Ivanka Hergold
Az éneklő diófa
Amikor nagyanyó férjhez ment, az övé lett egy egész hegy.
- Azt kezdesz vele, amit akarsz, ameddig a szem ellát, mostantól kezdve mind a tied - mondta neki nagyapó és mosolygott hozzá.
És micsoda birtok volt az! Pompás legelői voltak, akkorák, hogy ha hátratekintett szénagyűjtéskor, hogy mennyit végzett, az első boglyák közönséges kis vakondtúrásoknak látszottak. Erdei akkorák, hogy ha egyik-másik disznaja kiszökött az ólból, bottal üthette a nyomát, még jó, ha maga is el nem tévedt keresés közben. És gyümölcsösei olyan bőtermőek, hogy gyümölcs mindig volt bennük kora nyártól kezdve az első hóig. Három forrásuk is volt, kettőben a két fia horgászgatott, mindegyik a magáéban, a harmadiknál meg, a domb tövében, a házuk állt. És roppant birtoka mellett volt még egy óriási vén diófája is, melynek lombjai közt éjjel-nappal ott ücsörgött nagyapó. Bizony nem tudta szegény nagyanyó, mi a keserűbb, a zölddió héja, vagy a puszta gondolat, hogy vajon sikerül-e lecsalogatni nagyapát a fáról ebben az életben; eddig még nem sikerült: pedig elmúlt a tél, amikor be kellett fűteni a cserépkályhába, el a tavasz, amikor ki lehetett csapni a birkákat a zsenge hegyi legelőre, a nyár, amikor egymaga kaszálta le a szénát, és el az ősz is, amikor úgy érezte, hogy maga alá temeti a cséplésre váró búza nagyapó nélkül!
Hogy is történt az egész, tépelődött magában nagyanyó utóbb. Ha én azt tudnám, hogyan, és miért, s töprengett tovább szüntelenül, mit jelentsen ez, és, persze, hogy mitévő legyen...
Amúgy eléggé kellemetlen volt az egész... Jöttek a szomszédok: Aggyisten, hogy s mint, szép időnk van, csak kitartson, hát a gazduram merre van? Mondja azt, hogy gazduram biz odafönt kuksol a diófán, harmonikázik és esze ágában sincs többé lejönni onnan?
Úgy történt, hogy egy szép napon egyszercsak eltűnt... Nagyanyó éppen dagasztott... Egyszerűen kisétált az ajtón. Nagyanyónak még meg is fordult a fejében, hogy ez alighanem ő lehet, pedig igencsak halkan lopózott ki... Már javában rakta befelé a kenyeret a kemencébe, amikor a kisebbik fia megrántotta a kötényét:
- Écsanyám, écsapánk fölmászott a diófára...
- Eriggy mán - szidta a gyereket -, hisz az még akkor is morog, ha az asztalhoz kell leülni, nemhogy csak úgy szó nélkül fölmászna a diófára. Azt a fát két ember is alig éri át, majd pont a kurtalábú apátok...Miket nem beszélsz, te imposztor!
Aztán berontott a konyhába a nagyobbik fiú is:
- Gyüjjék má, écsanyám, écsapánk fölmászott a diófára, ott kuksol és vigyorog.
Nem, ez nem lehet igaz, mondta magában, kimegy már, maga jár utána...Hát valóban, ott ült az öreg a diófa hegyében, látta a fapapucsa talpát meg a zöld nadrágját és a vihogó hangját is jól hallotta:
- Mindened megvan, öreganyám, ami a szíved vágya volt! Mi ketten kvittek vagyunk!
Nagyanyónak még a lélegzete is elállt. Mi ütött most egyszerre ebbe a félnótásba?
- Mindjárt kész a friss kenyér, gyere már le, te! - kiáltott rá, merthogy igencsak dühös volt.
- Mindened megvan - hajtogatta az öreg - ami a szíved vágya. Már én többet nem eszek a te friss kenyeredbül, meg a darakásádbul se, meg a más főztödbül se, és beszélni se fogok többet - mondta, aztán elkezdte nyekergetni a harmonikáját, és játszotta rajta attól kezdve éjjel-nappal azt a két trallalát, amit tudott.
Nagyanyó továbbra is kijárt a diófa alá, ó, még sokáig kijárt, hónapokig, annyi mondanivalója volt nagyapó számára. Elmondta vagy százszor, hogy naplopó, hogy soha életében nem is volt egyéb, s most már nem is lesz, hogy ilyen hitvány férjet még nem hordott a föld a hátán és hogy nem is szereti már.
