozdulatlanságát, hogy ismétlődő álmai onnét évek múltán is részletgazdag pompájában hívják elő újra és újra. Rideg Alajos muzsikus volt, úgy tartotta magáról, hogy egy kicsit zeneszerző is, de élményei ennek ellenére mindig képekben rögzültek, panorámás látványokat komponált belőlük, nem pedig zeneműveket."

Boško Krstić: Bitumen
"Mester, az öreg aszfaltmunkás a reggeli párán keresztül Sabatka elmosódó tornyait szemlélte. A fekete kazánban tűz ropogott, előtte meg, egészen a köd határáig, sárga kongótéglából tetszetősen kirakott úttest. A bal térdére már felkötötte a bőr bevonatú védőpárnát, amely majd a fekete aszfalt forróságától védi, amikor azt kezében a simítóval, térdre ereszkedve elegyengeti a tégla felett. A munkások a kályhába vasúti talpfadarabokat dobáltak, szétűzte fölöttük a ködöt, meg a harmatos falevelek és a fű friss illatát a bitumen erős szaga és melege."

Mihályi Cobor: A föld lesz majd a bírád
"Rideg Alajost megbabonázta az eszébe villant szó, a firnájsz, s mintha egész gyermekkorát cunamiként sodorta volna ki tudatából, hiába erőlködött a Vadászkürt Szálló és a Magyar Polgári Kaszinó közé ékelődött Apatini úton baktatva újra emlékeit elősorolni és azonosítani, honnét is ered a gitt körött kavargó gondolatgubanc vezérszála, máris a keresztúthoz jutott. A forgalmi irányítólámpáktól hemzsegő útkereszteződést rajta kívül senki nem hívta keresztútnak, de Alajos számára ez a szó volt a legkifejezőbb: jobbra a Szent Rókus temető felé indulhatott a járókelő, balra a hajdani pravoszláv kistemetőre vezetett az út."

Boško Krstić: Akár a magzatvíz...
" Épphogy kezdetét vette a végtelen éjszaka, amelyen bőre kiszárad, pikkelye leválik a haláltusában, és megnő benne az ösztön - ugyanaz, amely a büdös, sűrű víz elhagyására késztette -, hogy most ugyanoda visszatérjen. Kínlódott, pedig álmodhatott volna helyette a nagy vízről, amely tele friss, naptól megduzzadt algával, muslicák felhőivel a felszín felett, meg puha langókról és a hínárról, amelyre ikrát rakhat."

Kilencedik sorozat
Gördül a vágyakozás
zEtna, 2008-2009.

Sinkovits Péter:
Gördül a vágyakozás I.
Đuro Stanojević:
Gördül a vágyakozás II.
Sinkovits Péter:
Gördül a vágyakozás III.
Đuro Stanojević:
Gördül a vágyakozás IV.
Sinkovits Péter:
Gördül a vágyakozás V.

Nyolcadik sorozat
Pannónia hideg
zEtna, 2008-2009.

Radivoj Šajtinac:
Pannónia hideg I.
Weiner Sennyey Tibor:
Pannónia hideg II.
Sava Babić:
Pannónia hideg III.
Radivoj Šajtinac:
Pannónia hideg IV.
Weiner Sennyey Tibor:
Pannónia hideg V.
Sava Babić:
Pannónia hideg VI.
Radivoj Šajtinac:
Pannónia hideg VII.
Draginja Ramadanski:
Pannónia hideg VIII.

Hetedik sorozat
Kerengő
zEtna, 2008-2009.

Đuro Stanojević:
A csecsvirág zen utazása

Balogh István:
Paphalom
Verebes Ernő:
Istvánok, Paphalom, Felsőhegy
Adjuk vissza a Természetet a Természetnek!
Szögi Csaba:
J. L. a Chechtaw-nál
Balogh István:
A gyaloglóművész irománya
Weiner Sennyey Tibor:
A csavargás lélektana

Hatodik sorozat
Hogyan tettem szert a Heidegger-összesre

2003. november 23.
Aleksandar Šaranac
"Szóval így jutottam e Heidegger-sorozat birtokába. Mint már mondtam, ebben a pillanatban csak teher a nyakamon. De már nem sokáig lesz ez így... Szerbia rohanó léptekkel közeledik Európához és a világhoz. Egy két év múlva az internetes könyvaukció mindennapos dolog lesz mifelénk is.
Ilyen balek pedig, amilyen Mircea Budmil vagy a Kragujeváci viszonteladó, nos ilyenekből az interneten annyi van, amennyit akarsz..."

