Makropolisz 10/5.
Mihályi Czobor
A föld lesz majd a bírád

Boško Krstić: Bitumen

Voltaképpen rövid ideig tartott az út, de a rövidség aligha mércéje bárminek. Jól tudta ezt Rideg Alajos, aki a kényelmes krómnikkel vázú székből tápászkodott az egyre kellemetlenebbül meleggé váló teraszon, közben galacsinná gyúrta a keze ügyébe került mélykék szalvétát, ami árnyalatában harmonizált a szék kárpitjának és az asztal terítőjének színével, Alajos gálickéknek mondta volna, mert zenészként a színárnyalatok közt mégsem volt igazán jártas, másfelől meg a gyerekkorában az udvari gangon meg a spájzban a dunsztosüvegekbe lógatott spárga végén függő gombra éppen ilyen hidegen alattomos színű kristályok rakódtak le éjszakánként a telített kékköves oldatból. De nem is ilyenek voltak az újonnan képződött kristályok, villant át Rideg Alajos agyán, amint a szalvétát a szemétgyűjtőbe hajította, nem, az ing- és kabátgombra rakodó alakzatok valami tejes kéket alkottak az oldatból, olyat, vagy ahhoz hasonlót, mint ami a bordóilével permetezett szőlő levelén mutatkozik száraz júniusi délutánokon, nem tudhatod, a peronoszpóra ellenszerének nyomát látod, vagy lefosta a levelet egy gerlice, de abban biztos vagy, hogy ezt a levelet nem téped le a másnapi töltikéhez, a rajta díszelgő pecsét őszig meghosszabbította életét, árnyékában duzzadhatnak majd a szemek, fonákján berendezheti műhelyét a szövőpók, amit a kisállat-kereskedések eladói szerint sárkánybőr kesztyűvel kell megfogni, nehogy megmarjon, de késő októberre már vagy továbbálltak, vagy elbujdostak ezek az apró mérgesnek vélt teremtmények, mert Alajos szüretkor csak az általuk hátrahagyott csomagolóanyagot tapintotta a hatalmas levelek fonákján és kocsányán. Az oldatlan kalkopirit ásványnak, vagy hogy is nevezték akkoriban a rézvitriolt, a hasítottnak és csiszoltnak tűnő kristályoknak volt ilyen vad, szúrós kék színűk, amit negyed- és félkilós stanicliban vásárolt a Kis Ernő és Ady Endre utca sarkán álló vasboltban, a gyermekkor kincseinek mesés tárházában, ahol kész masszaként lehetett gittet venni, de Alajos családja mindig spórolt, így soha nem a lélegző celofánba csomagolt barna masszát vásárolták, ha a gyereknek gyurmából kellett iskolai feladatul figurát készítenie belőle, hanem a gitt alapanyagait, krétaport és lenolajkencét, amit Tóth úr boltjában és a családban firnisznek neveztek, de firnájsznak ejtettek.

Rideg Alajost megbabonázta az eszébe villant szó, a firnájsz, s mintha egész gyermekkorát cunamiként sodorta volna ki tudatából, hiába erőlködött a Vadászkürt Szálló és a Magyar Polgári Kaszinó közé ékelődött Apatini úton baktatva újra emlékeit elősorolni és azonosítani, honnét is ered a gitt körött kavargó gondolatgubanc vezérszála, máris a keresztúthoz jutott. A forgalmi irányítólámpáktól hemzsegő útkereszteződést rajta kívül senki nem hívta keresztútnak, de Alajos számára ez a szó volt a legkifejezőbb: jobbra a Szent Rókus temető felé indulhatott a járókelő, balra a hajdani pravoszláv kistemetőre vezetett az út. Világos útvonal, látszólag egyszerű döntés: jobbra vagy balra. Alajos jobbra fordult, noha tudta, Czoborszentmihályban nem ennyire egyszerű a sírkertek közötti tájékozódás. Van itt pravoszláv nagy- és kistemető, ugyanígy katolikus nagy- és kistemető, ami ugye már eleve négy, aztán van zsidó- és nazarénus temető, az már hat, meg volt muszlim temető, de ennek mára nyoma sincs, tehát marad a hat, meg volt a világháborús elesetteknek egy ideiglenes temetője a Megyeháza előtt, ami ma már nincs meg, ami összesen nyolc, de mégis inkább hat, meg aztán van a Vöröshadseregnek is egy temetője, meg a partizánoknak is, ami akkor mégiscsak nyolc, de nincs temetője annak a magyar gimnáziumi osztály diákjainak, akiket az isterbáci-bezdáni napok idején likvidált valahol Csonoplya határában a felszabadító néphatalom, és ugyancsak nincs temetője a Kronits-palota 1944/45-ös mártírjainak, akiket a mai buszpályaudvar betonplatója, a lóversenytér gyepe alá földeltek. Hat temető. Vagy nyolc. Esetleg tíz. Egyetlen város eteti, táplálja a holtak birodalmát, a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékművét. Így elmélkedett Rideg Alajos, gondolatai nyomán eszébe nem jutott se a zene se a komponálás.

Napról napra kávézom a belvárosban, s eszembe nem jut, hogy tízszer annyian nyugszanak a város alatti sírjukban, mint ahányan ma azt hiszik magukról, ők képezik Czoborszentmihályt, jegyezte agyának zenétől és festészettől elhatárolt redőibe Alajos, akit barátai (?), ismerősei Alojznak hívtak, és Alojz most értette meg, miért tekint folytonosan ekkora megnemértéssel az őt elfogadó városlakókra. Azért, mert a város polgáraiként abban reménykedtek, hogy a cívis közösség lesz életük mértékadó értékelője. Közben bár tíz temető fölött járják pilletáncukat.

Ekkor csapott le a vihar. Minden előrejelzés nélkül, mintha csak a bogyófához pányvázott ló kötőféke nem csak a Szentháromság plébániatemplom harangjait zendítette volna meg, hanem a mennyei zuhanyrózsa zsinórját is hozzá csomózta volna az ügyeletes esőfelelős: egyik pillanatról a másikra leszakadt az ég. Rideg Alajos kénytelen volt megszakítani a világ és a túlvilág dolgai feletti elmélkedését, és beugrott a legközelebbi kapualjba, bízván, hogy a viharral érkező felhőszakadás olyan gyorsan távozik, amilyen hirtelen érkezett. Cipőjét eddigre csúful elrondította az eső, mintha a Bosnyák Ernőről elnevezett moziterem hátsó sorából elkószált vadászgörény vizelte volna le lábbelijét.

Boško Krstić: Akár a magzatvíz