|
|
|
|
Keleti kilátás
Az ablakomból a játszótérre látok. Keleti kilátás, amelyet a folyó mint meg nem érdemelt luxus élvezeti cikk határol. Csak télre, amikorra a fehér füzek lecsupaszodnak, válik láthatóvá a túlsó parti szikes pusztaság, amelyen téli estéken a visszavonult szultán kísértettáborának őrtüzei világlanak. Ebből a második emeleti panorámából a nyugati kilátás a közeli szerb temetővel, a Hanyattlöki vendéglő romjával, a város építészeti zagyvaságával, szemetével, elátkozottságával teljesen kirekesztve. Urbánus környék: a hinta megnyikordul vasárnap délelőtt. Ilyenkor veszik birtokukba a toprongyos, apró, esetenként szőke cigánygyerekek. Rettenetes kitartással lóbázzák magukat a pöttöm barna puttók, órákig eltart a fémfűrészelő hang. És mert koravén felnőtti akaratosság települt meg bennük, újra és újra csak nekilendülnek az égnek, s zuhannak is rögvest a meghódíthatatlan zenitről alá a szakadt öltözetű törpék. Micsoda csökönyösség!
A homokozó pedig mélyül. Minden falbeépítés, tatarozás alkalmával beleáll egy-egy lapátos ember. Ilyenkor malterkeverő csikorog, zörög végtelenül. A csúszda végül már kisebbfajta kútra, kráterre tekint. Kilátszik a betonkarima. Már-már várakozással tekint felé az ember: egyszer csak felbuggyan a láva. Végül azonban rá kell jönnie, a homok alatt is homok van, a Föld magját pedig, mint valami kohászhutát, szintén ez övezi."
Elsőre. Urbánus tájdinamika, 17 s.
Jó kislány, fekszem az ágyban, más választásom ugyanis éppen nincs. Kórház, régi épület, egyebek, este. Olvasni még nem tudok, nem vagyok csodagyerek, ötéves, ígyhát bámulok az ablakon ki, látni rendesen. Tömbházak, sok pici fényes ablak. Egyszerre csak elmozdulnak. Lassan. (Anyám a kád peremén áll, furcsa szédülés fogja el, lenéz, hullámzik a víz.) Óvatosan imbolyogni kezdenek. (Tesóm négyéves, az ablaknak háttal vajaskenyeret majszolgat, mintha mozdulna alatta valami, de nem lehet...) Egyre jobban belelendülnek, mozognak össze-vissza, lenyűgöző, ahogyan bolydul a sok hatalmas ház, csodálkozom, csak egy picit, még hiszek a mesékben. (A kád egyre vadabbul mozog, anyám rájön, hogy mi ez az eddig nem tapasztalt, apám is lassan, a család rémülten összeszalad előszobában, kijutni gyorsan, a kulcs merre?) Iszonyú jó játék ez, ne legyen vége, ugye nem lesz vége, táncolnak az ablakok, jobbra-balra meg fel-alá dülöngélnek az épületek, végre történik valami, már nem unatkozom, látok mindent, csodás! Játék, teljesen leköt, s hogy netán magam is ugyanígy ágyastól, azt nem érzem, évekkel később is a poharak kocogása ébresztett. (Évszázad, amíg falba kapaszkodva kinyitja valaki az ajtót és hívja a liftet, tömegek a lépcsőn lefele, családom kényelmesen a felvonóban, feltűnő, hogy senki nem tart igényt rá most.) Villany elalszik, nővér gyertyával ijedten, kirángat az ágyból, haragszom rá, nem értem, miért nem hagyja, hogy tovább, miért tuszkol az ajtó fele most, amikor igazán a legjobb. (Kint, szomszédok mezítláb a hóban, északnyugaton fények cikáznak, érezni a hegyeket körbe-körbe-körbe.) Az ajtókeretnek nyomnak, nem látok, érzem a felnőttek rémületét, azonnal megtanulom. Aztán vége. (Romok idővel el, épülünk fel újracsak.)
Másodszorra. Most még Ny.
Ablakaim dombtetőn, egy ideje nyugatra nyílnak mind, olcsó hatásvadászat kizárva.
Ha kinéznél, előbb lefele. Bokrok kanyarulatában macskafészek, pici fehér gomolyák a napon.
Előre iskola. Délre iskola. Zsivaj, csöngetés, zavar. Hogy vannak, akik később születtek.
Északra templom, odébb másik templom, épülőben. Nem látni tőlük az erdőket, vihar ha jön, nap, hold ha nyugszik, eltakarnak mindent. Harangozást soha nem hallani, pedig.
Ablakaim mindig nyitva, ritkán nézek ki, reggel inkább, kávézás közben, amint. Vagy ha kirázom a karórám a macskák közé. Unom. Nem érek rá.
Kelet ajtók mögött, kukák és játszótér együtt, két fiatal arab integet mosolyogva egy erkélyről, ha szőnyeget porolok. Inkább segítenének, gondolok nem komolyan, és vadul püfölök.
Türelmesen várakozom, nincs már sok, és újra odébb fordul a táj. Hagyom. Intek majd, ha már jó.
Páll Zita
Abi al-maarri fala
- Hozsanna az olvasónak! - köszöntötte elefántlábú karosszékéből ruganyos mozdulattal felemelkedve Umar ibn Abi al-Maarri gyermekét, Ibn al-Mukaffa Mahfúzt, akit hetvenhárom esztendővel azelőtt nemzett, hogy visszavonult volna toronyszobájába, hogy megfogalmazza a posztalkímia alapművét, a világegyetem összes kultúrájának minden elemét elegyítő könyvét, az Efezusi betűket. A lendülete pormacskákat röpített az ablakon még alkonyi erejének teljében pásztázó nap sugarai útjába, apró porfelhők emelkedtek a hetvenhárom éve érintetlen rizspapírról és a kényesen hegyezett íróvesszők tömegéről. Abi al-Maarri főnix-mintás kaftánja megbillentette a papír mellett gondosan elhelyezett, évtizedekkel ezelőtt kiszáradt szecsuani porcelán-tintatartót, amely szinte tépelődve billent jobbra-balra, majd kerek talpán néhány lusta kört leírva megállapodott az írólapon, anélkül, hogy fölborult volna.
- Hozsanna az olvasónak! - ismételte meg gyorsan és fürgén belekarolt rogyadozó térdű gyermekébe.
- Ölem gyümölcse, Ibn al-Mukaffa Mahfúz, jer, lépjünk az ablakhoz, ha már ez volt nyughatatlan természeted olthatatlan vágya. Nézz és láss! Ezen a tájon pihentetem megfáradt szemem immáron több mint hétszer tíz esztendeje. Innét, a Négykarmú Sárkány Pagodája negyedik szintjének nyugati oldaláról ugyanaz a folytonosan változó látvány tárul elém. Más égtájakra nem pillanthatok, ugyanis a palota fura ura, nagyméltóságú Euszébiósz Eusztathiosz féltve őrzi mindannyiunk elől a Természet Kapuit.
- Ám lásd: alattunk a juhnyájak-taposta ösvény poros ipszilonja - hány és hány éjszakán bámultam ezt az ezüstösen ragyogó alakzatot, amit csak az óriásira nőtt betű szárára merőleges szilfasor árnyéka hártyáz be impresszionista ecseteléssel a kelő Hold nyomán! Most még balról látszik az út mögötti gyertyán-erdő, délelőtt még a fák között viháncoló siheder-had tarkasága is át-átvillan a törzsek mögül; alkonyatkor azonban sötét hegyként tornyosul a lapály mögé, zöldeskék ködfátyol árnyát vetvén a szabadon kószáló lovak barna flekkjeire. Mire a csergák között meggyújtják a kezdetben szálfaegyenes füstoszlopot égnek emelő tüzeket, elöl, kissé jobbra, újabb lomb-domborzat emelkedik a látóhatár fölé. A ritka nyárfás az, amelynek árnyékában a maguknak parcellát hasító Pagoda-lakók kiskertjeiben cirregnek a tücskök.
- De Apám - vágott közbe hetvenhárom évének hebehurgyaságával Mahfúz -, bocsásd meg heves természetem gáttalan, tiszteletet nem ismerő hevességét, de itt, ahol állunk, nincs is ablak, csak fal!
- Nincs? - tépelődött el Umar ibn Abi al-Maarri.
Netittia K. Froese
Alchemia
Hej, Dumássy!
Minő kéj, meg színtiszta alchemia, hogy a porontyi örömhöz adalékul szolgálhatott e néhány légypiszokny cirkalom, mit elektronikár véstem volt.
Nóta :
Éjjel s nappal ráztam én a rumbatököt,a levesembe valaki jól beleköpött...
(Költőfejedelem)
Elnézést a vulgáris előzetesért. De fölötképp mega az averzióm, mikor más nótájára ösztökélnek, hogy inogjak.Az ösztönéletemből a tapizásnak (mert az embör nem teszi majm'á
magát cél nélkül... Itt a tét a kombinét!) ez az infatilis válfaja kimaradt. Nem szeretem a
tömeges bolondhintát (pécsi kerengő), maradok a Clair de lune-nál, és magam könyerén: a legényes egyugrósnál!Szóval táncz téma kaputt! Az illemről meg ne is beszéljünk.
Remélem, ma estve nem lesz csisztka, meg Mr.Berija nem küldi rám a verőlegényket!
P.s. A matskák tudják az illemet, mostan obégatnak.Csütörtökön a fiatalság rugdosi föl a szeméttartókat, hétvégén meg a TV1000 itt forgat az élőben, az előttem levő padokon.
Melyhöz hasonló jókat kíván csekélységem,
Stangl Hümér (El Cobsom unokája)
Város, templomokkal és szilvapálinkával.