2003. augusztus 10.
Danyi Zoltán
"Bizonyára mind a tizenkilenc kötetnek megvan a maga hasonlóan kalandos históriája, gondoltam. Valószínűleg mind a tizenkilenc könyv kusza és kacskaringós úton-módon került az antikváriumokba vagy ki tudja hova, ahonnét Budmil kitartó kutatással és gyűjtögetéssel összeszedegette őket. Egyiket-másikat talán ellopták az eredeti gazdájától, akinek a filozófus dedikálta; némelyiknek a tulajdonosa feltehetően elhunyt, és az örökösök ekképp szabadultak meg a feleslegessé váló házi könyvtártól, vele együtt az egyik Heideggertől; és talán olyan is akadt, aki csak azért íratta alá a kötetet egy kínálkozó alkalomkor, hogy aztán magasabb összegért tudjon túladni rajta. És ez a sok történet most mind-mind az én hátizsákomban fókuszálódik."

2003. augusztus 5.
Aleksandar Šaranac
"- Wie heißt dein Großvater? - kérdezte végül.

Elsápadva néztem rá.

- Hogy hívják a nagyapját? - fordította le a viszonteladó.

Válaszoltam, nem értve még mindig, miről is van szó.

- Herr Professor?

Akkor esett csak le a tantusz. A szakértő ősz volt már, de valamikor bizonyára szőke lehetett. Magas volt, amolyan ária-típus, egyetlen Belső-Szibériára jellemző mongol arcvonás nélkül. Fogadni mertem volna rá, hogy nekem sem kevesebb orosz vér csörgedezik az ereimben. A sors a nagy átverések mestere, én pedig az ő kegyeltje vagyok. A nyerő lapok ismét az én kezembe kerültek."

2003. március 24.
Danyi Zoltán
"Mikor a kérdéses időpont elérkezett, vagyis szombat délután pontosan ötkor töltöttem magamnak egy whiskyt, és hátradőltem a karosszékemben. Természetesen nem mentem el a találkozóra. Egészen más tervem volt Mircea Budmillal és az ő Heideggerével. A telefonom hat órától kezdve egész este csörgött. Tudtam, hogy a csalódott Budmil az, aki keres (hiszen az átkozott hívószámkijelzés miatt a mobilja megőrizte a számomat). Persze, nem emeltem fel a kagylót, hiszen jól ismertem a könyvgyűjtők lélektanát: tudtam, hogy ha holnap reggel felhívom, mindenbe bele fog egyezni."

2003. március 9.
Aleksandar Šaranac
"Mivel családomban előttem senki sem tanúsított érdeklődést az irodalom iránt, a könyv csakhamar átköltözött az én könyvtáramba. Amikor szüleimtől elköltöztem, a kötetet is magammal vittem új lakásomba. Azóta ki sem nyitottam, részben azért, mert a modern filozófusok közül inkább a nyelvész beállítottságúakat szeretem, amilyen Wittgenstein és Russel, másrészt viszont, mert egy szót sem értek németül."

2003. február 23.
Danyi Zoltán
"A sorozat egyik könyve, a Phenomenologie und Theologie csupa véletlenül megvolt nekem, ezt azonban, üzleti óvatosságból, ekkor még nem közöltem vele. Biztosítottam viszont afelől, hogy ha találkozok valamely kérdéses kötettel, feltétlenül szólni fogok neki. Erre megelégedetten vett elő belső zsebéből egy szivarkát, és hátradőlve a kupé telefirkált ülésén, méltóságteljesen rágyújtott. Aztán már nem is beszéltünk többet; illetve még pár lényegtelen szót (arról is többek közt, hogy miért van bekötve, akár egy kalózkapitányak, a jobb szemem)."

Második sorozat
Egy ködös éjjel krónikája

2003. november 16.
Lakatos Mihály

"Nem, nem, ne is erőltesd (nyilván, előregyártott beszéd volt, hiszen egy szót sem szólt), a BKV (szerkesztőségi zsargonban így hívták a rovatot: Bugyi, Korrupció, Visszaélések) már nem neked való - mondta -, te foglalkozz öregem az időjárásjelentéssel: esik, nem esik, csepereg, az ereszen lepereg, a kontinensek és tengerek hőmérséklete, csupa izgalmas, mégsem izgató dolog. Az kell neked, romantika, természet testközelből. Egy kis hold, egy kis napfelkelte, hisztiző futózáporok. Ja, és klímaváltozás. Igazi gyógyszer! Megfigyelted, természetanyánk, akinek tulajdonképpen mindent köszönhetünk, nap mint nap csak egy aprócska rovatot kap a lapban?! Hát nem gyalázat?! Íme, a feladat: tedd naggyá a meteorovatot!"

