Nagy Farkas Dudás Erika
Harangoznak

A cseléd kikísérte a zajos látogatókat és a fontoskodó orvost. Az ápolt egyedül maradt a betegség orrfacsaró bűzével, amelyet szerinte éppen az egészséges emberek hurcoltak a lakásába. A látogatók ugyanakkor megkönnyebbülten szippantottak a kinti friss levegőből, egymáshoz dörzsölték tenyerüket, meglebbentették kabátjuk szárnyát, mintha a látogatás emlékét így gyorsabban űzhették volna el maguktól. A sarkon túl már felszabadultan nevetgéltek, a betegről el is feledkezve rugdosták a földre hullott gesztenyéket. Az orvos hamarosan elköszönt tőlük, egy másik haldoklóhoz ment a szemben lévő házba.

A betegben elkezdődött egy különös állapot, aminek még nem tudott nevet adni, csak a végében volt biztos. A végét látta, és feketében. Kicsit szomorú lett, mint aki valakit nagyon sajnál, olyant, aki valamikor közel állt hozzá. De őhozzá senki sem állt magánál közelebb. Ezen elkomorodott. A gesztenyefák mintha igazat adtak volna neki, bólogattak. Később, amikor a gyógyszerek hatni kezdtek, kíváncsiság fogta el a jövőjét illetőleg. Hátha mégsem úgy lesz, ahogy várható. Kíváncsiságát jó jelnek vélte, annak ellenére, hogy burkolt reménykedésnek tűnt. Remélni pedig nincs mit, érezte. De hátha, gondolta, és lehunyta a szemét. Gyorsan újra kinyitotta, túl nagy volt a sötétség. A cseléd visszajött. Behúzta a függönyöket, ki akarta vinni a virágot. Azt állította, hogy ártalmas az illata. Halott szaga van, mondta ki a beteg hangosan, de Julis már nem hallhatta, mert becsukódott mögötte az ajtó. Olyan sietősen, de mégis csendben húzta be, mint aki attól fél, hogy tolvajláson kapják. Talán tisztában volt vele, hogy már gazdája engedélye sem kell ahhoz, hogy valamit elvégezzen körülötte. Nehezen szokták ezt az állapotot. A másik szobából áthallatszott, hogy a súlyos váza koppant az asztalon. Talán néhány szirom is lehullott. Darabig nézte a kétfelé elkötött függönyök mögött fehérlő, becsukott ajtót. A virágokat próbálta elképzelni. Furcsának találta, hogy a vágott virágok élete az övéhez képest hosszúnak tűnt. A függöny mögött leselkedtek a halottmosók, a siratóasszonyok és a koporsós segédje, aki majd a méretet veszi. Szeretett volna aludni. Kopogás hallatszott, nem vártak választ, benyitott a menye, két újabb, távoli rokonnal. Nagyon távoli rokonai vannak, egyre távolabbról érkeznek, ez már a vég, gondolta, amikor lopva szemügyre vette őket. Nem hunyta le a szemét, próbált nagyon kifejezéstelenül nézni. Közben a párizsi háztetőkre gondolt, hosszúszárú rózsákra. Néha nőkre is. Másra. Jöttek, mentek a látogatók. Amikor végre nyugalom lett, megetették, megmosdatták. Julis és a menye. Hagyta.

Fiatal korában soha nem volt beteg. Élt, könnyen, vidáman. Átrohant az életen - inkább az rajta -, és egészen az utóbbi, ágyban fekvő időszakáig nem sokat gondolkodott. Nem ért rá, mert vagy a pénz keresésével volt elfoglalva, vagy pedig a pénzköltés kellemes mulatságát élvezte. Azon szerencsés emberek közé tartozott, akik egyaránt értettek mindkettőhöz. Amikor egyikbe, másikba is belefáradva egyedül maradt, elfogta egy furcsa érzet, amivel nem tudott mit kezdeni, de a rajta való gondolkodást mindig későbbre halasztotta. A betegsége heteiben nem menekülhetett tovább, annál is inkább, mert akkorra már az élet kevésbé foglalkoztatta, és egyetlen dolog, ami a világban marasztalta még, az ennek a régi adósságnak törlesztése volt. Gondolkodott, miközben a kamillatea illata, az orvosságok szaga, a dohos könyveinek lehelete barátságos egyveleggé alakulva fogta körül, kicsit elnyomva az öregség szagát, ami az elmúlt, zajos, mozgalmas éveinek hányadékából tevődött össze.

