Czakó Gábor
Rózsaidő

Hogy az idő hepehupás, csomós és szakadozott, annak fölismeréséhez nem kellett megérni a relativitáselmélet megalkotását. Valamennyien tapasztaljuk évezredek óta, hogy az egyik perc csigalassúsággal csoszog, a másik pedig elröppen egy szempillantás alatt, hiába tartóztatnánk. Vagy éppen vele száguldunk, akár a sas: múlt és jövő tágasan bontakozik előttünk, aztán egyszercsak döccen. S megképlik bennünk egy emlék: édesanyánk a kórházi ágyon. A halottas ágyán. Csont sovány, orrába műanyag csövek vezetnek, karjába infúzió csöpög, benne só és cukor, meg vitamin; képtelen táplálkozni, tudniillik szervezete már befejezte az életet. Egyelőre nem szabadulhat a doktorok fogságából, bár lelke már inkább odaát, az örök időben. Ha kérleljük, talán kedvességből, vagy, mert valami kedves íz fölemelkedik tudata mélyéről, olykor beleegyezik, hogy sógornőm készítsen neki - jó lesz krumplistészta uborkasalátával? Vagy inkább almás pite? Igen, az nagyon finom lesz. Sok fahéjjal, ahogy szoktad, Irénkém, úgy szeretem.

Aztán egy falat sem megy le a torkán. Mosolyog, rám, de mosolya már nem nekem szól. Nem csak nekem. A fehérség már eltolta koponyájától sötétszőkére festett haját, amely valami kopott, elrongyolt glóriaként terül szét a párnán.

És ez a kép bomlik újra és újra elém. Néha hetekig nem látom, aztán egyszercsak eltakarja előlem a kertet, a szilvafát, amelyen éppen kiszemeltem magamnak egy hamvas ringlót. Mindig teljes, s bár az infúzió folyton csöppen, mégsem fogy ki a palackból soha, Irénke egyszer pitét süt, máskor madártejjel próbálkozik, de ezek a változások mindössze azt jelzik, hogy a kép eleven, tehát valódi, ám az idő valójában nem múlik benne. Összegyülekeztek benne a múltak, akár a halott rokonok, akikről anyám mesélni szokott, s akik kint várják őt, a kórház udvarán uralkodó hatalmas platán alatt. Fehér, kerti karosszékekben ülnek és csöndesen, derűsen cseverésznek - abban a megállapodott időben, ahonnan nézve a mienk, ahol az ételek érkeznek, és a profi meghatottsággal szuszogó nővér cserélgeti az infúziós palackot, csomós és rángatózó ideggubanc. Anyám szava már nehéz, de leírása oly pontos, hogy annakidején sem láttam másként nagypapa tömött, fehér bajuszát, Viktor nénje huncut mosolyát, nagymama csontos kis kézfejét a duzzadó erekkel. Szinte odaülhetnék közéjük a derűből fakadó jólétbe, ha nem volnék a folyó idő halacskája.

*

A zöld burok feketedni kezdett, meghasadozott, s három nappal ezelőtt fölpattant. A dió félig kicsüng belőle. Mögéje látni, a születés sötétjébe. Fúj a szél, tegnap esett is.

*

A Szercsényi fivérek elvadult kertjében a rózsa május végétől szeptemberig virult. Azóta megpirosodott, és elérett a cseresznye, a vakondnak gyermekei születtek, fölnőttek, és saját túrásokkal büszkélkednek, a darazsak türelmesen kivárták, hogy a törökországi körte mézédes legyen, s most zizegve vigadoznak a fa körül. Nem létezhet akkora gaz, amekkorában a gyümölcs elbújhatna előlük. A telek iránt érdeklődő vevők, a kicsi, kövér feleség a szemüveges, hórihorgas férjjel, bezzeg visszaretten. Az asszony éles hangon hívja az uszkárját: Robi, Robikám! El ne vesszen: mi lesz itt szegénykémmel, Endre? Endre aggódás helyett rögtön intézkedik. Telefonál a vállalkozónak: mennyibe kerül, s mikor ejthető meg a pálya eltakarítása, aztán majd a gyepszőnyeg és a földlabdás örökzöldek. Persze ha, és egyáltalán.

A rózsa kimarad ebből a gazdag történetből. Bele se lép.

Egy esős, májusi vasárnapon találkoztunk először: szinte nevetett a harsogó zöldben. Kimagaslott a kötésig érő burjánból, úgy tetszett, gázol a folyondárban, a kimúlt, régi gyümölcsfák gyökeréről hajtó vad sarjak között; kalandot keresett, s megtalálta. Lerítt róla, hogy nem idevalósi, nem ennek a kornak a gyermeke. No persze, a rózsának nincsen repülő magja, mint a juharnak, vagy a pitypangnak, hogy messzi földeket bejárhasson. A harminc éve a mennyei kertészetbe költözött Szercsényi néni olthatta mesterének, édesapjának örömére. Az ő nevezetes virágbirodalmának emlékét még ma is emlegetik a Templom utcában az öregek, és nyomait mutatják a vadon is tenyésző mályvák, körömvirágok, meg az alattomos indákban tekergőző vadrózsa-hajtások. Nem tudni, hogy miért, s miként történhetett, hogy a rózsa átvirult a mi napjainkba. De ott, ahol megjelent, ott egy ilyen pompás virágnak előzménye régesrég nem létezett. Értve az előzményen bokrot, vagy bimbót.