2003. április 21.
Miloš Latinović
"Egyébiránt mindegyik szerző, legyen az bár halotti búcsúztatók vagy ünnepi köszöntők szerzője, azért ír csak, hogy javítson a maga képén.

A tetőket eső színezte.

Lombok.

Plakátok a falon.

Padok a szerelmesek nevének vésett betűivel.

Járda."

 

2001. július 9.
Lakatos Mihály
"Gagarin volt az első, aki a saját szemével láthatta, hogy a Föld milyen nevetségesen kicsi.

Az első ember, aki a világűrbe ment és szívében mélységes szomorúsággal érkezett onnan vissza. Arcán azonban csak örömöt és büszkeséget láthatott a világ.

A hatalom, persze, sietve eldugta ezt a lényt, aki már csak félig volt ember. Mivel a félistenekben ma még/már nem hiszünk, nem tudjuk, hogy mi lehetett a másik fele.

A rejtélyek tartják hatalmon a hatalmasokat.

A helyzet, hogy az oroszok kicsinylik a Földet, tűrhetetlen volt, ezért Armstrongék még messzibbre mentek, hogy még kisebbnek lássák.

Nem csalatkoztak."

2001. április 16.
Miloš Latinović
"A fehér nyíl, a toronyóra mutatója behatolt hangtalanul a 9-es és a 10-es hatalmas számjegye közötti senki földjére.
A szél, akár egy láthatatlan gyorsvonat, átvágott a városon. A kakasok óráját magával sodorta.
Soha nem értette az idősodort. A lépés hosszát, valaki mögött az árnyat, a márványkövet, a fát, az óramutatót, a vízi, a tűzi, a mechanikus időmérők szabta - a napot daraboló - mértékegységeket.
A napot saját egységekre osztotta. Részekre, vagyis pontosabban szeletekre, mert azoknak nem volt egyformán nagyok és szabályosak. Ílyódon a napszakot, amely a sötét szellemeket és az álom démonjait elűző kakaskukorékolással veszi kezdetét, hogy aztán a szélkocsik saroglyájában, a meleg sörényben, fekete lovak piszkaként vagy zúzmara övezte selyemkárpitként végezze, a kakasok idejének nevezte. A szibariták, az élvezet e legnagyobb antik művészei kukorékolása miatt, hogy ne zavarjon senkit reggelente, száműzték ezt a perzsiai szörnyeteget, a kakast városukból, Sybarisból."

2001. január 24.
Lakatos Mihály
"Az 1848-as esztendőben, Szent András havának 28. napján egy Gábor Áron nevű bereczki székely szemlesütve áll Sepsiszentgyörgy főterén. Elszorul a szíve, amikor az estéli harangszó felcsendül. Tudja, hogy nagyot vétkezett Isten ellen. Azt mondta: lesz ágyú. Isten szaváért ígérte cserébe.
Holnaptól kezdve harang nincs többé. Csak harag.
Alig fél év múltán, amikor a kökösi csatában ágyúgolyó sodorja le a lováról, elgondolkozhatna azon, hogy mit ér Isten szava, ha a szabadságért állítják csatasorba. De ekkor már Isten előtt áll..."

2000. december 20.
Miloš Latinović
"Az orosz harangművészet nem a dallamon, hanem egy másik erőteljes kifejezőeszközön, a ritmuson alapul - vallotta Szaradzsev. Hősünk tudott erről. Ezt a harangokról szóló történetet meg is jelentette az Ex libris rovatában, amelyet a szerbek latin ritmusok iránti csodálatának szentelt. Természetesen semmi kifogása sem volt Compaia Segundo és együttese iránt, mi több, muzsikájuk ihletésében egy elbeszélést is írt, de szerette volna felhívni rá a figyelmet, hogy a divatot követni legfeljebb az öltözködésben szabad."