A kisvárosban, patinás sarokházban lakott. Két oldalt nevezetes utcákkal, nevezetes épületekkel, neves lakókkal, vagy a néhai neves lakók fénylő emléktáblájával a boltíves kapubejárattól jobbra. A házak leginkább sárgára voltak festve, az ablakokon fekete, kovácsoltvas erkélykosarak őrizték a lakók értékeit és a kisasszonyok becsületét. Felesége korai halálától kezdődően egyedül élt, fiukat a nagyszülők nevelték. Ritkán találkoztak. A sors könnyű játéka folytán került a régi, nemesi család hatalmas, palotának is beillő házába, még kezdő jogász korában. Egy bácskai földbirtokos egyetlen fia volt. Szülei korán elhaltak, az örökölt vagyont pénzé téve felszámolt mindent, ami a múltat jelentette, és végérvényesen felköltözött a városba. Különösebb oka nem volt a vidéki élettől való elszakadásra. Úgy vélte, nyűg lenne számára a birtok ügyeinek észben tartása. Mióta eljött onnét, egyetlen egyszer utazott vissza. Peres dolga akadt arra, és épp csak elhajtatott a borostyánnal benőtt öreg kúria előtt. Nem érzett semmit. Mindig is nehezére esett a ragaszkodás, akár tárgyakról, akár emberekről volt szó. Elveket sem gyártott magának. Szeretett szabadon élni. Azt hitte nagyon bölcs, mert úgy él, hogy nincs semmi a világon, amihez hozzákötné magát. Egyetlen, vele körülbelül egyidős cseléd lakott a házban, akinek szabadkezet adott, nem várt tőle sokat, épp ezért soha nem volt oka az elégedetlenségre, amikor több hónap, vagy esetleg több év után hazatért.

Legjobban a sarokszobában szeretett, azért, mert ablakaival délnyugatra nézett, és a túloldal fedetlen piacterének nyüzsgésére figyelve elfeledkezett a magát körülvevő gondokról. Apróságokról, néha nem is tudta, valós dolgok-e, vagy csak a fejében léteznek, és a nyakába szakadt szabadidő nagyítja fel őket, vagy az öregség miatt éli meg mélyebben. Nyáron és koraősszel a hatalmas, öreg gesztenyefák némileg felfogták a zajt. A kocsisok és kofák kiáltásai letompulva, élüket vesztve érkeztek hozzá, és gyanította, hogy ennek a korral járó süketség is oka volt, nem csak a dús lombú fák hangtompító képessége. Fiatal korában alattuk andalogva annyi szép gondolat fordult meg a fejében, és az alkony óráiban most beköszöntek hozzá az ablakon. Az utóbbi időben kizárólag a nyugatra néző ablak előtt üldögélt, karosszékét alaposan kibélelték párnákkal, takarókkal. Támasztásul, és azért is, hogy a hideget elűzzék. Bár ez utóbbi olyan reménytelennek tűnt, mint ezer más tett és gondolat figyelmen kívül hagyása, ami a közelgő halál miatt fészkelt meg a közelében. Estefelé a menye és a cseléd leszedték róla a rengeteg göncöt, és közös erővel beemelték az ágyba. Könnyű volt, mint a pehely. Elalvás előtt fohászkodott, hogy legyen minnél zökkenő mentesebb az elmúlása. Néha eszébe jutott, hogy ez, amiben van, ez már az elmúlás, és akkor nem ér a fohásza semmit. Ez utóbbi gondolatát szégyellte. Soha életében nem lehetett panasza semmire. De nem tudta eldönteni, ez azt jelenti-e, hogy boldog volt, csak nem képes felfogni, a boldogságot; vagy pedig azt jelenti, hogy erejénél fogva többre volt képes, de nem élt vele. Megelégedett a kevéssel, hogy ne kelljen szenvedni a többért. Mi végre volt ez az egész, kérdezi néha, de választ nem remél. Mindig menekült a belegondolástól, a hónapok óta tartó félig béna állapotában pedig egyre többet gondolkodik.