Tegnap este, ahogy az utolsó útkereszteződéshez értem, kialudt a sarkon álló lámpa. Úgy, ahogyan kialudt tegnapelőtt este is, s ahogyan ma éjszaka és holnap is kialszik, mihelyt elhaladok alatta. Pislákolás nélkül, hirtelen, s mintha fény helyett sötétséget árasztana, úgy borul az árnyék az imént még világos útszakaszra. Eddig mindössze egyetlen alkalommal nem aludt ki; akkor azonban éppen egy lánnyal voltam, akinek felhívtam figyelmét a furcsa jelenségre, így a lámpának minden oka megvolt rá hogy égve maradjon. A jelek szerint ez egy érzékeny és öntudatos halogénlámpa, ami végső soron nem csodálatosabb, mint maga a tény, hogy egyáltalán létezik olyan, mint villanyvilágítás. Ott, ahol élek, ezt szemlátomást mai napig nem szokták meg, az emberek kissé idegesen és idegenkedve bánnak a villamos energiával és fordítva. Egyik ismerősöm éjszakánként a szomszédos építőtelep gépeinek kábeleit metéli szét valami kaján örömmel, egy másik pedig, mihelyt végleg elege lett a természetes és mesterséges világításból egyaránt, csinos kis villamosszéket eszkábált össze magának. Azóta már az örök világosság fényeskedik neki. Halálának pillanatában bizonyos rövidzárlat, vagy más, okkult természetű ügy következtében a negyed villanyvilágítás nélkül maradt, mindenhol kialudtak a lámpák. Ennek következtében egy ideig a sarki lámpa kapcsán is valami ehhez hasonlóra gyanakodtam - azonban, mint kiderült, ennek kevésbé morbid és sokkal mélyebb okai vannak. A csodálatos lámpaoszlop ugyanis a város életét meghatározó erővonalak egyikén áll, egyenes összeköttetésben más, hasonlóan rejtélyes és befolyásos objektumokkal, például a templomokkal. Amelyekkel kapcsolatban mindig is furcsa sejtelmeim voltak, na persze, nem a templomokkal úgy általában - itt csak a város templomaira gondolok. Naiv szemlélő számára sem külsőre, sem belsőre nincs bennük semmi különlegesség; ott állnak a város különböző pontjain, és pont olyanok, mint általában a templomok. Csak éppen elhelyezkedésük furcsa, jobban mondva furcsán logikus. A város térképének némi tanulmányozása után feltűnik, hogy jól meghatározott, szigorú rendben vannak elhelyezve. Nem mindegyik, csupán a katolikus templomok és intézmények - illetve lehet, a többi is, én azonban katolikus vagyok, a többit csak méricskélje más. A tulajdonképpeni város ugyanis - az "aranykorszakban" épített betontelepeket leszámítva - egy andráskereszt szárai között fekszik, amely kereszt szárait templomok alkotják. A kereszt egyik szára a patinás katolikus gimnáziumot és a városi templomot összekötő egyenes vonala, a másik szár egy kápolnát, a híres kegyhelyet és a helyi várat köti össze. A kereszt nagyobbik nyílásában terül el a város, kisebbik nyílásában pedig a település, amelyből kinőtte magát. Ezen belül az említett épületek meglehetősen pontos, egyenlő szárú háromszögeket formáznak, amelyek újabb elmélkedésekre szolgáltathatnának okot, mi azonban elégedjünk meg azzal, hogy a város szellemiségét és történelmét meghatározó templom, vár és iskola egyúttal szigorú földrajzi koordinátákba is fogja azt. Ez pedig már így egymagában is fura és kissé misztikus hangulatot kölcsönöz a helynek, arról nem is beszélve, hogy a kereszt metszéspontjában emelkedő tömbház negyedik emeletén rejtett, értékes kincs lapul, tételesen egy demizson szilvapálinka. Mintegy negyven liter kitűnő, első osztályú szilvapálinka rejtezik e helyen, mely egy barátom szerint csodálatos hatásokkal bír. Nem mindenkinek adatik meg ezen szilvapálinkát megízlelni; igazából talán említett barátomon kívül soha senki nem ízlelhette meg, létezése azonban bizonyosság, és valóban természetfölötti illatát már többször érezhettük szerencsés barátunk közvetítése által. A mondottak szerint ezen szilvapálinka nagylelkűvé, ünnepélyessé és szeretetreméltóvá tesz, ezen hatások elmúlta után pedig nem okoz másnapossági tüneteket. Természetesen, mint minden kincsnek, a hírneves szilvapálinkának is boldog tulajdonosai vannak; azonban, mivel a boldogság mindenkor tudatlansággal párosul, ők sincsenek tudatában a demizsonban rejlő elixír varázslatos hatásának, mi több, nem is fogyasztanak belőle. Ilyenformán a csodálatos nedű egyetlen haszonélvezője szóban forgó barátunk marad, aki heti két félliterben számolva még kilenc hónapig részesülhet belőle, amikor is minden valószínűség szerint végleg átszellemül és legendává válik, akár a mesés szilvapálinka.
Mindez pedig vélhetően azon napok egyikén fog bekövetkezni, amikor ismét terjengeni kezd a városban az átható halálszag. A város nevezetességei közé tartozik az is, hogy időnként, néhány napig megüli a környéket a sűrű, halálszagú köd, mely minden létezőnek az elmúlást juttatja eszébe, akár a sarki lámpa - ez ellen pedig csak bizonyos szilvapálinka nyújthat védelmet. Az igazsághoz tartozik az is, hogy ezen rejtélyesnek tűnő köd nem más mint a város mellett fekvő mező alatt húzódó, időnként meggyulladó tőzeg füstje. Ilyenkor ugrásszerűen megemelkedik a helyi kocsmák forgalma és bevétele, a szokottnál többen látogatják a templomokat is, s mint Léstyán úr, egy másik kedves barátom állítja, a föld ezen kigőzölgése okozza a város rettenetes, unalmas hétvégeit, melyek idő előtt megöregítik az embert és konzervatív hajlamokat oltanak a polgárokba. Ami egyébként teljesen helyénvaló, hiszen másként nem is lehetne létezni ebben a városban, melynek létét örökre meghatározták a templomok és a szilvapálinka, s mely minden bizonnyal egy szép napon átmenet nélkül kihuny, akár a sarki lámpa. S végső soron ez sem lesz csodálatosabb, mint maga a tény, hogy egyáltalán létezett.
György Attila
Boltívek
Hogy időnként felfelé nézünk - talán le is szoktunk róla. A legtöbben, elosonóban, oldalra tekintenek, mások hátra. A révedezőkről adatunk kevés.
Csillagok dolgában teljesen járatlan vagyok, nyugtázott öröm, ha jószerével a Göncölszekeret megtalálom. Az alakzatok, mértani összefüggések és pályamozgások - mindez számomra rejtély. A rend azonban megnyugtat; itt láthatóan semmi dolgom, megy minden magától, még rontani sem tudnék rajta. Pedig a rejtjel, a működés kódja valahol felíratott, az időrengetegből meghívható, a háttérből ez irányíthat mindent, ámbár az is lehetséges, hogy ez a mögöttes idea, a mindenség vezérlőelve éppenséggel a szemünk előtt, csak nem érzékeljük, mert elvakít a beborító csillogás. Vagy vélt tudásunk csalóka árnyleple, amely nyilván elfedi a kezdőhang hullámzását is, amely a ráütéses időpontban átsuhan a végtelen káoszán, mozgásba hozva a szunnyadó részecskéket s az érintésre váró súlyos tömböket, majd elhaladt valami mögé, melynek helyét és nevét nem tudhatjuk, még kevésbé, ami még mögötte van. Csak a megszilárdult csillagpor látható. De nekünk ez egyelőre tökéletesen elég, hiszen kalandozásunk még a legelején.
Ám megtörténik-e valahol messze másutt ugyanaz, ami itt - egy szinkron tükörképeként? Avagy: csak az történik, amit a megiramló képzelet már jóelőre előjegyez? Méginkább: érez-e fájdalmat egy megsérülő galaxis?
És persze jó lenne tudni azt is, van-e a világmindenségnek bal válla. Mert ha igen, akkor a tájékozódás már jóval egyszerűbb. Így csak nézelődhetünk (a Föld valahol a pupillában?), álmodozhatunk. És tervezgethetünk. Hiszen semmi sem lezárt, aztán sem, és mégutána sem. Ennyi minden bizonyosságunk.
Hanyatt fekszem. Szép, nyugodt nyári est, a parázsló-izzó farönkök mellett néhányan kedvükre énekelnek, mások beszélgetnek. Ha most néhány szót kimondanék a csillagok irányába, az meddig jutna le? A gyülekezetből felhangzó ének még messzebbre? És meddig a fohász... Mi célja volt az első közlésnek, utólag hogyan lekottázni, áthangszerelni, megidézni, rezgésszámát behatárolni...
Reteszek nem nyílnak, a kőtáblák széttöredezve, papirusztekercsen az írás elmosódva. Egy jutalomjáték szövegkönyve kallódik el.
Sinkovits Péter
A hely, ahol (f)élek
(prózában elbeszélve)
I.
Egy útkereszteződésben lakom. A villamosmegálló kb. húsz méternyire van a budimtól. A gyomorműködésem nem teljesen kielégítő. Hajdani gyomorfekély, miegymás. Több tucat szem figyeli miként tolom le a nadrágomat, miként helyezkedem el jóleső nyögéssel az ülőkén, miként összpontosítok az előttem álló feladatra. Kissé lezserül. Újságot veszek a kezembe. Az orosz gazdaság helyzete. Romániai magyar egyetem. Egy tanárnő késsel megsebesít 8 db. gyereket, 3 db. kollégát. Végül a nagy darab igazgató megfékezi. A szemekben nyugtalanság, a villamos már a kanyarban csörömpöl. Tétovázás. Menni vagy maradni ? A helytállás felelőssége. Aztán csak én maradok. Kezek az ablakban. Ne félj, visszajövünk! Nem hagyunk a szarban! Egyedül vagyok. Hétköznap kb. 6 percig, ünnep- és szabadnapokon 12 percig is eltarthat. Extázis. Ki látott engem? Felállok. Új szemek vigyáznak rám. Leszakítok egy darabka eü.-papírt, eltüntetem a lyuk körüli maradványokat, majd szemügyre veszem a teljesítményemet. Nincs az a finnyás értelmiségi, aki ezt ne tenné meg. Aztán a vízözön. Meg a vécékefe. Villamoscsörömpölés. Letörlöm a könnyeimet. Férfi vagyok. Rágyújtok egy cigarettára. Marlboro Country. Talán egy napon az arcom is cserzett bőrű lesz. Mint az övé. Addig kibírom így, kölyökképpel. Csak hagyják.
Az is lehet, hogy egyszer körbefalazom magam.
II.
A szobámnak csak egy ablaka van. Délre nyílik. Ha korábban kelek, akkor hamarabb. Hogy mi van alatta, nem tudom, mert a kazánház bejáratát tetőszerkezet védi. Az esőtől vagy a köpdösésre hajlamos lakóktól. Persze, csak hidegebb napokon. Odébb zöldövezet, melyet a gondnok féltve őriz. Lassan begyepesedik. "Ne lépj a fűre!" Táblákkal őrzött terület. Idegen kéz kiegészítése: "Inkább szívd!" Aztán a fal. "The Wall". Kb. ezren laknak mögötte. Az eresz alatt fecskefészkek. Pattanások a szürkére sminkelt betonfalon. Városi fecskék. A konzervgyár ülepítőjéhez járnak legyet fogni. Ha vidéki rokonaik néha betérnek, őket is elviszik. Városi látványosság. Óriás légy-burger. A fal tövében vérnyomok. Az egyik ipari alpinista, egy fiatal srác, bekukkantott a fészkekbe. Hogy mit látott, sohasem tudtuk meg. Balra kis fenyőcsoport. Hogy mit keresnek az Alföldön, négy betonfal között, ők sem tudják. Egy ideig nőttek-nőddögéltek, aztán belefáradtak. "The Wall". Túl magas. Nem tudják, hogy valahol messze a Hargitán... Jobb is. Ezért fognak túlélni engem. De még innen vagyunk. A ház és a fenyők közt bizonytalan alakú, hatszögű terasz. Hamuzó nemdohányzóéknál. Nem érti miért van. A szomszéd néha egykerekű, kormánynélküli biciklijével kísérletezik rajta. A forgalomba vágyik, de csak a kerekek alá jutna. Azért bízik benne, hogy egy napon. Jól megvagyunk. Pláne, amióta kiderült, hogy fürdőszobáink szellőzőrácsa közös. Itt-ott magánélet-maradványok.
A szobámnak csak egy ablaka van. A szocreál kurzus idején épült. "Az elvtárs ismeri pártunk és kormányunk politikáját!" És nem kell folyton kukucskálni. Az ajtó egy sötét folyosóra nyílik. A Franz Kaffka folyosó. Ha keleti irányban végigmegyek rajta, hivatalnokká leszek. Ha még egyszer végigmegyek rajta (ezúttal nyugati irányban), átvedlem sérülékeny, védtelen halandóvá. Ilyenkor dörömböl be szőrös kezével a hivatal. Bebújik a paplan alá és félálmomban a magáévá tesz.
Rosszul alszom. Holnap AIDS-vizsgálatra megyek.
Lakatos Mihály
A kilátás kiváló
Mondjuk tízig fel sem kelek.
A kilátás kiváló (park), felkelek, megiszom a kihűlt kávét, elszívok egy cigarettát, aztán meg csüngök az ablakban, és várom, hogy becsöngessenek. Tíz perc múlva egyszer csak meglátom az elsőt, aztán meg érkeznek fürtökben. Minden másnap van tornaóra, tíz tizenötkor kezdődik az első, nyolcadikosok, hetedikesek, hatodikosok, ötödikesek, így sorban, és ha jó az idő, tesznek egy kört itt a parkban is, kicsi nimfácskáim, a szemtelenebbje., tovább ne is mondjam.
Már a barátnőm is észrevette.