Negyedik sorozat
Téli kikötő

2003. augusztus 16.
Beszédes István
"Mert a fura szerzetnek se keze, se lába nem volt, s én viszolygok az áldozatoktól, minden bizonnyal otthagyom, ahol találtam. Volt azonban benne valami kő-, pontosabban óriáskavicsszerű, s arra gondoltam, valahol a homoksziklák alatt egy cseppkőbarlang, egy óriássipoly lehet! Talán onnan ez az istenek fületört edénye. Mert van, ugye, ülő- meg függőkő. Ez így természetes. Mindkettő egy csepegés - a sziklák szemnek láthatatlan zuhataga - mentén szerveződik. Párban. Így van ez az emberekkel is, ki a felső, ki pedig az alsó világhoz tartozik, afelé törekszik. E sima hústömbnek azonban nem lehetett ilymód meghatározni a helyét, bármennyire közel is sodródott a talajhoz: mintha lebegett volna mégis az ég és a föld között."

2002. november 2.
David Albahari
"Miközben a lány integet, és birkák bégetnek az innenső parton, a fiú a túlsón megneheztelve a révészekre, begázolva a folyóba elindul kedvese felé. Alig tesz pár lépést, elragadja máris az erős sodrás és az örvények közé viszi. A feje még kétszer-háromszor felbukkan, majd végképp nyoma veszik. Mindenki lesi, mereszti a szemét, de mindhiába. A lány hazamegy, akolba zárja a nyájat, s aztán egy körtefára felköti magát. Másnap megtalálják a fiút is a gázlónál, együtt temetik el őket a folyó fölötti dombon, amely fölött az esők után a szivárvány látható."

2002. május 3.
Beszédes István
"És hogy annak a roncsparadicsomnak mindenképp napderítettnek kell lennie - ehhez semmi kétség nem fért. E több szempontból is hiányos, többek között szavak nélküli, vagy szavak szünetében zajló végtelen társalgásban, nem is tudom, talán a verőfény lett volna a legtöbbször ismétlődő válasz, vagy esetleg egy bólintó falomb árnya, egy olyan falombé, amely már hintát is lengetett. Ennek nyomába sem ért volna száz igen, száz nem, vagy talánból tízezer. "

2002. február 24.
David Albahari
"Amikor nem sokra rá szemeim hozzászoktak a petróleumlámpa pislogó fényéhez, egy kislányt pillantottam meg magam előtt. Nem lehetett kilenc évesnél idősebb, bár ebben nem voltam teljesen bizonyos, mert semmi sem olyan csalóka, mint női arcon az árnyék. A kislány lehajolt, hogy jobban szemügyre vehessen, aztán elkacagta magát, de hiába kapta ajkai elé a kezét, lehelete egy illatos foszlánya ennek ellenére is elért hozzám. Nem sokkal korábban szamócát ehetett, ha csak a befagyott tengeren töltött órák meg nem tévesztették orromat."

2001. december 20.
Beszédes István
"Hirtelen haragot váltott ki bennem, hogy helyemet stuccolt bajszú, pohos, puhány, mellényes senkiházik foglalták el, s kedvem lett volna felborítani szamovárjukat, felgyújtani az egész kócerájt, felperzselni párhuzamos életeim városát, megszabadulni minden ajándéktól, amit csak Isten és ember szánt nekem, egész téli kikötőbéli életemtől. Azt szerettem volna, ha kirobban az égő házak ablakából a lámpafény, hogy ne legyen reggelre miben tükröződnie a tévutak tengerének. "

Ötödik sorozat
Kicsiny tengerem

2003. február 28.
Lovas Ildikó
"Nem lehet látni, erről nem tudtak meggyőzni a szüleim. Legszebb, legmeghatározóbb élményem itt ért, el is határoztam, meg nem halok addig, míg rá nem találok magam is: hajnalban, négy óra, fél öt körül ébredtem minden reggel, s a másik ágyon nem láttam a szüleimet. Már kiáltani akartam, de aztán a zöld függöny bordűrjei mellett, a teraszon megpillantottam őket, a felkelő napba néztek mozdulatlanul, és apám átölelte anyám vállát."

2002. április 10.
Snežana Bukal
"A csupasz ablakokra árnyékok ereszkedtek, előbb a virágokat, aztán a zongora fabillentyűzetét is elérték. Egyik pillanatban a kávé, a másikban a tea illata csapott meg. Vékony szeletekre mazsolaszőlővel teli kalácsot szeltél, és csontos ujjakkal morzsákat vadásztál, emeltél a szádhoz. Én türelmesen varrtam, téptem a cérnát foggal, fűztem be újat, és folytattam a munkát. Arra gondoltam, lehet, hogy az időt méri a körülöttem elterülő karikákkal ellátott szövet, s elcsodálkoztam rajta, négy órát mennyi sok anyag tesz ki. Te is az időre gondoltál, amikor a századelőről meséltél? A világháborúról. A másodikról. Hány mérföld szövet érhet végig egy egész évszázadot?"