Egyik borús délutánján eszébe jutott gyerekkori szomszédja, Antus bácsi, a temetőben már régen elporladt harangozó. Azt mesélték róla, hogy halála előtt földöntúli erő szállta meg, és annak ellenére, hogy mindenki azt hitte, járni túl gyenge, és összeroskadna az első lépések után, ő mégis felkelt a rothadás szagát árasztó betegágyából. Csíkos pizsamájára felvette felesége kinyúlt nagykendőjét, és kihasználva, hogy arra az időre mindenkinek valahol máshol akadt dolga, megszökött otthonról. A család nem sokkal visszaérkezte előtt vette észre eltűntét, és egymást vádolva veszekedtek, mindenki a másikra hárította a felelőséget. Senki sem gondolta volna, hogy a pár kanál tea és pár falat, szája sarkán kiforduló száraz keksz belekönyörgésén és az ágytálazáson, mosdatáson kívül arra is ügyelni kellene, hogy el ne szökjön. Meredtek az üres ágyra, olyan volt mint egy gödör. Antus bácsi pedig nem törődve semmivel, környezetét és önmagát megkímélve a hosszas magyarázkodástól, elment a két utcára levő hídig és vissza. A híd korlátjánál megtámaszkodott, beleszagolt a folyó és a fűzfák álltal képviselt, utoljára látni, érezni érdemes földi paradicsomba, és már fordult is meg. Hazament az akkorra már teljes kétségbeesésben óbégató családjához. Szó nélkül lefeküdt, a dereka alá csomóba gyűrődött kendőtől sem zavartatva, mint akit nem érintenek földi nyűgök, falnak fordult és nem törődött többet velük. Egyszer fordult meg, amikor kicibálta szájából a gyűlölt protézist, ledobta a parkettára, és összegyűjtve minden maradék erejét, kellő indulattal mondta, hogy eszükbe ne jusson ezzel eltemetni, mindig is utálta. Ezek voltak az utolsó szavai, másnap reggelre halott volt. Mivel jó ötven éven át ő volt a kisváros egyetlen templomának harangozója, tiszteletére a szokástól eltérően sokkal többször csendítettek. A nagy buzgalomhoz az is hozzájárult, hogy végre megnyugodhatott az egész plébánia, mert így a bizalmi emberként hallott, látott dolgokat magával vitte a sírba, és már nem állt fenn a veszélye, hogy az öregségében kicsit megzavarodott elméjével elfecseg ezt-azt, amit bár éppen az öregségére való tekintettel el lehetett volna hárítani. Ráfogni, hogy meghibbant szegény, és nem tudja, mit beszél. Mégis így volt a legjobb mindenkinek. Szólt a harang, Antus bácsi túlvilági formájában rángathatta a harangköteleket, amelyet néha önkényesen is megtett, amikor a szépasszonyok kegyeibe sikerült férkőzni, és elnyerte régen áhított ajándékukat. Utána azonnal, a boldogságtól mámorosan felfutott a toronyba, és az Istentől előre bocsánatot kérve rángatta a harangot, testével, lelkével teljesen átadva magát a harangozásnak. Az első ilyen alkalmat nem tudták mire vélni. A plébános elbocsátással fenyegette, de a harangozó olyan komolyan szánta-bánta a boldogságból elkövetett harangozást, és ígérte, soha többé, hogy a plébános megkegyelmezett neki. Persze, sok kikapós menyecske akadt a faluban, és Antus hamarosan ismét okot talált a harangzengetésre, a plébánossal ismét eljátszották a bűnbánó ceremóniát, de minden maradt a régiben. Rossznyelvek szerint Antus megfenyegette a plébánost, hogyha az nem nézi el neki, beárulja a huszáros bajuszú kovácsnál, aki köztudottan nagyon féltékeny tudott lenni, főleg ha oka volt rá. És akkor már a papot kell kicsendíteni, mert a kovács ökle biztosan kiteríti. Antus bácsi felesége okos asszony volt, úgy tett, mint aki nem tud semmit. Mire ment volna, ha jelenetet rendez? Néha azért felhallatszott a kúriába Antus kétségbeesett üvöltözése, amikor állítólag a feleségénél betelt a pohár, és hites urát a szappanfőző