Állítólag a nőknek addig nem kell melltartót hordani, amíg a ceruza nem marad ott a mellük alatt, ezeknek aztán nem, kicsi bimbók, kerekedő popsik. Minden mi szemszájnak ingere.
Tovább nem mondom.
Reggelente hát Vivian Darkbloomot olvasok, szarom le távolról az újságokat, megtekerem a kicsi dzsokit, s jöhet a munka napestig.
A bioenergiás faszi hetven makiért térképezett föl egy-egy házat, emeletenként szorzódva, kiderült, hogy mindenki rossz helyen alszik, tologatta hát a család az ágyakat. Azt mondják, hogy még egy módszer van, amivel biztosra lehet menni: ahova a macska fekszik, ott biztos nincs sugárzás, de a macska odafekszik, ahova tolom a fülesfotelt, ki érti ezt.
Vagy jó az egész ház?
(Nem, írja az Ammácska, pont fordítva van: oda ne feküdjél, Virág, ahova a macska. Azaz: Vagy rossz az egész ház? - de ilyet meg nem ír le az ember.)
A hátam mögött a keleti domblánc húzódik, előttem meg a folyó csurog, friss levegő, madárcsicsergés, frei zimmer, zwei sprache, állítólag ötször több a rák, mióta kiirtották a halakat. Daganatban. Ezt ugyan bizonyítani nem tudom, de hogy minden sarkon egy bolond lakik, az tény, jó, mondjuk én is sarkon lakom, remélem, ezzel semmit sem mondtam. Három utca nyesti a házunkat, három utcahossznyi hólapát (teli a hócipőm), egy Magyar, kettő Zsák, kilenc Kis Ferenc. Ha úgy nézem, mindig is egy zsákutca végén szerettem volna lakni, meg a Petőfi brigádból diplomálni. Eddig még csak a magyar jött össze.
A szomszédságban két nazarénus él (inkább csak lakik), egy holtszegény öregasszony, aki végigbarangolta Amerikát (állítólag kurválkodással is foglalkozott), aztán még egy, annak meg van egy Nagyapáti Kukac Pétere, nagyon büszke rá, a fészerben tartja.
Meg a Világ Legkövérebb Embere.
A Világ Legkövérebb Embere éjjeliőr, meg van egy bognárműhelye, ahol egy kis Tito-kép lóg a falon (Elfelejtette volna levenni? Nem. Már észre sem veszi). A Világ Legkövérebb Emberét kidobták a munkahelyéről, ezért nagyon szomorú, minden nap megiszik tizenöt sört, ebből négyet nálunk, ha éppen elfogyott, egy kis pálinkával hígítja.
A Világ Legkövérebb Emberének van egy kis papírja arról, hogy nem kell bekapcsolnia a biztonsági övet, és a rendőrök ezt érdekes mód el is fogadják.
A Pöndöl ötkor zár, szerencsére akkor már minden szomszéd alszik.
Lefekszem én is: odébb tolom a macskákat.
Aaron Darkblumm
8. számú tájirat
Válaszfal
A Freund Vilmos tervei alapján jó száz éve épült házban a függőfolyosó belső udvarra néző ablakain a "belső" udvarra látni, délkeletnek: a jón lizénás, Mars-portrés, bábos korlátos, az oldalsó szélfogókon szvasztikadíszes udvari válaszfal az első emeletig ér, attól így innen, a második emeletről a túlnani, Paulay utcai háznak a belső udvara és függőfolyosója nem, csak belterét körbefogó tetőzete látszik. Azon az udvaron - a (mellesleg már évek óta zárva álló) Bohémtanya belső udvarán - terebélyes fa állt, lombja a két belső udvar elválasztó tűzfala fölé terült. A falusi polgárházak udvarát idézte meg zöldjével, amikor ide költöztünk. A fát, szegényt, egyhamar kivágatták. Alpinista módra felszerelkezve mifelőlünk ereszkedtek alá a megbízottak a válaszfalon, hogy nagyobb ágait előbb lenyesegessék. Gyökerei állítólag túl mélyre hatoltak a válaszfal alá, a valamikori Keringő étterem helyiségeiben berendezkedett, s akkor a belső udvar felé, a magasföldszint alatti részen terjeszkedő Postabank-irodához. A gyökerek talán már a téglát, a vasat feszegették, a fal szilárdságát fenyegették...
Azzal a fával kedvelt régi fákat, ablakkivágatokat is újólag kitépni indult a forgandó sors a pesti aszfalton is vidéki módra bandukoló, botorkáló szívünkből...
Északnyugatra néztek ablakaink a ráépített tizenegyedik emeletről Újvidéken, az Újtelepen, a tévedésből önmaga tükörképe gyanánt megépült, Móriékéval szomszédos toronyházban. Oldalt a Duna túlpartjára, a Fruška Gorára lehetett átlátni Kartagék és Koligerék háztömbje mellett; előttünk pedig a lőtér, messzebb az Új temető, fel a csatornáig tágas mező, amelynek maradék tócsáihoz eleinte még visszajártak a gólyák, s imádkozó sáskát vittünk be a kazal mezei virággal. A fölhúzott antennával, ritka kivétel, vettük a pesti tévéadást. Semmiből a semmibe tartva fut előttünk az Önigazgatás sugárút; ahogyan az Esélyek könyvében lejegyeztem.
A családi ház a felső Telepen, amelybe több nemzedékre szóló életkedvvel és élettervvel költöztünk, udvari ablakaival, akárcsak a többi errefelé, vagy mint gyermekkorom ablaka Szabadkán, egymásba táruló kertecskékre nézett, előtérben a magam ide ültette diófa, amely 1990 egy ködös őszi hajnalán, november 11-e volt, egyetlen perc alatt elszórta minden levelét, amikor búcsút vettem tőle, hogy adventkor öt hétre a zsennyei kastélyba elhúzódva megörökítsem kisiklatásra szánni sejtett boldog és szomorú történetünket. Az utcai ablakok előtt a virágoskert, benne mandulafámmal, irdatlan élősövény mögé bújtatva az utca elől.
Nem üttetheti ki velem a feledés ezeket az ablakkivágatokat.
Sem a kaszárnyaablakokét, melyeken át hosszú hónapokon át a Dinara hósüvegét néztem, majd a villámok verdeste pulai világítótornyot a tenger szüntelen csapdosása közben.
A házunk Andrássy úti oldalán az utca Bajcsy-Zsilinszky úti torkolatára lehet lelátni. A szemközti, kiszögellő saroképület fölött idearanylik a Bazalika keresztje, a ház tetején pedig a hírnök, a szárnyas Merkur szobra meredez lépésbe dermedve két guggoló sárkányfiókkal. Túloldalt, ott, a földalatti megállójához közel, a sarkon sok-sok éve, amikor még jóformán csak antikváriumtól antikváriumig közlekedtem Pesten, egyszer valami megbabonázott, a ház falához láncolt; aki ott láthatott, tanúsíthatja. Elindultam és megtorpantam, ide-oda, újra meg újra órahosszat a sárga korlát meg a fal között, el nem tudván dönteni, már izzadtam bele, merre is vegyem utamat a hazautazásomig visszamaradt szűk időben. Valami odapányvázott ahhoz a ponthoz; ma innen az ablakból lelátok rá. Hiába próbáltam elkeseredetten szabadulni. Ha akkor arra az erőteljes sugallatra feltekintek, megláthattam volna ezt az ablakot: itt fogunk élni majd. Talán zavarodottan, kínomban fel is néztem. Láthatott volna, ha odalép, e ház egy porcelánarcú lakója.
A telepi kertben én, miután kidöntöttem, kemény munkával a gyökerét is kiszedtem annak a korhadt diófának, amelyet újjal váltottam ki. Emezt, a Paulay utcai fát a szűk belvárosi udvarban nem lehetett eldönteni, tövestül kiszedni. Fölülről darabolták le a tövéig, s a sietős kotrást visszatemették. Mint valami csendes bombatölcsérben, a földben hagyott gyökércsonkok talán évekig sírnak odalenn, téglába, vasba szorulva a válaszfal alatt.
Bognár Antal
9. számú tájirat
Macskák, galambok szórakoznak
A víztükör és a déli kilátás szinte stimmel. A harmadik emeleti lakás a Duna felé néz, vagy inkább csak a szemeit meresztgeti akárcsak én, szemüveg nélkül, mert ide bizony nem látszik a folyó, eltakarja a NIS-Naftagas márványpalotája, melynek üvegkupolája, mint a Föld kéklik, ha a Holdról tekint le rá az ember, mondta egyik barátom egy betépett éjszakán. Az égiek viszonyulása is rendben, mégis, néha zörögnek fentről - szomszédaink, éjszaka van, ne zajongjunk, térjünk nyugovóra. Kétszer a rendőrség nyomatékosította kívánalmaikat.
A déli kilátás is csak majdnem. Részben keleti, a nap ébreszt, ha tönkremegy a roló, és nem merjük leengedni éjszakára. Csak délelőtt, ha derült az ég és vakít a sugár, íróasztalomon, ami az ablak alatt van, dolgozni képtelenség. A rolót lehúzni meg vétek lenne, kivált ha még rossz is.
Egyesek szerint római kert - lehet - , szerintem dzsumbusz az, ami a tömbház lábánál terül el: sok apró ház egymásra nyíló udvara, melyben elburjánzott a gaz. Néha kapálnak asszonyok, gumiabroncsot égetnek férfiak, ha elfogy a széna, macskák, galambok szórakoznak. Guanó a teraszon, meg én, ha játszom az angolt ötkor, és teát iszom. A komšija minden nap az autóját szereli az udvaron, nagyon el lehet romolva, valami gépzsír pedig nyers izzadságszagot áraszt.
A város zaja elkerül, pedig ez itt a központ, vagy majdnem legalábbis, néha egy-egy Piranha riasztó belekezd autóvédő vinnyogásába, újgazdagok egymás pajeróját lopják. Néha kisgyerekek hívogatják pajtásukat: "Fićo, Filipe!" - , de csak őt, más se lakik errefelé. Nincs utánpótlás, kihal az emberiség.
Ez eddig a nyár. A tél egy másik tájirat. A meleg radiátorok búgó szava, festékszaga megnyugtat, befagy a folyó, a piranhák hallgatnak, hógolyóval eltalált macskák, galambok szórakoznak.
Pressburger Csaba-Saul
10. számú tájirat
Tájtalan
Tájam
és iratom, önmagával is összeférhetetlen, belém sulykolható két személyi adatom.
harcoknak mezejitül szabadultan szakadoztam szakadatlam (ahogy a béka mondja: há' most szakadjak ketté?) kettejüket magamba vetkezőn, táj volt (s maradt) az is, mit, midőn, s hogyanst, holott feljegyeztem.
hol?
ott.
tájtalan, betájolatlan iratok, akár egy-egy illuminált halmazállapot, úgy lelnek kibúvókra, hogy kibúvóik nem is láthatod.
kibúvópatakokat csapol le tájamból a sör.
magamat vélem felfedezni.
magamra ismerek: kilencven miliméterben a lyukakat mérik, s nem a repedést a falban.
azok bez'eg tájak voltak ott.
tájak voltak tájtalan.
augusztus 7-én, pénteken írtam a naplót. "a hétfői mérleg: / 2 pancirno-obeležavajuća / 5 trenutno-fugasna / 41 puščana". és szeptember 1-én, kedden írtam a naplót. "tegnap: / 8 trenutno-fugasna".
métereket yardokba oltva át, messze volt honba lát, számíthatatlanok távolságunk yardjai, nem vonzott a táj.
a megálmodott yardokat hozzácsapva, egyveleg, mi egyre megy, a hamuban, pörnyében ott egykor volt otthonod szenveleg.