2001. december 25.
Lovas Ildikó
"Igyekeztem, mert nem tudtam még, hogy az érzésen kívüli dolgok a meghatározóak. Az érzéseimmel nem volt semmi baj. Mégis úgy álltam ott a fa alatt, akár egy olajfa lándzsa-levele. Rejtekében zsíros-nedves bogyóval. Ha megfacsarnak, megcsavarnak, síkos olaj leszek. Aztán újra ott állok a fa alatt, akár a levele: keskenyen, hegyesen, szúrósan.
Kicsi tengeremre ráfeküdt a nap. "

Harmadik sorozat
Szamosztrel

2001. szeptember 2.
Balla D. Károly
"Az ezt követő és tudatomban csak homályosan, ködön át felidéződő eseményekről a mai napig nem tudom eldönteni, belül játszódtak-e, mélyen bennem, ugyanúgy, mint a többi különös történet, amelyekre később nem tudtam visszaemlékezni, vagy mégis kívül, a valóságban estek meg - velem vagy másvalakivel, aki az álmaimban vagyok, aki ezer alakban ott kuporog a tudatom legalján. Vagy talán azzal a valakivel, akire Elvira gondol, amikor a természetgyógyászok lexikonjában a regresszív és reinkarnációs hipnózisról szóló cikkelyt olvassa hosszan, mélyen elmerülve."

2001. augusztus 25.
Slobodan Ilić
"A komphajón sok minden beugrott abból, amit az életemről elfelejtettem. Nem tudom, mért éppen ekkor jutott eszembe minden egyszer már feledésbe merült emlék. Ez nem fiúhoz méltó. Ez a váratlan megvilágosodás vénségem utolsó maradványa volt. A teherautó hallgatott. Magamban beszéltem tovább. Valami bugyogott fel belőlem, akár egy emésztőgödörből. Mint például, hogy: ó, ha a megboldogult feleségem velünk lehetne! Vagy a barátaim, akik úgyszintén jobblétre szenderültek. Hogy a fejemben motoszkáló többi halottat ne is említsem."

2001. június 7.
Balla D. Károly
"Bárhogy erőlködtem, annyit tudtam felidézni, hogy a doki tapssal ébresztett fel a hipnózisból, és hogy ezt a hanghatást még beleálmodtam a magam képzeteibe, mint ahogy néha hajnalban is, amikor megszólal a fejemnél az ébresztőóra, akkor az álmomban a kikötői ködbe belehasít a hajókürt vagy megszólalnak az éjszakai légiriadó szirénái. Hallottam belül a tapsot, és - akárcsak hajnalonta - nem nagyon akartam tudomásul venni, hogy ez külső inger, és illene rá felébrednem."

2001. május 28.
Slobodan Ilić
Házasságunk kezdetén még a feleségem ivott többet. Ha nem vesszük figyelembe azt a napi két üveg sört, ami nélkül rámtört volna a depresszió, akár azt is állíthatnám, hogy én szinte teljesen tiszta voltam. Vizet nem ittam, mert a gázkamrán, a legnagyobb német extázison túl, megundorodtam a víztől, megundorodtam annyi mindentől, a földtől és a levegőtől is, még a naptól is hányingerem volt. Akkor határoztam úgy, hogy sört iszom, méghozzá német sört, és nem törődtem azzal, hogy a bombázott angolok azzal a másikkal, az ír szigetről származóval kábítják magukat. Tudom, az angolok meg is vetettek emiatt, de mert a gyűlöletüket nem mutatták ki, dehogy is engedték meg volna maguknak, én tovább folytattam az ellenszegülést. Őszintén szólva, magam sem tudom, hogy csakugyan bosszantottam-e őket, avagy csak azt a kurva német sört élveztem, és nem érdekelt semmi, az sem, hogy a feleségem mennyit iszik."