fakanállal vagdosta meg. Vasárnaponként Antus bácsi volt a perselyes is, és egyetlen valamire való ruhájában, fontosságának tudatában tologathatta a húzódozó hívők orra alá a bársony és selyem burkolatú perselyt, amelyet a túlbuzgó, bűnének megbocsátása miatt hálás, öregségre megszelídült nagyságosasszony ajándékozott a templomnak, de háláját súlyos pengőkkel is megtoldotta. Antus bácsi pontosan tudta, miért, és nem is talált benne semmi kivetnivalót, főleg azért nem, mert ő is jól járt feljebbvalója és a nagyságosasszony tilalmas kapcsolata miatt. Előszeretettel állt a nagyságos asszony előtt kicsit tovább tartva a perselyt, az pedig dühét illendően takarva, még egyszer belenyúlt a bársony erszénybe, és egy újabb pengő koppant a persely fenekén. Megfizetsz ezért, Antus, sziszegte a foga között, Antus pedig pödrintett egyet a bajuszán, tudom, amit tudok mozdulattal, és a szegények padjai előtt már szaporábbra vette a lépést.

Ilyesmiken gondolkodott, miközben menye cibálta róla a pizsamát, cserélte alatta a lepedőt. Panaszra a környezetének sem volt oka, jó betegnek tartották. Amikor annyira elhatalmasodott rajta a kór, hogy nem tudta magát ellátni, bölcs belenyugvással elfogadta sorsát, és mivel egész életében amúgy is a halálra készült, nem tiltakozott semmi ellen sem. Egyetlen gyarló dologtól nem tudott szabadulni: nehezére esett elismerni kiszolgáltatottságát. Maradék erejével arra figyelt, el ne árulja, hogy teljesen tudatánál van. Attól kezdve, hogy fizikai szükségleteit nem tudta szabályozni, megszakított minden kapcsolatot a külvilággal. Nem beszélt a családjával, nem reagált a látogatókra, nem mutatta ki az érzelmeit. Korára és betegségére fogták a hirtelen leépülést. Néha bosszantotta, és alig állta meg, hogy ne szóljon bele, amikor a betegágyánál motoszkálva, őt már figyelembe sem véve beszéltek róla, és viselt dolgait sem hallgatva el, boncolgatták az elmúltnak tekintett életét. Legszívesebben kikérte volna magának. Néha attól kerülgette a guta, hogy mennyi mindent tudnak róla, amiről ő nem is beszélt senkinek. Például a szomszéd özvegyasszonyhoz fűződő érzelmeiről szentül hitte, hogy csak az ő titka, még az érintett sem sejt semmit, de a menye mesélte az orvosnak, hogy szerinte az a hirtelen fellángolás tette tönkre az öreget. Mármint őt. A lehunyt szemei ugráltak a méregtől, a menye megállapította, hogy álmodik. Étvágya nem volt, csak a feketekávéra gondolt erős vágyódással. Nem a kávét kívánta, hanem azt az állapotot, amelyben annakidején jól esett a kávé. Betegsége akkor vált biztossá számára, amikortól undorodni kezdett a kávétól. Egy ideig erőltette, de hiába igyekezett a menye, hol erősebbre, hol gyengébbre főzni, soha nem nyújtotta azt az illúziót, amit keresett, kénytelen volt beismerni, alul maradt, és belátta nem a kávé tehet róla, hanem a benne végbemenő visszafordíthatatlannak látszó változások. Ez volt az utolsó bástya, amit elhagyni kényszerült, és átadta magát az ellenségnek. Figyelt. Ennyi, ami megmaradt neki. Ez is valami, gondolta, amikor megpróbálta a menye szemével látni magát, tehetetlen, alig élő aggastyánként, akinek annyira átlátszó már az egész teste, a lénye, hogy a figyelmes személő rajta keresztül meglesheti a túlvilág nem evilági embereknek szánt mozzanatait. Meglepődve vette észre, mégis képes a boldogságra...Palackba zárt üzenetnek tekintette magát, amit végső kétségbeesésében bocsátott útjára valaki. Most döbbent rá, hogy ez ellen lázadozott egész életében, mert nem tudta, honnét hová tart, és mivel maga volt az üzenet, nem tudta elolvasni sem, túl közel volt hozzá...

