Makropolisz IV/2.

David Albahari
A lelassult búgócsiga

Csak mentem és mentem, s amikor visszafordultam, nem hittem a szememnek - a korcsolyázók, a korzózók, a kikötő fényei, s a városi épületek körvonalai már mind szertefoszlottak. Szemem előtt, nézhettem akár előre vagy hátra, nem láttam egyebet: mindenütt sötét volt. Lehet, hogy mégiscsak jobb volna visszatérni, gondoltam, mert ki tudja, hol ér véget a jég, már csak az hiányzik, hogy vízbe zuhanjak és csontig fagyjak. Mégis a folytatás mellett döntöttem, a lehetséges következményeket semmibe véve tartottam egyenesen a fekete garatba. Meg voltam róla győződve, hogy erősödik a hang, amit meglehet, hogy nem is harmonika fújtatója keltett. Egy pillanatra még az énekszót is hallani véltem, kis híján a dal szövegét is felismertem, a lányról szólt, aki egy domboldal alján tengerészét várta, de akkor felcsattant az amúgy sem enyhe szél, s kifeszült körben a hózuhatag fehér függönye. Becsuktam a szemem, mert teljesen mindegy volt, nézek-e velük, vagy sem, és így, csukott szemmel küzdöttem magam tovább az immár térdig, sőt helyenként derékig érő hóban. Arcom égett a hidegtől, elgémberedett ujjaim akár az árbocról lecsüngő jégcsapok, izmaim görcsbe rándultak, és fennállt a veszélye, hogy cserbenhagynak, de gyötörtem magam mégis tovább, mert tisztában voltam vele, mit hoz az álom, amely míg a szél fütyül, lassan a szemhéjamra nehezedik. És akkor, teljesen elcsigázva, a homlokomat valamiféle szilárd akadályba ütöttem, és egyrészt a meglepetéstől, másrészt pedig a kimerültségtől leroskadtam a hóba.

Természetesen először is arra gondoltam, hogy a jég fogta hajó az, az orra vagy a tatja, és felemeltem tekintetemet, a fedélzetkorlátot kerestem, ahonnan válaszul kiáltásaimra lehulló kenderkötélhágcsót vártam. Aztán megértettem, hogy amibe ütköztem, csupáncsak egy csukott ajtó, nem pedig a hajó. Felegyenesedtem a térdelésből, megérintettem a zárat, kitapogattam a félfát. Ajtó volt az valóban, minden jel szerint a legjobb tölgyből, mi több, felül egy kis ablakocskát is vágtak belé, hogy a házigazda megnézhesse magának a bekéredzkedőt. Anélkül, hogy firtattam volna, hogy mit keres az ajtó a befagyott tengeren, azonnal bekopogtam. Ahol ajtó van, ott tűzhelynek is kell lennie, vagy legalábbis a tűz lehetőségének, és ha valamire akkor szükségem volt, az a melegség. No, meg egy kis rum, magától értődik, bár egy tányér forró leves, vagy legrosszabb esetben egy csésze tea, akár tej nélkül is, jól esett volna.