és egyébként is estve van. ha az ablakon kinézek, csak a nagyváros végzetét, a külváros fényeit láthatom. balra van a szántóföld, jobbra vagyunk mi. a rádió váltságstábokról recseg, új sajtótörvényt szavazott meg a parlament.
tájiratommal már bele sem férhetem abba, kettembe szakadozottan, hármamba akadozva sem, lánctalpas bakancsom azokat a tájakat járta, melyek.
melyek?
melyek?
mert a gyomornak szájtátva van.
angyalbőrét hántva.
segít majd a: verses nyelvezetű kombinatorika.
vërejte - opomena
faturë për shërbime komunale - račun za komunalne usluge
konsumatori - potrošač
muaji - mesec
gjenda - stanje
afati i pagesës - rok uplate
harxhimi - fogyasztás
çmimi - ára
haspira - prostor
sipërfaqet për bartjen e mbeturinare - površine za iznošenje smeća
koha - idő
akkulore - fagyi
szellőztetni maximum.
egyébként csak komputeres ablakokat nyitogatok védtelen a vétkemen.
http//www.a.bűnben.magamra.lelve/error/felszaporodó.ablakokba.mentegetve.lefele.léptemben.a.szellem.félúton.lemarad/error/elmarad.
visszajáró@lélekként.már.ismert.helyeken.keresem.az.izgalmat.hotmail.com.
letöltögetem@a.hálózaton.fel.nem.lelhető.önmagam.eunet.yu.
www.wisszakézből@csap.pofán.a.rejtekem.tippnet.co.yu.
ezek @ztán jó @bl@kok (tudh@tod, hogy nem www.agy ott.), nem nézhet vissz@ senki rám, @kit nem www.@k@rok.
tájamtalan.
tájtalan.
tárgytalan?
az ablakon, amelyiken ki kellene nézzek, nem tehetem, keresetlen fészkek, kereshetem félszeg, illuminált jóslatok, hacsak fel nem függesztem valahol az udvaron, a kertben.
azt az egy száll tetőablakot.
mely ott hever a padlón, a földön, a hajópadlaton, mit még a nyáron szögeltünk oda.
s mind odébb.
hol sok a panasz?
a ravasz?
mind meghúzva már.
nincs ki beszerelje.
azon az ablakon kellene tán, hogy kinézzek, többedmagával sorakozva becsben, amelyiken apám teheti meg azóta is, minden nap, valahogy így este, mielőtt aludni menne.
amelyiken évtizedeken át bármikor megtehettem.
s amelyiket te is mindennaposan láthatod, kevergő utaidban, kerekezve, ablakom alatt várhatod, leshettem én is, selydesely, "jobb sorsodat", sarokvégen, szukba néztem, át a réven.
amelyik a Tiszára néz (melletted épp), a töltésre, ahová tavaly felépítették.
azt.
oda..
pont az ablakom elé, a házunk elé, a tiszapartra.
a háromszáz esztendőnek szúrjuk ki a szemét valamivel, ünnepelni kék, zöld, sárga és piros, oszlopfőd néz, harangláb rugdal, körüljártamban már rám sem ismer, hogy megdöbbenni még oka volna, hogy "hát véget ért?", hogy "hát itthon vagy?", hogy "hát. így meg úgy?", hogy "hát."
hol panaszból állnak az ablakok.
hol a szunyoghálót rágyújtották lányomra éjjel.
szövettan gyanánt.
tájamba íratkozom ezennel
mindezen túl
(s benne)
mindezzel
szabókuraczpalaczkrastavaczattila
s csokoládézom,
Dumásom, édesem,
összesereglett
összes homlokod
haránt.
11. számú tájirat
Helló Kiválóság!
Leszüreteltünk volt a komákkal az Badacsonyban. A cukortartalom szegényes.
E nemes tájon észbe vettem ismét a Geómanczit. Nézém a somogyi
partot, valahol a Kisfaludy Róza budoárja mellől és aszúálisan termékeny nap után elmélkedém, az otthoni tájat meg az aktuálisat egybefödém. Segíte egy rezgő nyárfa (régvolt leánykori nevén: populus tremula).Mert ez jelkép ott és itt. Érzület keríte enmaga alá, mint
a múltban, mikoron a bosnyák hegyekből törtettem a nemlétező csodát várva:
Haza. (Ez is kialudt, megsárgula képzete az időben.) Az Alföldre belépve régvolt szomorúság, nyűgök, szenvedés és emberi kicsinyesség, meg nem élt életek keserű történetei zuhantak reám. E vidék kisugárzása szenvedéstől terhes. A badacsonyi Itália reneszánszát idézte föl. (Nagy szponzorom, Setét Milos számos turizmusba kényszeríte bele. Mostan az igéretes tüzes-játékot gondolám megtekinteni - kívülről...).Matyari fő'd, a gazdit cserél(t). Marad a yankee Taszáron. Zósztria fellélegezhetik. Ütközési zóna eme sikság. A többi csélcsap ug(r)atás csupán.
Nos, Erős Pisti, a maradékot hol kívánja (le)tőteni? NATO támaszpont or Zerbischen gyarmat?
Ajánlja magát
a Liberós Futár!
P. S.
Fűtés koefficiens 0.135 (a Misztérium által még el nem fogadott).
12. számú tájirat
A Hold alatt, kicsit balra
Szüleim háza tízpercnyi sétára lehet a Tiszától. Elhaladva a sörlerakat előtt, majd egy nemrégen még macskaköves utcán (a neve most nem fontos) a Tyúkpiacig jutva, kedvező széljárás esetén, az ember már érezheti a folyó jellegzetes illatát, mely leírhatatlan. Vagy ha mégis, akkor nem más, mint nyüzsgő iszap, hűvös homok, fáradó lomb, ünnep-füstje, beúszó szenny, elsodort könny, cimetes láp..., egyszóval: (?).
Régebben, iskolás koromban, a nyarat várva gyakran odatelepedtem a jobb-parton húzódó töltés fölé mint egy szellemkép, valahol a híd és a Halászcsárda között félúton. Trónoltam ott tétlenül mint egy óriási, áttetsző szobor, csak "voltam", szemlélődtem, ahogy az egy ilyen látomáshoz illik. Fejem, a fák lombsávja felett, hatalmasan pihent egy fokozatosan mélybe vesző, homályosodó testen, melynek lábait eltakarta a sűrű, zöldellő füzes. Ha a városháza felől nézett volna valaki, egy kissé lefelé tekintő, halvány profil tűnt volna a szemébe, de persze, csak én láthattam az egészet. Arcom színe olykor beleveszett az ég kékjébe, mint egy túlhígított akvarell. Megijedtem: megeshet, hogy egyszer eltűnök innen? Ettől kezdve jobban odafigyeltem valamire. Arra, amire vártam, vagy amiről megéreztem, hogy itt van, és hogy nagyon gyorsan múlik: arra az időre, amikor... nem kell még megfagynom a Hold alatt.
Az iskolaév végén azután valóban eltűnt a szellemkép, s a helyébe léptem én magam. Gyalog vagy biciklin, naponta jártam meg ezt az útszakaszt, a Halászcsárdáig meg vissza. Ekkor már rendszeres lett a forgalom a nyaralótelep felé, autók is közlekedtek a bűzösre forrt, vagy éppen kiszáradt csatorna túloldalán, a töltéstől már védett "Kisrét" határában. Fenn a töltésen, a futók vagy sétálók, kocogók vagy kutyát sétáltatók, mindenki továbbra is maga elé nézve, csendesen teljesítette a számára előírt távolságot, a fűben kitaposott két (oda-vissza) csapás egyikén, néha megkerülve, lopva szemügyre véve egymást. Jómagam, hiába pillantgattam fel újból és újból, hogy jobbról odafent megjelenjenek az árterület erdejének lombjai, majd még magasabbra és balra, aztán egészen le, a kertekké alakított földek látóhatáráig, ameddig a párákkal szántott ég húzódott, nem tudtam visszaidézni azt a tájat (az akkor még népesebbet), melynek tavasszal még úgy lehettem része, mint most, egyetlen lépésem újrahaló reményének.
Az Augusztus gyors, majd mind makacsabb záporai, esői még inkább hívogattak a folyótól védő, de már átázott töltés tetejére. Úgy éreztem, hogy nem én búcsúzom, hanem tőlem búcsúzik valami szép várakozás, helyét az engedelmes kivárásnak adva át.
Az évszakok nálunk lassan, fokozatosan váltak úrrá, csupán mi siettettük néha a felavatásukat, mert a biztonság kedvéért "előre is gondolkodtunk." De nekem ez akkoriban ritkán sikerült. Elszédített a kiteljesedések mögött megbúvó hanyatlás izgalma, s így rohantam lefelé kiguvadt szemekkel az ürgelyukakkal aláaknázott töltésoldalon, azt se bánva, ha netán a levegőbe röpít az egyre növekvő lendület.
Az őszt régóta csak fényképekről ismerem. Valahogy így helyezhető el legjobban az emléktáramban. Még eszembe jutnak a már lemetszett, és a talaj menti fagyokra előkészített rózsatövek, s az ezekre boruló felgereblyézett föld-piramisok, de az a dagadtra öltöztetett kisfiú az öccsével, az udvar kibetonozott szigetén a bukszusfák között, már képpé dermedt: törvényeket sugalló, fakuló papír lett belőle. Az udvar, közben belerozsdásodott az állandó várakozásba. A nehéz vas-taliga meg néhány hordó, a lebontott, cseréptetős budi előtt álló, régen kivágott hatalmas olajfa kitéglázott helye azonban győzi az idő megpróbáltatásait. Mert a tárgyak makacssága, a helyükben van. A régi emésztőgödrön nőtt buja zöld, pedig már famagasságra törekszik. Kicsi erdővé válhatna újra, saját, igazi folyóval.
A külön-külön, egymástól csak méterekre fekvő, elmozdíthatatlan, gondosan elrakott kályhacső-könyök, autó-csomagtartó, orvosi műszer-szekrény, tévéantenna vagy megboldogult nagybátyám régi, kiégett diódáinak önkéntelen áldozatából éled újjá ez a negyed-holdnyi tér, minden évszakban újabb, korához illő ruhát öltve.
Jön a tél, pedig nálunk nem a fehér a gyász színe. Talán éppen ezért, nem is esik rendes hó az elkövetkezőkben sem. Vagy ha esik is, nem fagy meg, hogy megmaradjon.
Egy hét múlva karácsony, s a holdnaptár előző napra teliholdat jósol. Lehet, hogy a föld nagy kipárolgása teszi, vagy a füstölgő kémények az okai, egy biztos: huszonnegyedikén este fél hét felé fogok hazaérni az iskolából. A ház fölött, kicsit jobbra ott virít majd, a ködtől árnyaltan mint egy akvarell, egy hatalmas fej, a sárga tányér, hideg arcával és megsimogathatatlan búbjával, s én, felnézve azt mondom majd halkan, hiú intimitásomtól megrázkódva:
- Udvara van a Holdnak..., istenem...
Verebes Ernő
13. számú tájirat
Írásfalva
(egy Táltos temetésére)
Szülőhelyem, Írásfalva, két település összenövéséből keletkezett valamikor nagyon régen, a mitikus idők ködébe veszve. Az biztos, hogy nem szerelmes összeölelkezés volt ez: megútált, szülőktől kikényszerített frigy, ahogy az akkoriban szokás volt. A kölcsönös undor az elhálatlan éjszakák sorát szülte, s nem a harmadikat, akinek szeretett létezése legalább az iránta érzett felelősségből közös cselekvésre sarkallhatta volna a két felet. Így az együttes cél teljes hiányában a falusiak, annak ellenére, hogy ugyanazon település lakosai voltak, vélt hovatartozásuk szerint mindig is élesen elkülönültek egymástól. A falu nyugati részén csoportosuló dombosiak a mai napig műveletlen vadparasztoknak tartják a lankásiakat, akik angolvécés fürdőszobájukat is tisztaszobának használják; a keleti részt betelepítő lankásiak pedig panelházaikkal híreskedő, városiaskodó bunkónak tekintik a dombosiakat.