Az utolsó nagy kalandja Párizsban volt, A Szajna vízébe meredt, mellette egy csupa báj, csupa csipke, álomszép nő állt, az a bizonyos szomszéd özvegyasszony, és akkor szakadt fel valahonnét nagyon mélyről, hogy mi végre ez az egész, jobb lenne haza menni. Sajnos, gyenge volt ahhoz, hogy ezt elhallgassa, és attól kezdve minden erejével azon volt, hogy minél előbb otthon legyenek. A nőnek nem maradt más választása, engedelmeskedett, de végig duzzogta a hosszú utat. Magyarázat nélkül váltak el a kisváros vonatállomásán, nem is intett a nő után, de értelme sem lett volna, mert az az egész vonatozás alatti hallgatás után szintén egyetlen szó nélkül szállt le a peronra, intett egy bérszolgának, aki a kocsiig segítette a csomagjait. Megkönnyebbülve, de útközben még kicsit szégyenkezve és egy cseppnyi bűntudattal ment haza a Gesztenyefa utcai lakásba, ahol csak szokásból rántott egyet a hatalmas rézgombon, ami egy drót végén függő csengőt hozott lázba a cselédszoba és a konyha ajtaja között. Az öreg cseléd dohogva közeledett, mire ő már régen kizárta a bejárati ajtót a sárga kulccsal, és útikosarát a halban lehajítva, tárt karokkal köszöntötte nem csak a kutyahűséggel ragaszkodó Julist, de az ismerős bútorokat, a rézmetszeteket a falon, a paprikás csirke, könyvek, kilincsfényesítő és a hatalmas terasz földig érő ablakain beáradó rózsakert illatát; mindent, ami őt jelentette, és ahonnét bármilyen messzire eltudott menni, ha visszatérhetett amikor akart. Julis már megszokta ezeket a viharos hazaérkezéseket, és a maga csendes módján már régen tudta, gazdája nem azért megy el, hogy idegen vidékektől hagyja magát meghódítani, hanem hogy újra és újra átélhesse a hazaérkezés boldogságát. Julis volt az egyetlen, aki mondás nélkül is tudta, sőt még a gazdájánál is jobban tudta, hogy az mikor fog hazaérni. Megérzésében hogy nem tévedett, azt azzal bizonyította, hogy gazdáját mindig a kedvenc vacsorája fogadta, megterítve, teljes díszben az ebédlőben, egyetlen személyre. Különben, egyszerű hétköznapokon vagy a dolgozószobájában, vagy pedig a konyhában, Julissal ebédelt, bár az utóbbival baj volt, mert Julis soha nem akart leülni, amíg ő evett, akár hogyan is magyarázta neki, hogy épp azért eszik a konyhában, mert nincs kedve egyedül. A dolgozószobában várta a kisasztalra készített kávés készlet, a hatalmas, öreg, fekete bőrfotel, amelyet soha nem engedett át másnak, bármilyen kedves vendége érkezett. A nap bármelyik szakában is érkezett, az első dolga az volt, hogy bement a szobájába, félrehúzta a megboldogult felesége lánykori keze munkáját dicsérő, évek állott dohányfüstjétől kimoshatatlan illatú függönyét, és nézte a piacteret, a gesztenyefákat, a lámpákat, az elhaladó kocsikat, a sétáló kisasszonyokat, kosarukat karjukon cipelő fürge fiatal, és a már csak csoszogó öreg cselédeket. Csak akkor tudott nyugodtan leülni az ebédlő ünnepi terítékéhez, amikor szemével, szívével meggyőződhetett, hogy minden a régi, és amióta elment, nem változott semmi, esetleg csak apróságok, amelyeket nem is akart