Makropolisz 10/6.
Boško Krstić
Akár a magzatvíz...

Mihályi Czobor: A föld lesz majd a bírád

Roman azt érezte, második sabatkai időzése a végéhez közelít. Szerette volna beinni, magába fogadni annak a városnak a képeit, amely oly vad játékot játszott az életével. Vagy inkább lakói játszadoztak városuk sorsával? A régiségbolt forgó állványán színes képeslapok között lapozott. Mintha valaki feje, emlékezete edényéből, az agyvíz hívószeréből szedte volna ki azokat, hogy száradni az állványra helyezze. Az életét kis elektromos motor forgatta, sérült csapágyak mozgatták, az ócska szerkezet hol megakadt, hogy felgyorsult, rángatózott hirtelen, és ismételte szabálytalan ritmusát, mintha csak alkalmazkodni szeretne a fejében feltoluló gondolatokhoz.

A homlokzatminták alig látszottak a szakadt drótháló alatt, amelyet a málló, potyogó és a járdán szétporladó díszek ellen a gyalogosok védelmére szereltek fel. A régi épületek romjain akác vert gyökeret, hogy a sebhelyeket beforrassza. Egy magas erkélyen Roman egy megerősödött törzset pillant meg. Lehet, hogy valaki szándékosan odaültette vagy egy madár ejtette a magot egy porral megtelt repedésbe, esetleg a szél emelte az akác maggal teli hüvelyét a magasba? Az az akác egy többemeletes ház tetején a porral betemetett városok sorsáról jövendöl Sabatkának, hogy majd az ódon épületek formátlan hantjain a vadon sarjadó növényzet lesz egyedüli emléke a hajdan volt időknek és kialudt életeknek.

Megtorpant Roman a bezárt halasbolt előtt. Benn régi hűtőberendezés dünnyögött. Körül mindent nyomasztó halszag ült meg, a bűzt a fák kérge, a járdán a szemét, az épületek vakolata is azt árasztotta, előtört a dugig tömött szemeteskukából. A halasboltban sötét volt, csak a teli üvegmedence világlott, a nyálkás vízben testes pontyok tolongtak, súrolták egymás pikkelyét a felszínre törekedve. Gyorsuló tátogással falták a vizet, hogy szivornyáik némi túléléshez szükséges oxigén fogjanak fel. Reggel majd a háziasszonyok az eleven halra mutatnak, és arra kérik a bűzlő halárusasszonyt, itt, előttük mérjen gyilkos pörölyütést homlokára, a finnyásabbak még azt is, hogy darabolja is fel, szedje ki belőle a belsőséget, s bár még a hús rángó reflexei sem szűntek, csomagolja el egy najlontasakba. Megelégedéssel nyugtázzák majd hazafelé menet, a holt hús remeg. A halaknak fogalmuk sem volt, mi jobb: megérni a reggelt és mérlegre kerülni, ami ugye, a biztos véget jelenti, vagy még egy napot eltölteni a pikkellyel, nyálkával és az amúgy is kicsi felszínen lebegő, azt az élőktől elfoglaló döglött hallal teli medencében. A haltetemeket reggelente kihalássza a halárus, és a szegényeknek kedvezménnyel árulja.

Az üvegmedence előtt a kipattogzott kerámialap padlót nagy ponty paskolta. Ki tudja, hogyan sikerülhetett neki, erős farkával volt képes elrugaszkodni a haldögök tutajától, s megszabadulnia a főzetlen halászléből? De mire ment vele? A levegőből, ami után az imént még ösztönösen küszködött, hirtelen túlontúl sok lett, és a tüdőtlen hal be nem lélegezhette. Kopoltyúit hiába meresztette a szárazon. Épphogy kezdetét vette a végtelen éjszaka, amelyen bőre kiszárad, pikkelye leválik a haláltusában, és megnő benne az ösztön – ugyanaz, amely a büdös, sűrű víz elhagyására késztette –, hogy most ugyanoda visszatérjen. Kínlódott, pedig álmodhatott volna helyette a nagy vízről, amely tele friss, naptól megduzzadt algával, muslicák felhőivel a felszín felett, meg puha langókról és a hínárról, amelyre ikrát rakhat.

Roman állt a kulcsra zárt ajtó előtt, a ponty meg vergődött, ha az üvegen túl is, mégis szinte a lábai előtt. Nem tudta bizonyosan, mit is kezdene vele, ha nyitva történetesen nyitva volna az üzlet: visszatenné-e a vízbe vagy sorsára hagyná.

A házakban már ágyba tették a gyerekeket, s már arra gondolt mindenki, hogy nyugovóra térjen, a kályhák lassacskán kihűltek, a kémények füstje a nyugodt estében a tetők fölött lebegett, és összekeveredett a nedves gally, a fűrészpor, a régi rongy, az állatcsontok, a nafta és a fáradt gépolaj szagával. Ez a fullasztó felhő leereszkedett az utcára, és akár a magzatvíz, elöntötte a várost.