Jómagam, szüleimnek hála, a dombosiak által provinciának nevezett lankásra születtem. Házam a periféria szegélyén helyezkedik el. Nyugatra néző ablakomból leláthatok a dombosi völgy betonkockás sivatagára.
A háború előtt meglátogatott furcsa nevű barátom, Nyárfás Attila, az ezoterikus tudományok nagy búvára, hogy fölforgassa életemet. Akkor éppen a kínai Feng-sui kötötte le minden figyelmét. Valami számomra teljesen ismeretlen okra hivatkozva azt állította, hogy nyugatra néző ablakaimat be kell falaztatnom, és keleti irányba kell újakat vágatnom. Sőt azzal a hajmeresztő ötlettel is előhozakodott, hogy házamat északabbra kellene áthelyeznem, mert a többi oldalról temető övezi, az pedig igencsak veszélyes kisugárzással redelkezik. Az utóbbi javaslatot elvetettem: mégha egyeznék is vele, honnan lenne anyagi lehetőségem a kivitelezéshez? Az első viszont nagyon megtetszett: nem, mert osztoztam a nézeteivel, azért mert mindig is útáltam, hogy kivézve ablakomon folyton-folyvást Dombost kelljen bámulnom. Már meg is kezdtem az előkészületeket, amikor hirtelen kiütött a háború.
Délről jött a veszedelem. Falunkat két éven át ostromgyűrűben tartották. Semmilyen hírt nem adhattunk időközben magunkról. Egyedül déli irányban, a dombosi folyón át nyílt kapu a falu és a külvilág közt. Persze az ismertetett okok miatt mielőttünk, lankásiak előtt ez is zárva volt. Időnként, nehogy eltunyuljunk, bombázni kezdtek bennünket. A keleti részt nehézfegyverzettel, a nyugatit aknavetőkkel. Nekem legalábbis úgy tűnt, hiszen Lankásból a házamon kívül semmi sem maradt, míg Domboson alig volt észlelhető a rombolás. Persze jellemző, hogy a háború elvonultával, az újjáépítés pénzeiért harcba szállva, a pusztulás miatt a dombosiak sokkal nagyobb lármát csaptak, mint mi, a valódi kárvallottak.
A békével azonnal meglátogatott mesterem is, Huang Ho. Én még mindig tervem megvalósítását fontolgattam. Gondolván, hogy kínai lévén a Feng-suihoz bizonyára sokkal jobban ért Nyárfásnál, az első adódó alkalommal kikértem a véleményét. Nevetve válaszolt: "Na és, nem tudod, hogy keleten kel föl a Nap, és hogy nyugaton megy le?" A temetővel kapcsolatban csak titokzatosan mosolygott. Unszolásomra mindössze ennyit mondott: "Ez a te temetőd. Látod azt a kidőlt fejfát? Olvasd el, mit ír rajta!"
Mélységes nyugalom öntött el. Ezután nekem már semmi és senki sem árthat! A naplementét kémlelve esténként ott ülök az ablakom előtt: nézem Dombost, nyugatot, és csak mosolygok.
Sáfrány Attila
14. számú tájirat
Az előadás folytatódik
Szobám zsúfolásig tömve könyvekkel, kazettákkal és kaktuszokkal. Hogy minden elférhessen, az ágynak középre kellett kerülnie. Lefekvéskor eldönthetem, nyugatra vagy keletre nézzek. A kilátás egyik esetben sem dicsekvésre méltó: kelet felől öcsém szobájának ajtaja, nyugatra pedig az ablak a szomszéd jelenleg csupasz ágú diófájával.
Gyermekkoromat szintén egy pici szobában töltöttem. Méghozzá szüleimmel megosztva. Volt még három rendkívül tágas helyiség, amelyet viszont nem használtunk. Mondhatom azt is, nem volt, mivel, ha valamit nem használsz, akkor azzal igazából nem is rendelkezel.
Holnap új házat készítek Fredi számára. Ha véletlenül össze nem futok egy cicával... Egyes feltevések szerint, az ember és az állat természetét a földalatti vizek, azok iránya és forgása határozza meg. Az új kutyaházra mindenképp szükség van, Fredi furcsán viselkedik háza alatt az emésztőgödörrel.
Egyetlen szobánkon nem volt ablak. Amikor egyetlen ajtaja kitárult, a keretben a szomszéd cukrász omlatag emeletes háza jelent meg. Egy alkalommal, amikor egyedül a kertben western-jelenetet elevenítettem fel (persze, hogy egyedül, kivel mással: tollal a hajamban a fán Ülő Bika módjára rikoltoztam, majd földre ugorva és kalapot nyomva fejembe, pisztolyommal a fa lombjára tüzeltem - akár Caster), megcsípett egy darázs. Elsírtam magam. Kisült, hogy a darázsfészek a cukrászház eresze alá ágyazódott. Azóta utálom a nagy épületeket. Élősködők sora tanyázik bennük.
Marhaság, állítja külföldi barátnőm, és a földalatti vizekre, a szobaberendezés és a kilátás kihatására gondol. Az én elveszettségem (állítólag ilyen vagyok) azzal magyarázható, hogy én még mindig előző életeimet élem. Ezért nem tudom magamat semmivel sem lekötni.
Gyermekkoromban gyakran álmodoztam arról, hogy elutazok Kaliforniába. Ez a vágy főleg akkor hatalmasodott el rajtam, amikor megtudtam, hogy John Wayne rákban szenved. Úgy éreztem, én vagyok, aki a helyére léphet. Hogy miért nem mentem el? Nem tudom, pedig sem ablakom, sem kilátásom és akkor még kutyám sem volt.
Eltűnődtem barátnőm szavain. Lehetséges lenne, hogy Fredi kutyámat Freddie Mercury lelke szállta meg?! A nevek hasonlóságát mindeddig csak furcsa egybeesésnek véltem. Ha jobban belegondolok, a dolog nem is olyan ártatlan. Házörzőm a látogatókat rapszódiával és rádiógagával fogadja!
A tudatlanság sötétje és a zavarodottság 28 éves koromig uralkodik majd fölöttem, mondja a barátnőm. Tudniillik, akkor kezdem majd csak élni mostani életemet. Ha minden igaz, felnövök majd, megváltozom, a helyes útra térek. Ezek szerint a szomszéd diófája, amelynek ágai a szobámba nyúlnak, semmilyen szereppel sem bírnak. Borzasztó; akkor meg minek ültette?! Mennyi hiábavaló erőfeszítés: hogy ne bizonytalanodnék el! Itt van például a szomszéd cukrász. Felépítette a laktanyát és elköltözött. Lehet, azért, mert a helyiségekre rossz helyen vágott ablak és ajtónyílásokat, mivel Mekka felé semmi sem nézett; vagy csak azért utazott el, mert valami Marco Polo féle lélek telepedett meg benne; esetleg, mert jóelőre kitervezte, csak hogy a darázscsalád megtelepedhessen, hogy aztán nem kedvelve westernjeleneteimet egyikük meg is csípjen? Nem tudom.
De mi van akkor, ha a barátnőm tévedett és a kínaiaknak van igazuk? Mit csináljak akkor? Hiába forgolódom az ágyamban, mindaddig, amíg a szomszéd nem vágja ki a diófát, és az öcsém nem takarít föl a szobájában. A kilátásom pocsék. Csak gyötröm magam, amiért nem oldottam időben kereket. Nem tudom, a hollywoodi cicák között mennyire ismeretes a kínai elmélet, és ők mennyire forgolódnak ágyaikban...
Azt hiszem, mégis inkább a barátnőmnek adok igazat. No, nem azért, mert külföldi. (A kínaiak is azok, mégsem dőlök be nekik. Még most sem, amikor megnövelték a kivitelt és fellendítették a turizmust. Már hazánkból is rendszeres járatok indulnak.) Fredi kutyám végett. Rájöttem, hiábavaló vállalkozás lenne házat építeni a részére. Az is csak az emésztőgödörre kerülne, és a kutyám akkor is csak azt ugatná: I Want It All. De csak hadd ugasson, a cicák meg csak doromboljanak még egy ideig!
A cukrász elutazott, pedig kiváló fagylaltot készített. Én is elutazom. Már holnap. Kali..., akarom mondani: Iróniába. Felveszem az ottani állampolgárságot, csatlakozom valamely nemzeti kisebbséghez, í-román, ír-omán vagy író-mán leszek.
Igen, elutazom. Fredi kutyám pedig teljesen megért. Hol felém, hol meg a frissen érkezett cicára vizslat. Közben azt ugatja: The Show Must Go On...
sándor zoltán: SöZö
15. számú tájirat
Metafizika
Nem tartom magam egy metafizikus jellemnek. Ez alatt körülbelül azt értem, nem hiszem el, hogy azért fájdul meg rendszeresen a fejem a nappaliban, mert hetvennyolc és fél évvel ezelőtt itt valaki öngyilkos lett és a boldogtalan szelleme most itt kísért a falak között (szerintem inkább a huzat az oka, vagy még inkább a cigaretta); nem hiszem el, hogy a médiákon, vagy miken keresztül beszélgetni lehet a túlvilágiakkal (sőt, még azt sem, hogy egyáltalán létezik túlvilág); hogy az ingával meg lehet határozni az ágy optimális helyzetét; hogy a fekete macska meg a tizenhármas szám szerencsétlenséget hoz, meg minden. Nem hiszem el, hogy a véletlen események valójában rejtjelezett üzenetek, sőt, én még azt sem hiszem el, hogy puszta meditálással fel lehet emelkedni a földről. Én Newtonnak hiszek. Az ember az egy súlyos valami, anyagból van és húzza lefelé a föld.
Ezt egyébként nem előnynek, hanem jellembeli fogyatékosságnak tartom. A világ az egy borzasztó érdekes és izgalmas valami, amiből én - nyilván félelemből - nem vagyok hajlandó magamba fogadni azt, ami számomra megmagyarázhatatlan. Egyébként is mindig mindent görcsösen meg akarok magyarázni, méghozzá mindig racionális érvekkel. Az irracionálisról egyszerűen nem veszek tudomást (mondom, nyilván félelemből), pedig van.
Szóval, ha kinézek az ablakon, a templomot látom. Magáról a templomról nem nagyon tudok mit mondani, pont úgy néz ki, mint egy templom. Nincs is ebben semmi különös, más ember is lakik templom mellett (és nyilván őt is idegesíti, ha a délutáni szieszta ideje alatt a füle tövében kongatják meg a nagyharangot). Már több mint egy évtizede lakom az épület - és az azt körülvevő szimbólumrendszer (metafizika?) - tőszomszédságában, és ha emlékezetem nem csal, ezalatt az egy évtized alatt összesen háromszor jártam benne. Egyszer, amikor a fiamat keresztelték, aztán amikor a lányomat, meg egyszer, amikor a helyi együttes karácsonyi koncertet adott a templomban, utána meg áthívtam őket egy rumos teára. Viszonyom a templom iránt tehát meglehetősen - mondjuk így - laza, ugyanakkor nem elutasító. Sőt! Részeges éjszakák (vagy akár józan kimaradások) után hazafelé baktatva vagy biciklizve mindig megnyugtatott, amikor a sötétségben kivettem a torony még feketébb elmosódó körvonalait, fölötte a holddal, és így van ez még ma is. Van ugyan ebben a képben valami misztikus és félelmetes, de számomra mindig a másik hatás volt a fontosabb. Mozdulatlanságával, masszív jelenlétével a sötétben valahogy biztonságérzetet adott. Én itt vagyok, világosban és sötétben egyaránt, itt voltam előtted és itt leszek utánad is, felém tarthatsz, a tövemben ellehetsz, súgta a magasból ez a fölém tornyosuló fekete árnyékobeliszk nekem, a földön cammogó embernek. Meg aztán tájékozódási pontnak sem utolsó egy templom: "Tudod, ott lakom a templom mellett", lehet mondani a látogatásra készülő idegennek, és ez jócskán leegyszerűsíti a magyarázkodást.