figyelembe venni. Egyik hosszabb útjáról hazaérve megdöbbenve látta, hogy amíg el volt, a lámpagyújtogató is kiment a divatból, és a gázláng helyett villanylámpák tették fényesebbé az éjszakákat. Bölcsességét bizonyítva, holmi romantikus megfontolásból nem tiltakozott semmi ellen, amit a fejlődés hozott magával, de a maga világát időtlen térbe képzelte, ahol nagyon nehezére esett az újdonságok elfogadása. Az évek múltával egyre nehezebben. Fiatalon, tüdővészben elment felesége úgy ült az életén, mint egy könnyű felhő az ég alján. Ha akarta, figyelt rá, ha nem, akkor sem történt semmi, a felhő megvárta, amíg ismét felé fordul. Nem kereste más nőkben, a másik nők iránti tisztességből, de hűtlennek sem érezte magát attól, hogy nem ragaszkodott mindenáron a sírban nyugvó, halott asszony emlékéhez. Nem ragaszkodott az örökkön örökké szeretlek - hez, könnyű kalandokba keveredett, férjes asszonyokkal, akiknek a férjei már elfeledkeztek olyan apróságokról, finomságokról, amelyeket a középkorú, vagy azon is túljutott asszonyok szívesen fogadtak, és hálával viszonoztak is, mindegyik a maga képességéhez mérten. Mind másban volt erős: ki a szerelmes szavakat művelte magas szinten, ki a törődésével bűvölte el, és ugyanezért ment később az idegeire, mások pedig a szerelem testi vonatkozásaiban bizonyultak nehezen felülmúlhatónak. Bár ez utóbbi sem volt biztosíték egy kapcsolat tartósságára, mert a tökéletességnél hosszútávon semmi sem fárasztóbb, és a változtatás üdítő voltát semmi nem tudta túlszárnyalni. Már nem számított, hogy mi volt az oka a szerelemben eltöltött éveknek. Talán az, hogy nagy hatást gyakorolt a nőkre, és könnyű szavaival, félreérthető mozdulataival elsőre beleegyeztek mindenbe, valamiféle kapcsolatba bonyolódásba vele; vagy csak mindig olyan helyeken mozgott, ahol könnyű nők kereték a kevés bonyodalmat, de kellő titokzatosságot kívánó kapcsolatokat. Egyetlen nőbe sem volt igazán szerelmes. Már tudta, akkor sem, amikor dobogó szívvel vitte a saját maga megfogalmazott levelet az első nőnek, aki miatt majdnem derékba tört a jogászi karrierje. Negyedórát ácsorgott a boltíves kapualjban, amikor végre megmarkolta a kovácsoltvas kopogtatót. Végig zengett a házon a máig fülében maradt, semmivel össze nem téveszthető hang, és úgy érezte, az életének szebbik fele múlt el, mire megjelent a kötényét markolászó fiatal cselédlány, és szélesre tárva előtte a mennyország kapuját, mi tetszik fiatalúrral fogadva, és a helyzetet azonnal átlátva elvette az orra magaságába tartott fehér, minden külön jelzést nélkülöző borítékot. Anasztázia kisasszonynak, nyögte ki, és a hatalmas kapu becsapódásának hangja már a sarkon érte utol. Futott a piac túlsó feléig, ahonnét végre visszamert nézni, és a gesztenyefák sűrű lombjai mögött látni vélte Anasztázia kisasszonyt, aki az ablak világosságában éppen tanácstalanul, vagy remegve, esetleg bosszankodva bontogatja a levelet. Sejtelme sem lehetett arról, milyen fogadtatásra talál a pár soros szerelmi vallomása, de éppen ez ejtette rabul: Anasztázia