- Annyi baj legyen - szólalt meg egyetlen egyszer nagyapó.
Mire nagyanyó:
- Hát segítettél szénát kaszálni egyszer is? Eszedbe se volt. Segítettél szénát szárítani? Egy fenét! Segítettél a disznókat hajkurászni az erdőben, vagy leölni valamelyiket? Nem biz a! Hevertél a kuckóban, az ördög vinne el...Segítettél learatni a rozst? No, ugye! Csak nyekergetted ezt a vacak hermonikát, azt is olyan gyalázatosan, hogy minden kalákásasszony faképnél hagyott, magamra maradt a sok munka... Segítettél fölszántani, vagy elvetni a hajdinát? Nem segítettél! Ültél a mogyoróbokor árnyékában, oszt törted a mogyorót... Leszedtél te már életedben egyetlen körtét is, úgy, hogy ne magad etted volna meg? Ugye, hogy nem! Két szál szalmát keresztbe nem tettél ebben a házban - mondta most már szipogva - minden rám maradt...
Nagyapa nem szólt semmit, csak préselte a harmonika fújtatóját.
Nagyanyó kezdetben gyapjút tömött a fülébe, meg a gyerekeknek is gyapjút tömött a fülébe, hogy ne hallják, s ne kelljen örökké arra gondolniuk, milyen elvetemült apjuk van.
- Hát écsapánk merre van - feledkezett meg magáról olykor valamelyik gyerek.
- Eh - mondta ilyenkor nagyanyó - imádkoznál érte inkább, te tökfej, hát hol a nyavalyában volna, mint a diófán!
És csak törte, törte a fejét, miért éppen őket veri a sors, hisz gazdagok is, mindenük megvan... Valami jel lehet, vagy mi, tépelődött erősen és szakadatlanul, mitévő legyen, márcsak a gyerekek miatt is, mondta magában, ami engem illet, egy öreggel több vagy kevesebb a háznál... de a gyerekek... valamit csak kéne tenni.
- Nektek kettőtöknek meg - intette a fiúkat -, semmi bámulnivalótok odafönt, megértettétek, az ott fönt a mumus, nem madár, és el ne járjon a szátok mások előtt, hogy hol az apátok!
Nagyanyánk akkor még életerős, gömbölyded, szemrevaló asszony volt, nagyon bántotta a dolog. Mihaszna frátere! És épp velem történik ilyen! Mért éppen velem? Hiszen gyere csak le, te csirkefogó, majd megmutatom én neked! De hát ha egyszer nem jön! Álmatlanul hánykolódott az ágyában, fölverte a béreseket az istállóban, a cselédlányt a padláson, cukkolta a kutyákat, ugassák föl a diófán békésen szendergő nagyapát... Miért? Miért? Rohadt disznó, szidta dühösen, mert hogy nem férhetett hozzá, ó, te vadbarom, rágcsálta elkeseredetten a hajfonatát...És meggyújttatott minden gyertyát, minden petróleumlámpát a házban, majdcsak meglátja az a bitang, ahogy le-föl járkál egy szál fehér rékliben a szobájában, a ház előtt, a
diófa alatt...Nagyapa azonban rá se hederített...
Munka persze akadt bőven, s nagyanyánk dolgozott is feszt, a szolgákkal, a gyerekekkel együtt. És mindenük megvolt a házban, több is, mint amennyi kellett: egyre több és több gyümölcs rohadt meg szedetlenül, a birkák sántikálva várták be a telet, és nem volt aki megegye a temérdek mézet, amit a méhek hordtak össze egy odvas fába.
Nem, nem adta fel mindjárt, azt nem lehet mondani... Előbb megpróbálta szépszerivel: odakészített neki egy kis rétest a fa alá, egy kis mézet, némi meleg gyapjúholmit télire, édeskörtét, sonkát, kolbászt... A zsémbelést is abbahagyta.
- Nesze, vedd csak el, aztán gyere szépen haza, ne vacakolj már!
Nagyapánk azonban nem kért nagyanyó jótéteményeiből, egy fia adományt el nem fogadott.
Aztán egy hétig el nem mozdult a diófa alól és egyre hajtogatta:
- Gyere már le, no! Hogy éljek így egy szál magamban, épkézláb férj mellett? És a két gyerekkel nem gondolsz, te istentelen?
Nagyapa azonban szemlátomást nem gondolt senkivel, csak harmonikázott, ha éppen nem aludt vagy énekelt.