Ez a békés egymás mellett élés aztán arra késztetett, hogy ne csak az épülettel, hanem magával a vallással is tisztázzam a viszonyomat. Tisztáztam. Lett is belőle egy olyan nyakatekert hibrid érvelési rendszer, amit még elmondani sem merek, mert a józanabbja kiröhög, a vallásosabbja kiátkoz. Szóval, van erről egy elméletem, amit szégyellek elmondani, úgyhogy inkább nem mondom el.
Na jó, elmondom.
Tehát vegyük a Tízparancsolatot. Mivel tíz van belőle (mármint a parancsból), kiválóan megfelel a százalékszámításra. Nézzük meg, mindennapjaink során a tízből hány parancsot tartunk tiszteletben, és máris megtudhatjuk, hány százalékban vagyunk keresztények. Én például "eléggé keresztény" embernek definiáltam magam, és nem azért, mert meg lettem keresztelve, vagy mert templom mellett lakok, vagy mert hiszek, vagy épp nem hiszek Istenben, hanem azért, mert azon kaptam magam, hogy mindennapjaim során akarva-akaratlan, neveltetésem, környezetem, saját gondolataim és még ki tudja mi minden következményeként jelentős mértékben tartom magam a Tízparancsolatban lefektetett erkölcshöz és értékrendhez. Vagyis, a vallásosságot nem a misérejárások száma határozza meg, hanem az, hogy az illető egyén mennyire tartja tiszteletben az illető vallás törvényeit, függetlenül attól, tudatában van-e egyáltalán annak, hogy mit tart tiszteletben, vagy sem - mondom én. A százalékszámítást meg tessék elfelejteni, az hülyeség.
Akárhogyan is, amikor felvetődött ez a "mit-látsz-ha-kinézel-az-ablakon?"-téma, nekem valahogy nem tetszett ez az egész templomdolog. Nem akartam én vallásról, Tízparancsolatról meg kereszténységről írni. Akkor jött a mentő ötlet: az ember nemcsak otthon néz ki az ablakon! Van munkahely is a világon. És akkor jött a megdöbbenés is. Érdekes, hogy már több éve vagyok ebben a negyedik emeleti irodában, de még soha nem tudatosodott bennem, hogy amikor itt kinézek az ablakon, akkor a háztetők és lombkoronák monoton hullámaiból egyetlen szirt emelkedik ki, amikor süt a nap, akkor szinte vakítóan. Igen, a templom. Nem egy másik, AZ a templom. Az, amelyikben nem is olyan régen megölték a papot, aki megkeresztelte a fiamat (állítólag a templomba takarítani és ténykedni járó környékbeli fiú volt a tettes, mert a pap - a fiú számára - tisztességtelen szexuális ajánlatokkal zaklatta, ő pedig már nem tudta elviselni a nyomást, de ez a mai napig nem derült ki egyértelműen), aztán felsőbb utasításra máshová irányították az utódját, aki megkeresztelte a lányomat (ő igazán egy jámbor lélek volt, minden hívőjét "szegíny"-nek nevezte és sajnálta már azért is, hogy egyáltalán szóba kellett állniuk vele, de talán éppen ezért nagy népszerűségnek örvendett a nyájban, petíciót is írtak a püspökhöz, amikor a pap elment, persze hiába), úgyhogy most megint egy másik pap van benne, de ez talán nem is tartozik most ide.
Összegeznék: az ember két helyen (otthon és a munkahelyén) és egy állapotban (bezártságban, falak között) éli le életének kilencven százalékát (már megint ezek a százalékok!). Ezt a bezártságot enyhítendő találták ki az ablakot, a szabadság illúzióját, az egyetlen vizuális kapcsolatot a kinti, falakon túli világgal. Én abban a furcsa helyzetben vagyok, hogy bármelyik börtönöm ablakán is nézek ki, a hatalmas világnak mindig ugyanazt a piciny kis részét, ugyanazt a templomot látom. Ez nyilván valami rejtjelezett üzenet, amit nem tudok dekódolni, valami figyelmeztetés, tanács, intelem, vagy talán inkább sors, kijelölt út, eleve elrendelés. Metafizika. Válasz kellene, valami magyarázat, persze racionális.
Persze nem találom.
Kókai Péter
16. számú tájirat
Vákuum
és..., Nyomás: világtalanok tapogatnak tekintetükkel..., és..., ruha alá nyúlnak, egymás bőréhez..., és..., szántanak egymásban az útvonalakon végigfutva..., és..., sikít a csend..., és..., halkan csikorgó fékek..., és..., suttog a vágy a fülekbe..., és..., hogy ordítsa már el valaki magát..., és..., csak az automata ajtó csipog..., és..., nyílik ki szélesen..., és..., szemgolyók nyikorognak az elázott arcokba belenyomva..., és..., egymás szemébe köp a boldogság..., és..., hogy szóra bírja a néma pillantásokat..., és..., mozdulatlanul maradnak a hangok..., és..., körülcsavarják a testeket..., és..., hozzászorítva azokhoz a vágyakat..., és..., amelyek sebeket törtek..., és..., maszkok rikítós színei..., és..., melyek zsíros vastag rétegben..., és..., ráfagynak az eltorzult képekre..., és..., csecsemő koncolja fel a csendet..., és..., amely visítva rohan végig a tekinteteken..., és..., cumival tömik be a száját..., és..., de visszhangzik még pár percre..., és..., szürke sima szobrok darabokra törve dőlnek ki az ajtón..., és..., szögletes hidegbe beleakad a kéz, a láb, a fej..., és..., metszenek az élek..., és..., hideg síkján végigcsúszni..., és..., mint ahogyan a szem halad a térben..., és..., könnyedén meg nem akadva az élet élén..., és..., hogy ne sértsen az..., és..., a földről a rengeteg szemetet feszíteni..., és..., mint ahogyan azt odaszorítja a mozdulatlanság..., és..., hülyeség..., és..., nehéz a légzés..., és..., mert kiszívta a levegőt a fagy..., és..., karcolni a tájat..., és..., a beleszorult dolgokat..., és..., hasít a hang, a kép, a szó..., és..., füledet befogva..., és..., bujkálsz az eredő elől..., és..., az eredőben lévő lyukakban..., és..., bice-bóca kutyus egy csontért kapar..., és..., anya a szemetest bújja..., és..., amely tövébe odavizel a sánta..., és..., a pára meleg..., és..., majd az is kihűl..., és..., odaköt..., és..., kifeszül a tájra az árnyék..., és..., megtöri néhány lépés, szárnycsapás, kutyakaparás, az anya korgó gyomra..., és..., majd az eltört tények is ott maradnak..., és..., ahol vannak..., és..., varjak röpte veszik el a fák koronáján..., és..., öregember lopja a tűzrevalót..., és..., odaszokik hozzá a hangos nyögés..., és..., mint a körme alá a kosz..., és..., kihűlt varjú a földön..., és..., pikkelyes bőrű lábán begörbült karmok..., és..., melyek úgy kapaszkodnak a magasba..., és..., mint kéz a kukába..., és..., mint, apró öröm a jégre vert mag..., és..., a templomóra megállt..., és..., a madár várja..., és..., hogy valaki melléfeküdjön..., és..., oda ahol a pillanatok remény nélkül múlnak el..., és..., reszket egy menekült körül a teste..., és..., magához szorítja a koszos ruhával a bőrét..., és..., a jég hullámán csúcsosodik egy cumisüveg..., és..., odafagy egy éhező ajak..., és..., megrepedt, kemény szar fordul a földön jobbra..., és..., fej nélküli Barbie ült bele a talajba..., és..., beleszorítják egymást a dolgok..., és..., a negatív nyomásba..., és..., Roppanás: az ég kiszakad, belélegzi a tér a fény látványát, széttaszítja az árnyékot, a megdermedt élet nedvet enged, a fekete tollas elkezd rothadni, a vizelet elveszik a földbe, szagot ereszt a táj
designer
17. számú tájirat
Visszanézés, elfele
S. A.-nak
Itt vagyok. István szerint, ha már nincs más választásom, az azt jelenti, hogy már választottam: ezt. Fordított élet, visszatükröződés, MÁS világ.
Az íróasztal jó helyen: a délre néző ablak előtt. Hiába. Ágyban, felhúzott térdemre rakott csillagászati könyvvel teremtem meg az íráshoz szükséges kényelmet. A könyv jó alátét, néha bele is lapozok. Ámulok.
Négyszer ötös, és nem hálószoba, hanem menedékhely, odú, barlang, néha fészek, néha kripta... Kiindulási pont. Visszavonulni, összpontosítani, sebeket nyalogatni is jó. Kitörni, támadni is olykor.
Az ágy mellett kisasztal. Rajta: rádió, könyvek, folyóiratok, gyufa, füstölőpálcikák, megrágott alma, gyűrű, lánc medállal, egy vers, amit jó újra olvasni... Az ágyon is könyvek. Halott filozófusok. Levelek barátomhoz. Napló.
Az ablak sivár látványra nyílik: szomorú ház, rossz kerítés, omladozó épületmaradvány. Víz is van: pocsolya. Közöny. Ha odaállok az ablakba, senki sem vesz észre, senki sem köszön, int ide. Senki sem mosolyog a másik járókelőre. Talán az eső teszi, de az is lehet, hogy nem. Tegnap is ez volt. Kutyaoltás ideje, rengeteg elcsapott eb szaglássza a kerítést. A vigasztalóbb délvidék messze: ha a lélek szárnyalhat, ott a hegyek, a barátok, a kihívások és a lehetőségek is. Éjjel a Jupiter látszik szemből, korasötéttől hajnalig. Szépség.
A háztól keletre minden vad és nyaranta zöld, mint az erdő: madaras. Az utcai mezsgye mellett jó hatvan méteren át nincs kerítés, csak fák. Bodza, akác, vadmeggy, koronafa, szederindák tömege; minden borostyánnal benőve.
Nyugatról szomszéd. Karnyújtásnyira. Szemét, gaz, romok. Messze dombok, az estefelé szépsége, kukoricaföldek.
Északra tőlem fal. Ablaktalan. Takarja a lényegest. Mögötte kezdődik a jó két holdnyi mélyedés, amelyben a mi kertünk is van, három másikkal együtt. Az északi szomszéd rossz drótkerítését tujasor takarja. A házfal és a kerítés között a KERT, benne fenyők, egy áris, ezüsttuják, nyírek és gyümölcsfák, orgonabokrok és tűztövisek, akácok. A kert szíve is itt van, a fák között: a tó, körülötte nád, sás és egyebek. A közelben korhadó fatörzs, pad, nyárról kinthagyott asztal, székekkel, kisbicikli, eldőlt rostély, hozzátámasztott bográcsláb. Rakásba szedett babkarók. Apró kaviccsal megszórt part. Séta. Néha gondolatok is. A vízben örökké éhes halak. Víztükör a Hold rezzenő másával, ahogy az öngyilkos éji bogár belezuhan.
Rengeteg madár: szarkák, gerlék, rigók és verebek, és egy néha megjelenő, szelídítettnek tűnő, bánatos holló. Baglyok, rengeteg. Éjjel visítoznak néha. Nyaranta sünök vonulnak át a kerten: nyögve, röffenve, morogva menetelnek a kert déli mezsgyéjétől a nyugatin át a szomszéd romos ólja felé. Az utcai lámpafény jól megfigyelhetővé teszi őket, szaporáznak, különben csak ballagnak az álmok kertjén. Nem zenélnek sehol, de hallani vélek valamit. Átszakadt a vékony hártya és egybemosódik a két világ. Tudom, hogy ez túl szubjektív. Minden egy.
Ez van: a víz tőlem északra simul a mederbe; a "magaslat bástyája", a Fruška gora délre, és messze...