2001. április 22.
Balla D. Károly
"Soha nem hittem, hogy az ember előtt bizonyos körülmények között, mondjuk a halálos veszedelem pillanatában, lepereghet az élete filmje. Abban pedig teljesen biztos voltam: ha én kerülnék egyszer ilyen helyzetbe, vagy valami egészen mindennapi semmiség jutna az eszembe, vagy pedig olyan zsongó ürességgel lenne a fejem tele, mint amilyen a nyitva felejtett tévé képernyőjén villódzik műsorzárás után.
Igazam is lett - meg nem is. Amikor Elvira az udvar túlvégéből rám emelte a vadászpuska csövét, valóban elindult bennem egy képsor. De nem az életem filmje és nem is valami hétköznapi apróság, hanem egy különös, furcsa történet, amelyről nem volt alkalmam eldönteni, saját emlékem-e vagy másé, átéltem-e, olvastam - vagy csak elmesélték nekem."

2001. április 16.
Slobodan Ilić
"'Ha valami okom volt idejönni, hát az az, hogy valakinek ezt a történetet elmeséljem', mondta a nagybácsi, és nagyott szívott a cigarettából.
Először arra gondoltam, hogy már kissé kapatos, vagy hogy valamiféle aggkori elmegyöngeség esete forog fönn. Eljönni Glasgow-ból Belgrádba ötven év után, hogy valakinek elmeséljen egy lefényképezett lányról szóló történetet, mégha élete legnagyobb szerelméről van is szó, meglehetősen eszement dolog. Persze, lehet, hogy az öreg unja itt magát, s úgy döntött, elszórakozik egy kicsit. Bevallom, mind jobban éreztem magam vele, de azért lett volna más dolgom is. Azt latolgattam magamban, mikor lesz már vége. Lassacskán be is idegeltem magam. Ennek ellenére, míg lapja fölött hajfürtjeink összeértek, továbbra is az asztalra könyökölve ültem."

2001. március 15.
Balla D. Károly
Egyszer egy hazautazás előtti hétvégén csak be kellett mennem a citybe. Mégsem lehet féléveket lehúzni a sivárságban anélkül, hogy látnám a körutat, az utcai árusok színes kínálatát, a csillogó üzleteket, a kis illatos cukrászdákat, mozik elegáns portálját, a játéktermekben villódzó szerencsét, bárok csalogató félhomályát. Sok-sok kilométert gyalogoltam, egymásnak adtak a pompázó neonfeliratok, elvarázsolt a sok káprázat, a forgatag, delejes erő vonzott saroktól sarokig, mígnem egy meghitt helyen megpihentem. Hát ilyen is van, ilyen is létezik? Ennyi ital egyetlen helyen, ilyen világítás, ilyen nők? Rám mosolyognak, mintha ismernének, kedvemet keresik, elhitetik velem, az vagyok, akinek sohasem gondoltam magam.

Első sorozat
A nagyváros mögött

2001. március 12.
Utószó
"Amikor elkezdtem írni a négykezest, vidám és bizakodó voltam; most pedig egyre erősebb bennem egy furcsa érzés, amihez hasonlót az a parasztember érezhetett, aki bicskával elég sikeresen műtötte a hályogot, s akinek egyszer a klinikán megmutattak egy szemműtétet. És közben egyre jobban szeretnék hinni abban, hogy az az angyalvár, amiről írunk, létezik. Remélem, egyszer személyesen is találkozunk valamelyik klubjában."

2001. február 5.
A befejező rész
"Soványnak lenni először, irtózni a nehezebb ételek illatától, sírva fakadni amiatt, hogy az idősebb testvér nevetve eszi azt, amit enni kellene. Aztán hozzászokott ehhez is, egyre tovább maradt este a konyhában, és egyszer, ahogy az apja mellett ült, és odahajtotta a fejét a hátához, rácsodálkozott, hogy milyen szépen zeng-bong ez a középkorú ember belülről, amikor beszél, és még inkább, amikor énekel. Figyelte ezt a férfit, amikor nyári hétvégéken, délutánonként a ház mögött a rossz ajtókból körberakott tűz fölött bográcsban főtt a pörkölt, aminek levéből ő is merített, és eszébe sem jutott, hogy meg kellene mosnia a kanalat."

2001. január 18.
Đorđe Pisarev - Bakos András
"A vár egyik kazamatájában, egy föld alatti szobában, a bezárt fürdőszobaajtó alatt lassan csordogált ki a vízből, szappanból és vérből kevert vörös színű massza, s azzal fenyegetett már, hogy teljesen bekeríti az ágyat, amelyen a szőke tincseit piszkos párnahéjon szétterítő nő hevert. A szája félig nyitva, a fogai enyhén előre. Felületesen betakarva, kilátszó vállal, mellekkel, s ahogyan a város is, immár három napja lélegezvetvétel nélkül."