Egy napon magához szólította nagyanyánk a szolgákat:
- Gyertek csak, üljetek le, vegyetek kenyeret, meg ami jó falat van az asztalon - kínálgatta őket szívélyesen. A béresek meg a cselédlány ettek-ittak derekasan. Nagyanyánk közben tett-vett a konyhában, ne lássák, milyen nehezére esik az egész.
- Idefigyeljetek, emberek - szólalt meg aztán mégis -, van-e olyan köztetek, aki ne akarna meggazdagodni? Ugye nincs! Nahát, én ezt az egész hegyet odaadom annak, aki lehozza az uramat a diófáról, élve, persze, tudjátok, milyen a falu nyelve, fiatal vagyok még, itt az ember helye mellettem, ha másért nem, madárijesztőnek, nem igaz? Élve, épkézláb lehozzátok nekem és gazdaggá teszlek benneteket!
A béresekben meg a cselédlányban megpezsdült a tettvágy. Hiába no, egy hegy az nem akármi! Sokáig tanakodtak, ez egyik ezzel hozakodott elő, a másik azzal, végül oda lyukadtak ki, hogy nem volna rossz próbát tenni valami helyre fehérnéppel... Jó, rendben van, a nacsasszony igazán gyönyörű, és kívánatos is, persze, de ki tudja, hátha az öregnek megváltozott a gusztusa, mióta odafönn tanyázik a diófán... Mindenesetre nem árt megpróbálni... nem igaz?
A béresek meg a cselédlány akkora tüzet raktak, hogy csak no! Fogadtak egy botcsinálta zenészt, az húzta a talp alá valót, volt ott malac- meg báránysütés, eszem-iszom, nótaszó... Nagyapa oda se bajszolt.
- No, nacsasszony - mondták akkor nagyanyánknak -, mennyék be most kegyelmed a házba, mi pedig megtesszük, amit lehet.
Nagyanyánk alaposan kicsípte magát az estére, így hát szomorúan vonult be a házba és sírva nézte az ablakból, mire mennek a béresek meg a cselédlány a nagy furfangjukkal.
Akkor a legszebb lánynak le kellett vetkőznie. Meztelenül ugrándozott a tűz körül, de a nagyapánk pillantásra sem méltatta. Szótlanul ücsörgött fent a fán és el-elszundított időnként.
Nagyanyónak rég volt ilyen jó álma. No, mondogatta magában, csak túljártam az eszén, nem lehet engem csak úgy... Reggel aztán leforrázva tapasztalta, hogy nagyapánknak esze ágában sem volt lejönni, bármily hízelgő véleménye volt is nagyanyánknak önmagáról. Dúlt-fúlt mérgében, le-föl viharzott a házban, a pincében, belekötött az élő fába is, nem csoda, hogy egy idő után sorra elhagyta minden bérese és szolgálója.
Időközben a gyerekek is fölcseperedtek valamelyest.
- Idefigyeljetek - mondta nekik nagyanyó egy este míg a kályha körül üldögéltek -, látjátok magatok is, hogy nem boldogulok egyedül. Nincs más hátra, nektek kettőtöknek kéne lecsalogatnotok apátokat, az ő kölykei volnátok tán, ha jól tudom... Mindenki itt hagyott, a szomszédok kinevetnek bennünket, hogy a ház ura a diófán lakozik, apátlan árva lesz mindkettőtökből, ha ki nem találtok valamit... Felsóhajtott... - Mintha kezdene már egészen madárformájúvá lenni, nem vettétek észre? Levegőn él meg dión az ördögfajzatja... Ti meg, ha sast, karvalyt vagy kányát le tudtok ütni a fáról, mért ne tudnátok öt is? A ti apátok, nem? Megölni azért nem kell, azt azért nem, vigyázzatok, hogy annyira amennyire, de azért épségben maradjon!
- Vigyázunk, écsanyám, vigyázunk - ígérték meg a fiúk, aztán napokon, éjszakákon át tanakodtak erőst, hogy kéne lecsalni az apjukat a diófáról.
- Écsanyám - döntöttek végül néhány nap elmúltával -, a legjobb lesz ha kegyelmed most egy pár napra elmegy hazulról, majd mi elintézzük a dolgot, ahogy kell, kegyelmedért, meg magunk végett is.
És nagyanyó valóban elment hazulról málnát s gombát szedni.
A két fiú kiment a diófa alá.
Előbb komoly szóval próbálkoztak:
- Écsapám - mondták - nem látja kend, hogy kezd nevetségessé lenni, gyüjjék már le az ég szerelmére!
Odafentről semmi válasz.
- Gyüjjék már le - kérlelték sírva, merthogy gyerekek voltak még.
Fent most megszólalt a harmonika.