Térdemen a füzet, holnap, ha gépelem az asztalnál, talán odasüt a Nap. Majd kihúzom a kész lapot, lemegyek a kertbe, az északi világba, és a tóparton, a kavicson lépkedve újra olvasom. Csalódott leszek, elégedetlen. Tájirat, máskor. Túlnőttem a világon, vagy a világ nem terjed túl magamon. Elismerem, nem ezt tanítottad, nem így. A tájolás a rossz.
Dudás Erika
18. számú tájirat
Magányos felhőkarcoló
Gyermekként gyakran álmodtam angol tájjeleneteket. Lankákat, mezőket, keskeny utacskákat, karámkerítéseket, virágokat... Minden alkalommal máshogyan, a képek a kora reggeli vagy késő esti félhomályból derengtek fel. Angol delet soha nem álmodtam. Mulandóságuk fölött rendre ugyanazon szabadságérzet lett úrrá rajtam. Elragadtatással töltöttek el, mint az angyalt a végre fülébe súgott bizonyosság: halál nem is létezik. Álmaimban tudni véltem mindennél bizonyosabban, ez Anglia. Soha nem jártam ott. Ott él viszont a nagybátyám már közel fél évszázada, valószínűleg a szigetországi hajnalok és naplementék álmai ürügyéül ez szolgálhatott. A nagybácsit szintén nem láttam életemben. Tavaly tavasszal ugyan kimentem elé a reptérre, de nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy igazán ő az, aki öt évtized múltán hazatért.
Ifjúkoromban Finnországot álmodtam. Mindig ember és hó nélküli tájat. Mégis bizonyos voltam benne, hogy az Finnország, ha nem is jártam soha ott és finn embert életemben nem láttam. Igaz, hogy tíz évvel később, tehát napjainkban, felhívtam a nagykövetséget, és egy készséges asszonyság néhány mondatomat - egy elbeszélés kellékeit - finnre fordította. A finn álmok szintén büszkeséggel töltöttek el. Mint az angyalt, akinek a fülébe súgtak...
Tiéd lehet a hosszú élet, ha fejed északnak, farod délnek..., mondta egyszer egy - nem tudom miért kedves - ismerősöm. Jógával foglalkozik, legalábbis ezt állítja. Mindenesetre megmagyarázta, fájdalmaim, úgy a testiek, mint a lelkiek, abból fakadnak, hogy szakszerűtlenül alszom. Megtetszett a feddés, mert a törődést éreztem meg benne. Addig úgy aludtam, ahogy tudtam. Az irányzékkal egyáltalán nem törődtem. Egyébként is, az irányt a ruhás és éjjeli szekrények, a kályha és a polcsor helyzete határozta meg. Ez a beosztás képezte valami módon a Törvényt. Ha valamit is lehetett változtatni, az az én ágyban való helyzetem volt. Kiderült, hogy a legveszélyesebb változatokat kombináltam, kelet-nyugat és fordítva. Tökéletesem nem értettem az utasításokat, de azért meghallgattam azokat. Az én világom számára azt jelentették, hogy megszegtem a Törvényt. Ám a szüleim észre sem vették szobám új elrendezését. Továbbra is a megszokott módon pihentek, fejjel délnek. Ok nélkül rettegtem. Mindegy, a lábaimat délnek fordítottam és hamarosan jobban éreztem magam. Ha a fájásokat nem veszem figyelembe, egészségesnek érzem magam. Közben azt is megállapítottam, a jó egészség nem jelent hosszú életet is. Ezért (még mindig ismerősöm hatása alatt) úgy döntöttem, többé nem törődöm a hosszú élettel. Az észak iránt fordított fej ténye önmagában is elegendő.
Íróasztalom fölött, amelynél most is ülök, áll a tévé. Mögötte az ablak. Pontosan a magányos felhőkarcolóra tekint. Bármennyire is kísértetiesnek tűnik, ezúttal megkísérlem kísértetiességét megérteni. Az épület lehet, hogy valami csodálatos látványt fed el. Valami mindig takarásban van. Ha azt állítom, hogy az élet maga az eltakarás, valaki bizonyosan akadna, aki azt válaszolná, hogy fogalmam sincs az életről.
Bárhogyan is van, amikor elalvás előtt egymás mellé rakom két lábfejemet, célzót kapok, amelyen keresztül délre látok. Ha félkörben elfordulnék, a felhőkarcolóra céloznék.
Joachim Olbrin története szerint, akinek minden kínlódása abból eredt, hogy nem találta helyét e világon, két isten létezik. Az északi és a déli. Az első kockát dobva, a másik intuíciójára hagyatkozva alakítja az emberi sorsot. Még tökéletesebb, maga a történetek története lenne, amennyiben a két isten megbékülne egymással. Így viszont, szinte teljesen jelentéktelen. A hatalom szeretet nélkül az erőszak maga. A hatalom nélküli szeretet pedig az enyészet.
Éppen az ablak előtt állok. A kilátást betölti a felhőkarcoló, amint felfogom végre, hogy ebben a városban kétmillió másik emberrel lélegzem együtt. Soha nem jutott még eszembe ez az ostoba igazság.
És még valami! A felhőkarcolóra meredve egyszerre csak madárcsiripelést, hullámtörést, lombsusogást hallok. Elkülöníteni egyetlen hangot sem lehetséges. Azt sem tudom, tenger mellett vagy a fák között állok. Lábaim remegni kezdenek, és a toronyház helyett Anglia és Finnország tájait látom pillanatonként váltakozni. Egészen a látóhatárig.
Kinyitnám az ablakot. Mint egy gyerek, aki már meg is tette, de nem vett róla tudomást.
Slobodan Ilić
(Fordította: Beszédes I.)
19. számú tájirat
Egy a huszonnyolcból
Homage á G. Z.
Nevének elhallgatását kérte tőlem. Miután elmondta, hogy szereti a határt, a szabadságot, a toronyba vivő rámnézett:
- Felemelő érzés fog el ezen a helyen. Körös-körül csend. Itt teljesen a magam ura vagyok. Nem zavar semmi. Tekintetem virgonc szélként megnyugvást keres.
Elmosolyodott, majd elkezdett mondandóját folytatta:
- De a megtalálás nem lehet cél. Csak a mozdulat érdekes az ilyen nagy mozdulatlanságban.
Kezében cvirklit tartott. Semmibe merülő tekintete határát azzal mérte ki. Megindult. Követtem. Egy ismeretlen - talán felépült -, huszonnyolc városról írt könyvéről beszélt. Azt mondta, a róluk szóló írás már nagyon rég elveszett. A szöveggel együtt persze eltűnt a Huszonnyolc város emléke is. Mint figyelmeztetést suttogta, hogy eltűnik az is, aki keresésükre indul. Meséje kezdett felvillanyozni. Azt, hogy az ismeretlent állítólag városépítés közben ölték meg, már alig hallottam. Valami rémleni kezdett. A sejtelmek születésének földjén éreztem magam, mind távolabb és távolabb társamtól, és ott, ahol a gondolatok gomolygása kerítést húzott közénk, elfogott a szorongás. Már semmi nem volt számomra egyértelmű. A szertefoszló valósággal derengő álomlét kapujában valami óriási elterülést és szétfolyást éreztem. Elhatalmasodó rémületemben elenyésző hangjának foszlányaiba próbáltam kapaszkodni:
"... ha majd szemed nemcsak leltároz, hanem lát is, akkor mondhatjuk csak, hogy teremtő erővel bír..." - hallottam még, miközben a gondolataim és az előttem lévő kép között akaratlanul is értelmet kerestem. Mindhiába. Ebben az álom nélküli álom-állapotban kezdtem belelátni a felszínbe egy másik felszínt. Sem tengeren, sem földön nem járt már lábam. Úsztam azokon az utcákon, melyeken ti most jártok-keltek. A teret nyerő víz lassan mindent elárasztott. Érdekes, hogy az áradás gondolatára egy kicsit megnyugodtam. Magamban mondogattam: "a vízimádó káprázatban él." Egyszerre csak a zöld árnyalatban tajtékzó vizek felett soha nem látottnak vélt, egymástól kisebb-nagyobb távolságra eső szigetvonulatra lettem figyelmes. Mint valami nagy madár fészkei, úgy úsztak a vízfelszínen. A legnagyobb szigetnél, mint partra igyekvő hajótörötteket, embereket láttam felkapaszkodni. Felrémlett az idős emberek szájából hallott rege, miszerint maga a város is ilyen tengernyi Tiszába nyúló kiszögellésre, vagy ahogy ők mondták, "fok"-ra épült. Igen. Képtelenség, de lehetséges. És mint a felismerés ténye, gyúlt ki agyamban az a legendaszerű képtelenség is, hogy e vizek káoszához képest menedéket jelölő vakondtúráson álló magányos csárda - amit költőien Üdítő Bereknek neveztek, és sokáig dacolt az elmúlással - köré épült fel a város. A város, mely hol a folyó jobb, hol a bal partjára vándorolt. Felidézve ismeretlen mesélőm történetét a megölt városépítőről, az egybeesések képtelensége tovább halmozódott. A fáma szerint ugyanis a várost építő frank kapitányt, aki a fehérvári királyok rokona volt, a várost építő munkások verték agyon, és halála után ők uralkodtak e képtelenségben, mígnem újra megjelent az a frank kapitány s embereivel móresre tanította a rendbontókat. Szinte a hihetetlenség határát súrolta a legenda, miszerint a kapitány "Sent Bas"-t kiáltva bénította le az ellenállókat. Mesélték, hogy a város erről a kiáltásról kapta a nevét. Ezek szerint lehetséges lenne, hogy városunk egy a huszonnyolc (4x7) város közül?
Nem volt időm gondolkodni. A tükörsima síkságból kiemelkedett; emberkéz alkotta halmok vonulata jelent meg előttem. Az egymástól következetes irányba és távolságra elhelyezett dombok sora - szememmel egy vonalba kerülvén - megmagyarázhatatlan optikai összefüggésre utalt. Láncolatuk - nekem báris akkor úgy tűnt - valami titkos stratégiát szolgálhatott. A pannóniai labirintus rejtett erővonalait rajzolták volna így ki építőik? Vagy - ahogy a hagyomány mondja - a török korabeli kommunikáció világító szigetei lettek volna? A kérdésekre választ keresve körbejárattam szemem. De hiába mértem. Csak a mérhetetlent láthattam. Elgondolkodva átadtam magam a mozdulatlanság térélményének. A különös sugárzással bíró kurhányokról nekem most a történetben járatosak sem tudtak kézenfekvő magyarázattal szolgálni. Azt mondják e dombokról, hogy táborhelyek, határhalmok vagy őrhelyek lehettek azokban az ismeretlen időkben, amikor hegyvidékről ideszakadt építőik isteneik emlékezetére itt a laposon hegynyi földet hordtak össze. Iszonyatos csendben, talán még pogány énekeiket is hallani, ha az ember áldásos sugárzásuk bűvkörétől megigézetten árnyékukban megpihen. Mondják azt is, hogy temetkező- és kincslelőhelyeknek vélték az árvíz utániak. Az egyiket például azért hívták Ezüst-halomnak, mert talán ezüst koporsót találtak a gyomrában, a másikról azt terjesztették, hogy a városnál megesett híres csatában elesettek sírhelye, s ezért hallani szélcsendes napokon nyögéseket körülötte.
És, lám, képtelenség, de a nyögéseket nem csak hallani véltem. Mögöttem a Tisza, mint Ozirisz áldozatát nyögő vízisárkánykígyó töltésektől zabolázottan tekergett. Hörgéseinek életet-halált hozó refrénjét a védmű inverzfolyóként fogta fel, s rézsüinek lejtőin elgyengülten halt el. A folyó és a vidék drámáját érezvén furcsa érzésként derengett fel bennem az elvesző primordiális erő, mint hogy elveszett az az illúzió is, hogy az újat hozó-vivő Tiszára kukucskálunk mi, partjain élők.
