Makropolisz IV/3.

Beszédes István
Magyarázata a sötétségnek

A tükör azonban nem a várt látványt mutatta. Benne, a hátam mögött óriási hajóroncsok magasodtak. Ameddig a szem ellát, egymáson ormótlan tartályhajók, kilyuggatott cirkálók hevertek, és homályosan egy távoli tengeralattjáró-farokrész emelkedett a mélytengeri rozsdatemető fölé. Kócos hajamtól nem láthattam, ám amint egy pillanatra ösztönösen félrehajoltam, a tekintetem is kisiklott a képből. Ekkor vettem észre, hogy a falak - amelyek közé bebocsátást csak imént sikerült nyernem - máris meginogtak és düledezni kezdtek, mintha homokból volnának, bár a keret még mindig moccanatlan állt. Kis áruszállítókat is láttam a tükörben, köztük kínai hajókat, vitorlásokat és motorosokat. Az egyiken még ott hevert a rakomány, annak rendje és módja szerint lekötözve és ponyvával befedve, s az itt-ott előbukkanó rekeszekben szamócaszemek - színesen és keményen, akár a korall. Közvetlenül a roncsok fölött kiszámíthatatlan siklórepülésben ráják úsztak, s az imbolygó lámpáshalak raja pislákoló külvárosi kandelábersorra emlékeztetett. Azt hihettem, a halott város, vagy mindenképp egy minden életétől megfosztott hely ez. Egyre megy, számomra ott és akkor mindenképp csak alvó utcák sora, amelyek lakói, akik még az este gondosan elfújták mécsesüket, most elszenesedve feküdtek feltételezett fekhelyükön. Az eltátott kagylófekete szájakban természetellenesen gyöngyfehér fogak. Mondom, tökéletesen mindegy, korom vagy iszap terült-e a látképre. Feljebb, abban a magasságban, ahol a tükörkeretben az égnek kellett volna lennie, felhőket meg tündöklő napot keresett a szemem, bálnák aludtak függőleges testhelyzetben lebegve, akárha kialudt óriási lampionok volnának az éjszakai bálterem mennyezete alatt. Magyarázata a sötétségnek. Aztán a sivatagot egyetlen fuvallatával felkavaró forró szél arcomba vágott, s elkaptam tekintetem a csalóka foncsor elől.

- Te pedig, ha jól látom, a tengeredet veszítetted el... - mondtam kabátujjam mögé rejtve az arcom, és megkíséreltem jót nevetni hozzá. Száraz csaholás volt ez is, de immár korántsem céltalan. Diadal volt benne a meggyőződés miatt, hogy a rosszmájú célzás telibe talált, és káröröm, amiért az én elveszett tárgyam méreteiben látszólag eltörpült beszélgetőtársamé mellett.

- Ugyan, a tenger elfér egy kancsóban is. Gondolj inkább arra, aki elveszíti a szomjúságot - hallottam a kislány hangját, azaz hogy ez már nem is ugyanaz a hang volt, szárazabb lett, és csalódottsággal teli. A por örvényei között lobogó szoknyában koravén asszony, vagy inkább vénlány állt előttem. - Egyébként sem érdemes firtatni, mi hová lesz, mert hiszen duplafenekű az idő.

A kabát víznyomát a padlón ekkorra már felszárította a szél kavarta homok. Ismét a tükör felé fordultam, kiutat tengerhez szokott szemem egyedül ott sejtett. Legyen az a kajütablakban, gondoltam, miközben én itt egy óriási hajó gyomrába zárt túsz vagyok. Csodálkozva nyugtáztam, hogy míg künn megmaradt a sötét, talán össze is sűrűsödött, akárcsak a Mariana-árokban, itt benn egyre vakítóbb lett a világosság, mintha maga a fény feszült volna neki a falaknak, egyenlítette volna ki a víz rettenetes tömegének nyomását. Olyan ez, mint egy égő, óriási kalózhajó, csoda, hogy szét nem esett, gondoltam, rakománya a végtelen tengerfenék mérhetetlen homokja, tulajdonképpen a forró salak, kormányosa pedig egy láthatatlan, magányos isten, akinek fogalma sincs róla, hogy én is itt vagyok, hogy ezen a halandók számára felfoghatatlan utazáson vele tartok. Csak meg kellett volna repesztenem az üveget, hogy a túlnyomás berobbantsa, s végül betörjön ide, visszavegye a kitikkadt medret a sós víz.

- Láttam már ilyen ócska mutatványosládát - nyögtem ki inkább a magam megnyugtatására.