kisasszony messze földön híres, szeszélyes viselkedése. Rövid házasságuk viszonylag nyugodt éveiben is szentül hitte, feleségének a pillanatnyi, meg sem gondolt elhatározásán múlott, hogy a város első családjába nősülhetett. Túl könnyűnek találta, mint ahogy annak bizonyult minden más kapcsolata is. Szenvedni akart a nőkért, hosszú, álmatlan éjszakákon át kínlódva vágyakozni rájuk, szerelmükre, közelségükre, illatukra, egyetlen boldog percért szívesen várt volna akár évekig is. De amíg mások belehaltak a viszonzatlan szerelembe, neki minden az ölébe hullott. Irigyelték, akik a divatos fürdőhelyek sétányain találkoztak vele, karján szebbnél szebb asszonyokkal, akik férjüket kipihenni utaztak el, és a férjük ki nem mondott jóváhagyásával udvaroltatva maguknak, lehetőleg elhessegetve a gondolatát is, hogy amíg ők kacagva kocsikáznak a naplementében, addig otthon a poros, dohos dolgozószobák pamlagain idegen nők fordulnak meg, esetleg amire gondolni is szentségtörés lenne, a hitvesi ágyat is beszennyezik. Házasságuk első évében megszületett az egyetlen fiuk, de még járni sem tanult meg, amikor a felesége a gyors lefolyású betegségben otthagyta őket. A kisfiú a nagyszülőkhöz került, így látta jónak mindenki. Ő is, mert miféle életet nyújthatott volna a cseperedő gyereknek, akinek a család, az otthon melege a legfontosabb? Apósa döntéseit elfogadta, annál is inkább, mert azok a józan érvek mellé azt is oda tették, hogy ha a lányuk után maradt egyetlen vérüket átengedi nekik, akkor a sarokházban maradhat továbbra is, és abba sem szólnak bele, hogy az illendőség határait betartva mit kezd az életével. Csak annyi elvárásuk volt, hogy a gyászév leteltéig ne nősüljön meg, és ne viselkedjen botrányosan, Anasztázia emlékére való tekintettel.

Elbóbiskolt. Arra riadt fel, hogy valaki végig simított az arcán. Elárulta magát, kinyitotta a szemét. A menye hajolt aggodalommal teli tekintettel az arcába. Egy pillanatra összekapaszkodott a szemük és hirtelen minden megkönnyebbedett. Antus jutott eszébe. Antus, aki utoljára még vett magán annyi erőt, hogy elköszönjön a régi kedves helytől. Antus, aki belemerte harangozni a magas égbe is, hogy ha boldogság érte. Már nem volt ideje megfogalmazni, mitől lett minden egyszerű, tiszta. Antus rángatta a harangot. Otthon volt. Semmi nem fájt. A menye egyetlen pillantása volt az igazoló pecsét: jól van, nem vétkezett ellenük megbocsáthatatlanul. Amikor a fia belépett a szobába - egy hosszú utazást szakított meg miatta -, érezte, rendben vannak a földi dolgai. A menye kiment a szobából, hallotta a halkan becsukódó ajtót. Mintha Anasztázia ült volna mellé. Álmodik, gondolta, amikor hirtelen megérezte a gesztenyefák, a nedves fű, az elhaladó lovak kipárolgásának illatát. Álmodik, gondolta, és álmában elindult keresni egy folyót, egy hidat, Antust és a zengő harangokat. Meg akarta mondani neki, hogy húzza helyette is, mert sok-sok harangozással maradt adósa a világnak: nagyon sokszor volt boldog, csak soha nem merte megrángatni a kötelet. Valójában eszébe sem jutott.