Mire magamhoz tértem, már délre járt az idő. A rekkenő hőségben hirtelen beálló csendben, amikor a nádkisasszonyok és Szilvánuszok suttogása sem hallatszik, a nap egy pillanatra megállt égi útján. Társam eltűnt. A mindenség csendje hosszú kiáltás helyettinek tűnt. Látomásnavigációm képtelenségeivel magamra maradtam.
Valkay Zoltán
20. számú tájirat
Palicsi képeslap
Megpróbálod lefesteni a világot körülötted, a felső rétegek mindig letakarják a régieket, láthatod őket, de csak a felsőn keresztül. A természet talán épp most lehel életet a vízbe; nyugodt tó lesz a fekete szurokból, megjelennek a színek, először a piros, a zöld és így tovább, ismeretlen sorrend szerint. Kellemes a levegő, a sétány köré életet lehel a reggel, frissen vágott fű illata hatja át a helységet. Most jössz; levetem Előtted kétségeimet; ragyogásba képzelem magam - fürdöm a fényben, úszom az illatban. Közben a százéves erdő lassanként arra készül, hogy elsöpörjön bennünket, birtokháborító embereket. Hisz abban, hogy sikerül, ezen a helyen mi is hiszünk benne. Álltál már széttárt karokkal a tenger előtt, mikor a lábad előtt feküdt az élet, a világgal való kötelék? Mi, emberek, azt hisszük, hogy hatalmasak vagyunk, annak az istennek hisszük magunkat, amelyet vigasztalásképpen önmagunknak gyúrtunk...
Ismét itt vagyunk, felmelegedett a tó, a levegő beleremeg a forróságba, mi pedig rohanunk frusztráltan, rettegve a parancstól, néha felnézünk, elmosolyodunk, majd visszabújunk védekező állásba. És itt az a mosoly, melyről nem tudhatod, mennyire önzetlen, és mennyire a Tiéd. Feloldja a tükrében megbúvó arcvonásokat, örömpalástja alatt jókedvűen sétálok vissza a régi épületek közt. Mindig látni akartam azután, figyeltem kívülállóként, ahogy jössz a sétányon, mindig ugyanazon az útvonalon, kipirult arccal, de lassan.
A jazz teljesen betölti a hotel magas hallját, már majdnem reggel van. Kimegyek, nagyot szippantok a deres levegőből, melyet lehűt a tavat fedő jég. Messze visz el a zene, régmúlt korok fekete-fehér filmkockái közé, Hollywood gondtalan álmába... Felriadok a telefon hangjára, majd elindulok a téli, hóval fedett sétányon. Akkor lett láthatatlanná, amikor elmentél. Mögötted levelek lepték el a sétányt. Idegenként mentél el és visszavonhatatlanul. Álltam és néztelek, míg el nem tűnt autód a fák közt. Egyszer Utánad kellene rohanni. Nem tudjuk, merre visznek bennünket vonataink, néha találkozunk egy-egy állomáson, majd utazunk tovább az ismeretlenbe, és nem is köszönünk el egymástól.
A fák minden ágát jég vonta be, minden csillog a napsütésben: az újságírók elégedetten fényképeznek, a büszkeségtől szinte remeg a levegő. Elmegyek, elvonulok az ébrenlét határára, ahol az átható basszusok átlátszóvá, egyedivé és egyenrangúvá tesznek mindenkit, aki hajlandó elrepülni egy papírrepülőn, és magával vinni mindenkit egy szebb világ felé.
Megpróbálod lefesteni a világot, a valóságon felüli világot, akármit is festesz, hiszel benne, szinte látlak a színes képeken...
Szalay Andor
21. számú tájirat:
Kilátás - rendezés alatt
Alig pár órával a bombázások bejelentése előtt régi barátomnál, Ottónál tettem látogatást. Úgy tetszett, akár vége szakadt a hányattatásnak, lezárult ezzel Odüsszeiánk, hazaérkeztünk, csak Pénelopét kell megszabadítanunk duhaj és részeges kérőitől. Az idő ugyanazon hely újbóli előfordulása folytán (ismét Újvidéken voltunk) alkalmasnak kínálkozott a mitikus magánkorfordulóra.
Hármasban ültünk a panelben, ott volt Alexandra is, Ottó felesége. Amikor az ízléses lakást méltattam, a rokonszenves fiatal házaspár megjegyezte, a Dunára nézne ablakuk, ha nem takarná el a kilátást a párhuzamosan húzódó tömbház. Sebaj, fűztem tréfálkozva hozzá, ez a perspektíva még módosulhat. Ne is mondd, szólt Alexandra, és elmesélte: szarajevói gyerekszobájának is ilyen hibája volt, latolgatta is sokat az ablakbeépítést, aztán egy nap a gránát kibontotta az egész falat.
Egy másik barátom, akivel szintúgy ritkán találkozom, szintén új albérletbe költözött. A nyáron jártam nála utoljára, s ami a látogatás óta nem hagy nyugodni, hogy a bérlemény egyetlen ablaka az épület szellőztetőaknájára nyílik. Messziről, föntről szivárog a fény, s ha az ember a párkányra könyököl és feltekint, akárha kútból hunyorogna az égre. Ha futólag vízszintes pillantást vet, a méteres kilátás a tégla habarccsal megkötött tengerére tárul. Bíztattam is házigazdámat, írja meg nekem ezt a perspektívát az Óriástájiratba, ez ideig azonban mindhiába.
Persze lehetne még ennél is rettenetesebb a kilátás. Mondjuk, ha ablak tárulna ott szemben, az akna túloldalán is, s azt kellene tapasztalnod, hogy a rebbenő függöny mögül leselkednek, és az is megeshetne, hogy amikor hársvirágzás idején kihajolnál lélekgyógyító illatokat szippantani, kis híján összeérne homlokod a trikós, tetovált, mezítlábas cigarettát szívó szomszédéval. Egy ideig nyilván kerülnéd tekintetét. Ám mikor már meguntad bagóját szagolni, s nem tudsz már félig visszafojtott böfögéséről tudomást sem venni, mégiscsak a szemébe nézel, s a téglarengeteg kráterablakában könyöklő trógerben önmagadra ismersz. Maga tanult ember - merengne a nyálas csikket szájából kiemelve -, de azt tudja-e, miért is ütött ki ez a háború? Hát egy nő miatt - adná meg a választ is rögtön, némi hatásszünet után.
Ugyanezt az ablakot, amelyet, ugye, akarnok képerővel a kitekintést elrekesztő téglafalon létrehoztunk, képzeljük most elhagyatottnak. Üvegcserepek, ragasztószalagok, keresztbe szögezett deszkák. És a tábla, mint egy kirakaton, amelyben mezítelen bábuk, kitekeredett nyakú babák állnak, szerte pedig csonkolt végtagok, egy elegáns kézmozdulattal semmibe mutató kar, molyrágta parókák hevernek. Kilátás - rendezés alatt.
Beszédes István
22. számú tájirat:
Filmkockák az első félidőből
Első: Mionica. poros, vagy telente sáros táj, egy fehérre meszelt épület a kövesút mellett, ahol lakunk. Az épület mögött gazdasági udvar, amelyet balról istálló határol, jobbról szintén istálló, de a traktorok meg a különféle mezőgazdasági gépek istállója. Kedvenc helyem volt ez, máig is csodálom, hogy nem valami gépészeti szakmában kötöttem ki. Ezeken túl hosszú és széles szántás a jellegzetes szerbiai dombos vidéken. Szüleimmel az emeleten laktam egy kis, kétszobás lakásban, melyet mint agrármérnökök kaptak hivatali lakásként. Velünk szemben laktak Živana meg Milić, akikhez olyan előszeretettel jártam enni, hogy édesanyám a végén oda vitte a frissen főtt ebédet, amire otthon rá sem akartam nézni, ott pedig tisztára nyaltam a tányért. A két lakás között keskeny folyosó, amely a szűk és meredek betonlépcsőre vezet, onnan pedig az imént említett udvarra. A többi részlet nagyon homályos, itt ugyanis három és fél éves voltam.
Második: Banatsko Veliko Selo... nagy sarki svábház, amely a jó forradalmár szokások szerint (persze minden építészeti hozzáértés nélkül) ketté lett osztva. A miénk volt a sarki rész. A hatszögű sarki szoba, amelyben alig volt bútor, keletre nézett és csak nekem szolgált, ugyanis ott lehetett legjobbakat forogni körbe-körbe a kis tömöttkerekű biciklimen. Szédülésig. A ház udvarán baromfiól, benne lelki szemeim előtt most is ott ülnek a mesterek, akik építették, keveredik a friss tapasztás meg a szalonna illata. Az ól mögött kert. Amögött a szomszéd ház fala. A ház előtt nyárfák, az útig árok, benne nagyobb esőzések után víz és békák. A szemközti sarkon lakott Milena, a szőkeség, első nagy szerelmem. Öt éves voltam itt.
Harmadik: Zenta... kinézve az Ady Endre utcai, elsőemeleti lakás ablakán keletre, nem lehetett sokkal többet látni a hosszú utcán kívül, legfeljebb a szomszéd udvarát, ott pedig semmi érdekes nem volt. Néha ott volt Tibi, olykor lementem én is rugdosni a labdát az udvarba. Fél évet töltöttünk ott.
Negyedik: A negyedik emeleti lakásból, amit édesanyám sokszor galambdúcnak nevezett, igazán impozáns látvány tárult a szemlélő elé. A konyhai ablakból a város északi része, a vasúti töltés, mögötte a Népkert, a tiszai töltés, a híd, meg a fennséges Tisza-kanyar, amelynek a parti erdők, mint egy szeszélyes nőnek, mindig új hajviseletet adtak: zöldet, sárgát, pirosat, hol meg szürkét. Az utcai ablakból meg a teraszról odalátszott szinte minden, még a csókai templomtorony is. Lent a betonlapokkal kirakott udvarban estek meg a legjobb lábteniszpartik, a jobbról fekvő Tisza-moziban meg az első igazi filmizgalmak. Hosszasan tudtam nézegetni a plakátokat és visszaidézni a filmjeleneteket. Az óvoda kb. egy percre volt a lakástól, csak át kellett menni az Indiánmezőn, ahol a fűtőház volt. Nekem és Ákosnak az Indiánmező név tűnt legalkalmasabbnak, teljesen logikus és magától értetődő volt, ugyanis nagyon sok hasonlóságot mutatott Karl May tájleírásaival, úgy találtuk. Itt laktunk tizenkét éves koromig
Ötödik: A következő lakás ablakai délkeletre meg északnyugatra néztek. Mindkét oldalon a város házai voltak láhatók, északnyugaton a Szent Ferenc templom volt a tájmeghatározó, délkeleten pedig a Homok tömbházai. A vöröslő tetők sokasága, itt-ott egy bádogtetővel, a monotónia ellen.
Ettől a ponttól a kockák megsokasodtak: újvidéki albérletek és egyetemistaotthon, Budapesten a kolesz meg az albérlet Icánál a Pajkos utcában, zentai Tisza-parti alagsori lakás, szabadkai albérlet a Strossmayer utcában...
Sokadik: a konyhaablakon reggel meg koradélelőtt délkeleti irányából süt be a nap kellemes hangulatot adva a reggelihez. Aztán fordul egyet és a két szobát tölti meg fénnyel és meleggel egészen napnyugtáig. A szobák ablakai meg az erkély egy tágas mezőre néz, így a lakótömbi hatás telejesen elmarad, mivel a következő tömbház csak százötven méterre van. Víztükör sajnos sehol sem volt lakóhelyem előtt, ez a mostani kilátás számít a legjobbnak. Titokban azt tervezem, hogy egyszer, nyugdíjbavonulásom előtt veszek egy bungallót a Ferenc Jóska csatorna partján, a Sebesfoknál, ott majd az orrom előtt lesz a víz.
A harmincnegyediket taposva ez a rezümé - feng-sui módra.
A játszma hossza nem előre meghatározott, de a második félidő minden bizonnyal lassan elkezdődik...
Zoran Dukić