Augusztus nyolcadikán láttam rajta elszáradt virágot egy oldalra, az almafa felé hajló ága hegyén. Különös, hogy kinyíltan nem találkoztam előbb ezzel a virágfejjel, noha szinte minden nap fölballagtam a kert végébe, és átnéztem hozzá a széles, alacsony fal fölött, amelynek faragatlan termésköveit agyagba rakták a negyed évezred előtti építők. Sárba. Vagyis a kőművesek egyszerűen visszahelyezték ugyanabba a környezetbe, amelyből a bányászok kiszedték. Aztán, amikor figyelmesebben tanulmányoztam a helyzetet, akkor derült ki, hogy az ág idegen, élénkebb, nyersebb zöldű vad hajtás, a fonnyadó szirmok valahol másutt teremtek, ez csak elkapta őket töviseivel; szakított egy darabot a tündérkirálynő bíborpalástjából.

Ez a rózsa tehát nem közösködik családjával. Bokra sincs. Egyetlen egy ágat nevelt, azon egyetlen virágot. Hatalmasat, pirosat, igazi pirosat, amilyennek a legszebb rózsának lennie kell. Hajnalban, a harmatban világosan csillog rajta a kelő nap fénye. Ilyenkor valóban bíborszínt visel, de alkonytájt egyre mélyül, sötétül szirmai közt a nyugodni készülő fény.

Ahányszor fölmegyek hozzá, üdvözlöm, de ő soha nem válaszol. Rezzenetlenül ül - önmagában. A szilva levelei sóhajtásnyi szellőben már rögtön integetnek a vékony, pilincka ágacskáik hegyén, őt csak az erősebb légvonatok mozgatják meg, s ilyenkor merev, szinte döcögős ingadozása jelzi, hogy ez nem ő, ez nem az ő világa, csak azért vesz részt benne, nehogy botrányt keltsen.

Elgondolni is szörnyű, hogy mi történne, ha a sajtó megneszelné, hogy a múltnak egy röge fölbukkant a Szercsényi-kertben, vagy tán nem rög, hanem zárvány? Még inkább alagút? Ösvény a múltba? Meddig? Harminc, ötven, ezer év hosszú? Előre is járható? Hossza-kiterjedése semerre sem mérhető, mert éppen az öröklét összegződik benne? Az idők teljessége minden irányban? Belefér a mennyország, az összes angyalaival? És Isten? Milyen iszonyúan hangzanának a kereskedelmi tévécloacák riportereinek önbizalomtól duzzadó kérdései a letaposott helyszínről. A hivatalból szkeptikus publicisták fanyalgása, és a lelkesek izzadozása, a vehemens ideológusok rohama, hogy valamiképpen sarokba szorítsák a rózsát. A turisták meg az utazási ügynökök! No és a tudósok, akik először fognák a bonckésüket, aztán elkészítenék, s összemérnék elméleteiket.

Azt, hogy pontosan hol ér véget a kert idejének a határa, s hol kezdődött a rózsáé, hasztalan próbáltam megállapítani a közel négy hónap alatt. Annyi világosan kiderült, hogy ez a határ semmiképp sem mondható fizikainak, hiszen a virág olykor erősen elhajolt a szél nyomására, más alkalommal szinte összebújt egy nyúlánk csalánnal, de láttam rajta kék káposztalepkét megpihenni, sőt legyecskét, amely fürgén szaladozott a szirmok között, s olykor alattuk. Olykor éreztem az illatát: csöpp keserűség áradt belőle. Tehát ő beilleszkedett környezete idejébe, csak az nem juthatott át az övébe. Hogy hol, s miként? Mi lehetett a kapu? Nem tudom. Az viszont tisztán és világosan érzékelhető volt, hogy erőteljes, sőt fölfokozott élet zajlik a rózsában, van története, a benső ideje jár.

Dús, mondhatni leveses szirmai egymást ölelik. Csöppet sem mozdulatlanul. Ha az ember hosszasan és elmélyülten szemléli, addig, hogy nem lát már rajta kívül semmit Szercsényiék dzsungeléből, akkor észreveszi, hogy a szirmok meg-megcsusszannak egymáson, szorosabban, majd lazábban borulnak össze, talán levegőt vesznek, mert az ölelés az imént kiszorította belőlük a szuszt? Aztán mintha lassan forogni kezdene az egész, hasonlatosan a Moebius-csavarhoz, amelynek a külső feléről indulva a belsőre jutunk anélkül, hogy áttértünk volna a másik oldalára. A szemlélő folyton ugyanazt látja, mert emberszemmel képtelen különbséget tenni a rózsa-arcok között, mégis tudja, hogy történt valami; itt most kipirult, ami az előbb bordós volt, amott új sziromfodor bodorodott - ahogy egy melankolikus mosoly vonul végig egy gondolataiba merült ember ábrázatán.

A sziromvégek nyújtóznak, szöknének, kihajolnak a rózsa-testből, aztán meggondolják magukat; hová mennének? Nincsen élet másutt. Fordulnak vissza kecsesen, de a régi ölelésbe már nem térhetnek vissza.

*

Az új tulajdonos buldózereivel nem kívánt találkozni. Hajnalban kimentem hozzá: sejtettem, hogy történni fog valami. Bevárta az első napsugarakat, melyek az öreg templom tornya mögül érkeztek, játékosan kukucsolva, akárcsak más reggeleken. A szirmok fölragyogtak, szinte lángra lobbantak. Oly éles és erős fény áradt belőlük, hogy elfordultam, s a napra tekintettem: tényleg ennyire heves sugarakat árasztana ezen az őszeleji virradaton? Amikor sóhajtásnyi idő múltán visszafordultam a rózsához, addigra megtörtént. Hogy pontosan mi, arról lemaradtam. A végeredményt láttam csupán, az utolsó, megfeketedett szirmot, amely lehullt a csalán közé.