Türelmesen vártam, miközben a hideg rázott, és amikor beláttam, hogy senki sem jön ajtót nyitni, újból bekopogtam. Ismét semmi. Utána már ököllel vertem az ajtót, meg rugdostam, majd teli torokból kiabáltam. Sejtettem, de nem fordultam meg, hátam mögött a hóvihar alábbhagyott, a szél elcsendesedett, a jég már nem csikorgott, s a felhők oszolni kezdtek. Az elhatalmasodó csönd egy pillanatában, amint néhány erőteljes ütést követően a fülemet a kulcslyukhoz közelítettem, úgy tetszett, hogy messzi lépések zaját hallom, és valóban, a kémlelőnyílásban fényes szem jelent meg. Előbb balra, majd jobbra, végül egyenesen rám pillantott, és aztán eltűnt. Sokáig nem hallatszott semmi, és már ismét kiáltásra nyitottam a szám, meg arra készültem, hogy az ajtóra rontok, amikor a zárban megmozdult a kulcs. Megnyikordult az ajtó, de nem mozdult mégsem, és ki tudja, lehet, hogy megfordulok és elmegyek, ha meg nem hallok bentről egy hangot, amely arra bíztat, hogy feszüljek az ajtónak és taszítsam teljes erőből. Ezt is tettem. Az előbb ellenállt, majd hirtelen megengedett, és én a lendülettől átbucskáztam a küszöbön. Amikor nem sokra rá szemem hozzászokott a petróleumlámpa pislogákoló fényéhez, egy kislányt pillantottam meg magam előtt. Nem lehetett idősebb kilenc évesnél, bár ebben nem voltam teljesen bizonyos, mert semmi sem olyan csalóka, mint egy félhomály fedte női arc. A kislány lehajolt, hogy jobban szemügyre vehessen, aztán elkacagta magát, de hiába kapta ajkai elé a kezét, lehelete egy illatos foszlánya ennek ellenére is elért hozzám. Nem sokkal korábban szamócát ehetett, ha csak a befagyott tengeren töltött órák meg nem tévesztették orromat.

- Mi olyan nevetséges? - kérdeztem színlelt haraggal. És továbbra is hanyatt a padlón feküdtem.

- Vicces ez a fekete ruha - válaszolta a kislány. - De annál is viccesebb az, ahogyan az ajtón beestél, és a padlóra zuhantál.

- Nem szép dolog - szóltam, - más kárán derülni.

A kislány rögvest elkomorodott, leguggolt és megérintette a kezem fejét.

- Bocsáss meg érte - mondta halkan, és meg mernék esküdni rá, ha nincsenek azok a vibráló árnyak, hogy könny csillant a szeme sarkában. - Azt kellett volna előbb megkérdeznem - folytatta a kislány -, hogy honnan jöttél, miféle balsors vetett ide?

Nem volt határozott válaszom, de nem tudtam megfogalmazni másként.

- Elvesztettem a hajót - mondtam ki végül.

A kislány szeme kerekre nyílt:

- Mit veszítettél el?

- A hajót - válaszoltam. - Lemaradtam a hajóról, és most keresem.

A kislány ismét kísérletet tett rá, hogy a száján kibuggyanó nevetést ujjait odaszorítva visszatartsa, de nem sikerült neki. Hanyattdőlt a kacagástól, közben a combját verte, s időnként magasan a feje fölött csapta össze a kezét.

- Most meg mi a nevetséges? - kérdeztem, amikor végre elhalkult, törölgette a szemét, s ruhácskája szélét a térdére visszaigazította.

- Mindig nevetnem kell - válaszolta nyugodt hangon -, ha azt hallom, hogy valaki hajót keres a sivatagban.

Ezúttal rajtam volt a sor a nevetésben, bár ez inkább céltalan csaholáshoz volt hasonlatos.

- A sivatagban? - ismételtem. - Miféle sivatagban? Miről beszélsz?

- Ha nekem nem hiszel - válaszolt a lányka, és felegyenesedett -, győződj meg róla a saját szemeddel.

Az ablakhoz lépett, és a függönyt széthúzta. És valóban, ameddig a szem ellátott, homok és homok. Sehol egy pálmafa, egy teve. Egyedül a nap ragyogott a felhőtlen égen, és a jelek szerint, nem is állt szándékában egyhamar felhagyni vele.

Körbefordultam, akár egy lelassult búgócsiga, az ajtót keresve, amelyen keresztül a szobába zuhantam, de mindhiába. Láttam egy kis tócsát, feltételezhetőleg az öltözékemről és a magas szárú csizmáról padlóra hullt hókupac helyén, ám ott, ahol a józan ész szerint a maga nagyságában, s vaskos tölgy voltában az ajtónak kellett volna állnia, most tükör függött.