- Écsapám - bömbölték immáron - gyüjjék le, mert ha nem, mi ketten megöljük kendet! - És bömböltek tovább és taknyukat a nadrágjukba törölték.
Megint semmi.
- Tényleg megöljük! - mondták és igyekeztek szörnyű ijesztőknek hatni, hisz tudvalevő, hogy egy édesapát nem lehet csak úgy megölni.
- Écsanyánk elmegy a háztól, a szomszédok meg csúfot űznek belőlünk, hogy nem megyünk egyről a kettőre, mert écsapánk odafent kuksol a diófán... Hall kend bennünket, écsapám? - És sírtak, szipogtak és bömböltek odalent.
Föntről egy kis szellő meg némi zeneszó jött csak.
- Akkor pedig most kivágjuk a diófát - kakaskodtak a fiúk. A dió tudvalevően igen kemény fa, a gyerekek meg kicsik voltak még, nemigen boldogultak vele, épp csak belefűrészeltek egy kicsit a háncsába.
- Écsapám - kérlelték - gyüjjék már écsapám, segítsen kend kivágni ezt a diófát, amin kuksol...
Az öreg jót nevetett odafönn és ismét nyekergetni kezdte a harmonikáját.
- Megálljon csak, megbánja kend! Úgyse bírja sokáig, ne reméljen kend ezentúl semmi jót tőlünk, egy jó szót nem kap, annyi szent. Mert mi ketten most elmegyünk a háztól... tudja meg kend... Viszünk magunkkal egy kis kenyeret meg húst és világgá megyünk...Mondja meg kend écsanyánknak, hogy ne féljen, nem halunk éhen... Hát akkor Isten áldja... Most kvittek vagyunk.
Azzal elmentek világgá.
Amikor nagyanyó megjött az erdőből, mindjárt látta, hogy tárva-nyitva az egész ház, mint ünnepnap, meg azt is észrevette, hogy se kenyér, se hús, egy falat se. Sírva fakadt és keserű átkokat szórt nagyapó fejére... Aztán már az átkokból is kifogyott, kifogyott szegény a szóból is.
De a diófáról erre sem jött válasz.
És az udvart lassan fölverte a dudva.
Valahogy ekkortájt történt, hogy egy térítő érkezett a környékre. Nagyanyánk nagyon megörült neki. Rajtam meg az öregen már úgyis csak a Jóisten tud segíteni, mondta, vagy valami jó misszionárius.
Hatalmas templom volt, jókora rét körülötte, és az egész csak úgy feketéllett az emberektől.
Nagyanyó szépen kicsípte magát, s ilyesformán hamar a térítő színe elé kerülhetett.
- Jóuram - kérlelte tisztelettel - segítsen rajtam.
- Segítek, és a Jóisten is megsegít - mondta kegyesen a csuhás férfiú.
- Nem tudom, látott-e már diófát, atyám - tért gyorsan a tárgyra nagyanyó -, a diófa egy borzasztó nagy fa, és azon ücsörög immár évek óta az én hites uram, és nem akar lejönni az Istennek sem, csak hermonikázik odafönn, és se eszik, se iszik, legalábbis úgy látom, és mégsem akar lejönni... Csaltuk már szép lánnyal, mindennel... Nem és nem... Fiaim, szolgálóim sorra itt hagytak, mind elment a háztól, de az én uram csak nem jön le, segítsen, atyám, ha egy mód van rá!
- Megpróbálhatom - hangzott a válasz a csuklya mélyéből -, egy kissé valóban bonyolult az ügy, de azért megpróbálhatom. Tudja mit, öreganyám, holnap korán reggel fölkeresem magukat, aztán majd meglátjuk, mire megyünk...
Nagyanyó rohant haza, felsikálta a konyhát, a bejárati lépcsőt, az egész házat, leszedte a pókhálót még az istálló eresze alól is, felsöpörte az udvart és nem győzött mérgelődni, hogy így fölverte a dudva... Idejön ez az ember, s mindjárt meglátja, hányadán állunk... Ha egyszer ilyen elhagyatott ez az udvar, hogy várja el az ember, hogy csoda történjék benne?
Másnap kora reggel valóban beállított a hittérítő.
- Főzzön kend, öreganyám, egy jó kávét - mondta -, aztán majd meglátjuk, mit tehetünk.
Nagyanyó főzött egy bögre jó árpakávét, közben elsírta, elmesélte, mi történt, hogy történt... Mindened megvan, ami szíved vágya volt, mondta neki az öreg...
