Nagy Farkas Dudás Erika
Végállomás

Csomagok nélkül, a Déli pályaudvarra befutó vonattal érkezett. A hatalmas hófúvások miatt ritkán indultak szerelvények, utas is alig akadt, téli álomba merült, aki csak tehette. Elébe sem ment ki senki. Dermedt gondolatai összhangban voltak a külvilággal. Elindult. A várfalak fehérben álltak, és nem viszonozták köszönését. Nem elutasításból: észre sem vették. Kedve lett volna felgyalogolni és a könyvtár csukott ablakai mögül messzire nézni, túl a hóba és szmogba burkolódzott utcákon, egészen a hegyek végső pontjáig, amelyek felé elindulni még nem volt elég mersze. Már késő, gondolta, és kikerült egy kapualjból elébe lépő hajléktalant. Zacskóinak zizegése volt az egyetlen hang a havon, sokáig hallotta maga mögött, míg nem egy újabb kapualjnál a szerencsétlen zacskóival együtt elnyelődött. Elhagyott csomagjaira gondolt, majd arra, hogy végül úgyis mindegy.

Megkereste a pontot, ahonnét ráláthatott a városra. A hulló hó alig engedte megmutatni azt, amit keresett. Valahol ott lehet a Nap, gondolta, és még emlékezett a nyári napfelkeltékre, a város felett szétterülő reggeli fényre. A valós látvány egyhangúságára folyt a fejében élő kép: a kihívások kereszttüzében lobogó nyár, forróság, felforrt érzelmei emléke. A belső látomás ráfeküdt a fagyott, havas utcákra, mint egy másik valóság, hitelesebbé téve a tájat. Hang tört át a hulló hó falán: megjöttél? Mint akit vártak, de a tévedés hamarosan kiderült: valaki mást fogadtak ölelve. Itt van és a jelenléte semmin nem változtat, képzelgése is olyan, mint a hó. Valóságtalajra érve megolvad, a lélek csatornafedőiről elpárolog, vagy mint a vízbe fúló pehely: semmit nem jelentő többlet lesz.

A Duna-part halotti ruhába öltözött. Állig felgomboltan, szeméremmel felejtve a nyár könnyelmű kitakaródzásait. Más volt, aki akkor járt ugyanitt és hite valódibb a hófehér rejtőzködésnél. De imitt-amott megolvadt foltok jelezték, hogy valami melegség még maradt, ha mélyen is, legbelül. Csatornák földalatti vonala, kiábrándító józanság a kigőzölgésétől. A hó pedig megállíthatatlanul hullott, belekeverve az ártatlanokat is valami nagy-nagy piszkosságba, ami csak olvadáskor lesz nyilvánvaló.

Hazajött, és végre elalhat, puha álomba zuhanása nem zavarodik meg a nappali világ hó miatt eltompult zajától, és az utca majd együtt alszik az egykori íróval, akinek fejében a kép álomszerű lett, valóságtól erősen elferdült. Félálomban nem tudja, hol van, hó alatt, hó felett, és hogy mi ez a folyamatos hullás belül, ami nem akar véget érni? Ismét az elhagyott csomagokra gondolt, próbált visszaemlékezni tartalmukra, hogy volt-e bennük valami fontos dolog, de nem jutott eszébe semmi.

2001. január 17.