Inkább Wittgestein és Russel
Aleksandar Šaranac

A kötet a második világháború végétől volt családom birtokában. Apai nagyapám tért vele haza a hadifogságból, akit az emberek csak Szarka néven emlegettek, mert minden olyan tárgy előbb vagy utóbb az ő zsebébe vándorolt, amelyet tulajdonosa nem tartott szemmel éberen, vagy nem volt valamelyest erősebb láncra kötve. Szenvedélyesen gyűjtött mindenféle tárgyat, de legfőképp az olyanokat, amelyeket már senki nem hiányolt, vagy pedig, amelyek hiányát senki sem észleli, csak mikor már végzetesen késő. Hiszik vagy nem, mindenek előtt természetes eleganciájának köszönthetően emiatt ritkán adódott kellemetlensége. Azt mondják, sokat örököltem tőle.

Ez a nagyapám 1941-ben a jugoszláv hadsereg altisztjeként jutott német hadifogságba. A háború alatt végig egy jómódú német család Drezda környéki disznófarmján dolgozott. A jelek szerint a farm tulajdonosai nagyapámhoz felettébb tisztességesen viszonyultak, ami azonban nem gátolta abban őt, hogy a vendéglátók házában is hódoljon gyűjtőszenvedélyének. A családi szájhagyomány szerint egy esetben épp ez mentette meg az életét, és hogy ebben éppen Heidegger Phenomenologie und Theologie-ja döntő szerepet játszott.

A történet szerint nagyapa gyűjteményét az éjszakai pihenőhelyeként szolgáló fabarakk egyik kinyagdult padlódeszkája alatt tartotta. Innen emelt ki reggelente egy-egy tárgyat, s tette a farm összes hadifoglya által viselt durva daróczubbonya zsebébe, mielőtt munkába indult volna. Ez a kockázat izgalommal töltötte el, adrenalint fecskendezett a vérébe, értelmet adott az életének, és segítette abban, hogy túlélje a mindennapos nehéz fizikai munkát.

Nagyapa egyik dolga az volt, hogy kézikocsival a szomszéd faluba menjen, ahonnan a disznók takarmányozásához szükséges kukoricával teli zsákokkal tért vissza. Kezdetben az öreg ezekre a sétákra a gazdák valamelyikének kíséretében mehetett, idővel azonban, ahogy bizalomra tett szert, egyedül is elengedték.

Egyik ilyen rövidke útján Fridrich von Braunberbennel hozta össze a balszerencse, egy régi német nemesi család sarjával, a rendkívüli műveltsége dacára sznobériában szenvedő SS-tiszttel. Braunderben megvetett mindenkit, aki iskolázatlanabb volt nála, főként a munkás és földmunkás osztályhoz tartozókat nézte le, akiket minden földi nyavalya okozójának tartott. E gyűlöletnek nagyszámú Németországban munkaszolgálatot teljesítő és ügyelet nélkül hagyott hadifogoly esett áldozatul, akikkel csak az SS-tiszt találkozott. A tett helyszínén személyesen végzett velük.

A német, ahogy megpillantotta a kukoricával megrakott kézikocsit toló nagyapámat, azonnal útját állta, s fél kézzel galléron ragadva egy út menti fához szorította, miközben a másikkal előhúzta a tokból a revolverét. E pillanatba esett ki nagyapa zsebéből a könyv.

Zavarba jött a német, pisztolyát eltette, és lehajolt a könyvért. A sarat letörölte a védőborítótól, egy pillantást a kötetre, egyet nagyapára, majd ismét egyet a könyvre vetett. Még egyszer megsimította borítót, majd miután visszahelyezte a Heidegger-kötetet nagyapa zubbonyzsebébe, tett hátrafele egy lépést, és könnyedén bólintott.

- Entschu'ldigen bitte, Herr Professor. Gehen weiter.

Nagyapa kihúzta magát, laza fejmozdulattal viszonozta a köszönést, nagy nyugalommal megkerülte az esszeszt, visszatette a kocsira a lecsúszott kukoricászsákot, és folytatta az utat.

A német sokáig kísérte tekintetével, és közben az járt az eszében, milyen undorító is a háború, ha az értelmiségiek is kénytelenek nehéz fizikai munkát végezni. Braunderben viszonya a parasztsághoz pár nap múlva lelepleződött, amiért is az orosz frontra került, ahol végképp nyoma veszik.

Akárhogyan is történt, a lényeg az, hogy nagyapa teli bőrönddel érkezett haza a hadifogságból, többek között egy csipkés esküvői ruhával, egy tisztítókészlettel ellátott rózsagyökér pipával, egy teljes ezüst étkészlettel és a Phenomenologie und Theologie-val. Az esküvői ruhát hamarosan nagyanya unokahúga sajátította ki, akinek éppen küszöbön állt az esküvője. Kis idő múlva a pipa is kikerült a házból, egy távolabbi rokonom születésnapi ajándékaként. Az eszcájg maradt meg legtovább, csak a nagyapa halálát követő években veszett nyoma abban a zavaros helyzetben, amely szüleim költözését övezte abba a városszéli házba, amelyben ma is élnek. Nagyapa háborús örökségéből egyedül a Heidegger maradt. 

Mivel családomban előttem senki sem tanúsított érdeklődést az irodalom iránt, a könyv csakhamar átköltözött az én könyvtáramba. Amikor szüleimtől elköltöztem, a kötetet is magammal vittem új lakásomba. Azóta ki sem nyitottam, részben azért, mert a modern filozófusok közül inkább a nyelvész beállítottságúakat szeretem, amilyen Wittgenstein és Russel, másrészt viszont, mert egy szót sem értek németül.

Most végre eljött az ideje, hogy a könyv, amely nagyapámnak segítségére volt, nekem is a hasznomra legyen.

Az elkövetkező pár napban a telefon eszét vesztve csörgött. És bár én soha meg nem adtam neki a számom, bizonyos voltam benne, hogy Budmil keres (az átkozott számazonosító a mobiltelefonon), ezért aztán fel emeltem a kagylót.

Amikor úgy éreztem, elegendő idő telt el ahhoz, hogy a türelmetlenség parazsa lángra lobbanjon, felhívtam megint, és közöltem vele, hogy a nagynéni kész a könyvet áruba bocsátani.

A találkozót semleges területen kellett megtartani. Nem sokat töprengtem, a klasszikus megoldást választottam. Azt javasoltam neki, hogy Belgrádban a lónál találkozzunk a soron következő szombaton délután öt óra körül.

< Danyi Zoltán: Hogyan tettem szert a Heidegger-összesre | Danyi Zoltán: Együtt a tizenkilenc >