- Istenkém, mit jelentsen ez? Fölmászott a fára, és mit neki, hogy más meg beleszakad a munkába... Fogta magát, föl a diófára... és már évek óta le nem lehet csalni... tudja... És nem fogad el tőlem semmit: se kenyeret, se tejet, se italt, se gyümölcsöt, semmit...tudja...és mégis megvan, megél odafönt valahogy... Csak hermonikázik és nem szól egy szót sem... Azt már meséltem, ugye, hogy minden szolgálóm itt hagyott, világgá mentek a gyerekek is, nem szívesen mondom, de már jószág sincs a háznál, mutatóba sem... elbitangolt mind, esküszöm, még a macska meg a patkány, egér is egytől-egyig, atyám, én... én azt hiszem, nincs is már teremtett lélek ebben a házban, csak jómagam...
- No, no, azért ott még nem tartunk, öreganyám - mondta a hittérítő -, hát a Jóisten odafönt? Róla megfeledkezik kend?
- Igaz, igaz - pironkodott nagyanyó -, hiszen dehogy is feledkeznék én meg róla, ha egyszer lesegítené atyám onnan a diófáról az uramat.
A hittérítő kilépett az udvarba.
- Na, hol az a diófa? - kérdezte.
- Ahun e, a lugas mögött - mutatta nagyanyó.
A diófa koronája dús zöldben pompázott, a hittérítő nem látott rajta senkit.
- Tudja mit, öreganyám - mondta -, én bizony nem látok odafönt senkit.
- Na hiszen, majd meghallja mindjárt - kuncogott nagyanyó.
A lombok közt azonban csak a szél neszezett.
- Az csak a szél - mondta szigorúan a hittérítő. - Figyeljen, jóasszony, fontosabb dolgok is vannak ezen a földön a halálnál... Mikor halt meg az ura?
- Dehogy halt az meg, atyám, odafönt kuksol a fa hegyében, és a Jóistennek sem tudom lecsalni... Megtettem már mindent, könyörögtem, fenyegetőztem, mindent, mindent, hiszen tudja, világgá mentek a fiaim, a szolgálóim, a jószág; nem látja, hogy fölverte az udvart a gaz?
- Márpedig én nem láthatok ott embert, ahol csak diófalomb van.
- Na persze - adta meg magát nagyanyó -, kegyelmed tanult ember, kegyelmed csak tudja. Annyit azonban megmondhatok, hogy ha most sem hallja, hogy vihog rajtunk odafönt, jobb, ha szedi is a sátorfáját.
- Bizony én nem hallom - morogta a hittérítő és szedte a sátorfáját.
Kije maradt még nagyanyónak, hogy íme, jószága, gyereke, mindenkije elhagyta?
- Az apjukom - mondta magában -, nem maradt már nekem senkim, csak az apjukom.
És világosan hallotta a harmonikaszót a fáról.
- Hogy lehetsz ilyen szégyentelen, hallod-e, hogy jelet sem adtál magadról, mikor itt volt ez a hittérítő? Segíteni akart rajtunk, te meg úgy tettél, mintha itt sem volnál! Nagyon szépen kérlek...- suttogta -, hallasz egyáltalán?
- Hallak hát - mondta nagyapó -, hogyne hallanálak!
- Akkor elárulod végre, miből élsz odafönt, ha egyszer semmit sem vagy hajlandó elfogadni tőlem?
A diófa azonban csak harmonikázott, és nagyanyó nem tudta, táncra perdüljön-e a gazos udvaron vagy menjen el aludni, merthogy nagyon belefáradt már az egészbe.
Aztán mégis perdült néhányat az udvaron, de a gaz akkora volt már, hogy ettől is csak a bosszúsága nőtt.
- Látod, te mihaszna - küldött egy szemrehányó pillantást a lombok közé -, már táncolni sem tudok.
A diófa meg csak muzsikált, muzsikált.
Aztán az történt, hogy nagyanyó vetett még egy-két dühös pillantást a diófára, majd beleköpött háromszor a markába: na, most megkapod a magadét, gondolta. Majd adok én a hermonikádnak!
Azzal fogta a nyilat, amivel hajdan indiánosdit játszottak a gyerekekkel és nekiszegezte a diófa koronájának. Erős asszony volt, megedzette a sok munka, úgy röppent ki a vessző a nyilából, akár a gondolat, s be, egyenest a lombok közé.
A harmonika nyikkant egyet, hörgött kettőt, aztán tarka, madártollhoz hasonló foszlányok kezdtek hulldogálni a fáról a gyepre.
- Oh - mondta nagyanyó -, oh.
Fordította Szilágyi Károly