Túl voltam már bizonyos koron, s egyre többször elegyedtem volna szóba a teremtővel. Ezt szerettem volna most is tenni. Egyre többször szomjúhoztam mindenható választ, s nem győzve kivárni annak megérkeztét, mind gyakrabban adtam meg én magam a feleletet is - mint mikor valaki önmagával sakkozik, s bármennyire is igyekszik szétválasztani szerepeit, egyszerre nyer és veszít. Nem volt más mód a cáfolatára annak, amit egy egész élet tapasztalata sugallt. Máskülönben egyetlen következtetés sem vezethetett volna máshová, minthogy hiába minden csel és álca, nincs menekvés a pillanat elől, amelyben előbb vagy utóbb utamat szegi a halál.

- De nem láthattam még a mutatványost - mondtam a lánynak, akiről azt hittem, még mindig a hátam mögött áll, hisz a tükörkép azt mutatta: kihasználva, hogy elfordultam, dugva épp egy szamócaszemet emel a szájához. Visszapillantva azonban senki nem találtam ott, s ki tudja, mióta beszéltem magamban. Mielőtt a tükröt, benne a Mariana-árkot és szürkére vállt arcomat végképp elnyelte volna a felkavarodott homok - s ez olyan volt tényleg, mint mikor egy vizespohár kidől -, az eltűnő képen még felvillant a lány, integetni látszott a szamócaszállítmány fölött, lobogott a haja, akár a hínár, de ruhácskája mostmár nem volt rajta - letette nyilván szépen összehajtva egy számomra ismeretlen parton -, és így, meztelenül inkább fiúra hasonlított.

Bár biztos voltam benne, az istennel való társalgásnak nem lehet jelenideje, s ha e mostani eset némileg el is tántorított korábbi meggyőződésemtől, lényegében továbbra is megmaradtam a hitben, a teremtő mindenkor esedékes találkozásunk pillanatában csakis férfi lehet, s mert egy-egy szava megértéséhez egy hosszú élet is alig elég, ha elérkezett az idő, bizonyosan fiúgyerek képében szólít majd meg. Aki egy éles tárgyakkal teli óriási rozsdatemetőben játszik. Az arannyal befuttatott, hasznavehetetlen lim-lom gyűjtőhelyén. Az aranyfényt ő veti a roncstelepre, amely viszont az én életem, meg az enyéméhez hasonló, maga után mindent felperzselő, de mindvégig sötétben maradt többi élet hulladékát gyűjti. És hogy annak a roncsparadicsomnak mindenképp napderítettnek kell lennie - ehhez semmi kétség nem fért. E több szempontból is hiányos, többek között szavak nélküli, vagy szavak szünetében zajló végtelen társalgásban, nem is tudom, talán a verőfény lett volna a legtöbbször ismétlődő válasz, vagy esetleg egy bólintó falomb árnya, egy olyan falombé, amely már hintát is lengetett. Ennek nyomába sem ért volna száz igen, száz nem, vagy talánból tízezer.

Süllyedni kezdtem a homokba, de mert a homok is egyre sebesebben örvénylett alá, az utolsó pillanatban oly hirtelen szívott magába, ahogy a visszavonuló cselőpókot nyeli el a maga ásta kút. Csikorgó porral lett tele ismét a szemem és a szám, ezért aztán semmit sem láthattam, csak csúsztam az oldalamon, mintha jégen siklanék megint. Végtelennek tűnt ez az alábucskázás. Olykor úgy tetszett, nem is lefelé lejt az üvegsimaságú siklópálya, hanem majdnem teljesen vízszintes, hogy ez maga a kiegyenesített földkerekség, s hogy a vihar, ha nem sikerül megkapaszkodnom valamiben, elsodor a pereméig, ami már ott sejthető a láthatár mögött, ki egyenesen a világűrbe. Azután oszlott el csak a viharzúgás, hogy váratlanul puhán talajt értem egy óriási homokozóban. Csak miután felnéztem, értettem meg, most zúdultam alá egy hatalmas homokóra felső, vagyis pillanatnyilag fenti tartályából az alsóba. Az üvegfalon túl kéklett az ég, s a zenit magasából, a garatból egyre gyérebben csorgott alá az idő. Nem hullott a fejemre, elsodorta a szél, felfogták a fellegek. Végül egy pörgő sakktábla bucskázott a magasból furcsa súlytalansággal, akárha száraz levél volna, a homokba. Ismét kérdeznem kellett volna valamit. Belefúrtam a kezem a csillogó porba. Mint aki ott a figurák után kutat.