Biopoétika
Emlékek a hóról

Beköszöntött a tél, a hosszú, esős évszak.

Régebben a tél a vastag hótakarók és a nagy elcsúszások ideje volt; írt róla egy barátom, innen tudom, innen emlékszem rá. És írt róla egy nagy, az egyik legnagyobb magyar író is. Arról, hogy a világháborús esztendők telein folyton havazott: "olyan hóvihar söpörte végig a várost, amilyen talán százötven évig sem jön megint". S ez ugyanúgy történelmi tény, mint a nagy ütközetek és a véres szabadságharcok. Kevéssé megbízható híradások pedig arról tudósítanak, hogy földi testvérünket a vulkánban, az Etnát most sűrű havazás emlékezteti gyerekkorára.

Ha utcáinkon, tereinken és parkjainkban nem is, de a város fölötti magazinunkban - ha akarjuk - emlékezhetünk a hóra. A hóban ugrándozó kiscsókákra. Meg arra, ahogy Ottliknál a sűrű, lankadatlan hópelyhek lassan belepik Schulze (avagy nekünk jelenleg a Nagy Testvér) elhagyott lábnyomait. Meg arra, hogy a metsző szélben kavargó hóförgeteg képében a hamu, a holtak pora kísért bennünket. És persze azt is tudjuk, miért nem kezd hullani a hó, amikor az angyal tüzes nyilat szegez Szent Teréz szívének; s ellenkezőleg, miért hull oly kitartóan, oly lankadatlan bizalommal Vivaldi évszakainak L'Inverno - Allegro non molto tételében. Figyeljünk a pelyhekre esténként, amikor a hanyatló napban egyik a másik után hull puhán a fehér prémre: valami kísérteties érzés fog el, valami rejtélyes félelem ettől a rejtett, álomszerű, a földtől elszakíthatatlan létezéstől. A néma erdő, a hallgatag mezők, a bokrok és a gallyak, egyik sem mozdul. A szél az, ami játszik velük. Csak a piciny hópehely szabad: táncol az esti fényben.

Végül is a hó, mindenek előtt. A legfőképpen a hó, amely a város fölött remegő tájban felejtésre biztat. Vagy arra, hogy jusson eszünkbe, mi az, amire érdemes emlékeznünk.

Danyi Zoltán tematikus szerkesztő