Miran Košuta
Rekviem egy szőlőskertért és egy öregasszonyért

Ropogva égett a tűz. A parázsból akácszilánkok pattogtak a füstös tűzhely peremén túlra. Fekete hárászkendő libbent meg mellette, törékeny öreg testen. Aztán odébb mozdult a kendő, kinyúlt egy kéz a rojtok alól és felragadott egy tölgyhasábot. Lassan, óvatosan helyezte a tűzre, el ne nyomja a pislákoló lángot.

- Tovább eltart, mint a tuskó, dünnyögte az ablakon át a hideg est vörös sötétjébe. Odakint dús gesztenyék zokogtak a viharban, lejjebb magas fű hullámzott a parlagon, még alább teraszos szőlők vetkőzték le utolsó fáradtsárga ruhadarabjaikat, amott legalul pedig, a meredély aljában, vadul háborgott a tenger, szürkén és magányosan, halászok nélkül, hálók nélkül. Egy keveset a szüle is felhozott belőle, a csorba venyigevágó kés, metszőolló, görbe bicska fenéséhez. Kiöntötte a tengervizet a tömlőből egy kis dézsába és beáztatta a hosszúkás fenőköveket.

Víz, tűz, föld...

Régvolt dolgok lopóztak végig a szobán. Ahogy a tűz világánál felvinnyogott a penge a kövön az öregasszony egyenletes fenőmozdulatai nyomán, a sok elfeledett dologtól szikrát fogott a szüle is: víz, nap, föld... Eszébe jutott a gyermekkora, a régi mese, amit oly sokszor meséltek neki, késő délutánonként, amikor az ablaküveg mögött kigyulladt az öböl, s égett hosszan, bele az éjszakába, amikor csendesen ropogott a parázs a tűzhelyen és egybegyűlt a család a kukoricamálé, pohánkapempő köré, amikor köztük, gyerekek közt izzásig hevült a várakozás, és képzeletük áttört a falakon, végigvágtatott a falun és benyargalta a látóhatárt. A régi mese a gonosz éjszakáról. A régi mese, amit minden este átéltek újra és újra. Valamikor réges-régen nem volt egyéb e földek s vizek fölött, mint egyetlen sűrű, gonosz éjszaka. S az örök éjszakában a vizek holtak, a földek kietlenek voltak. Az emberek meg csak sírtak, rítak az éj nyirkos, sötét tömlöcében. S hogy oly sokáig, oly szívszaggatón zokogtak szegények, panaszuk elért a Naphoz, s az megkönyörült rajtuk. Fölkelt, rájukmosolygott és elüldözte a gonosz éjszakát.

És láss csodát, a vizek megteltek halakkal, s a földből fű serkent, erdő, búza és szőlő! Aztán égi útjának végén megfáradt a Nap és végigheveredett a földön-vízen. S ekkor az éjszaka, mely míg a Nap odafönn járt, az égen, nem árthatott neki, kegyetlen bosszút állt. Kést ragadott és belédöfte a Napba. És végigömlött a vörös fény a látóhatáron, mint a fölsértett tojássárgája. És ebből lett az öböl...

Mi, gyerekek, szomorúan meredtünk még sokáig az ablakon át az éjszakába. Ki tudná megmondani, miért? Csak bámultunk bele a sötétség vörös sugaraiba, melyek oly megadóan, kimondhatatlanul halkan és epekedve olvadtak bele a tűzhely lángjaiba. Féltünk tán, hogy nem támad több reggel a harmatból, pírból, zúzmarából? Pedig támadt mindig új s újabb. Mi meg fölkapaszkodtunk a hegyre kora reggel, bújócskáztunk a Straža fölött húzódó tölgyesben, és kipirulva, lihegve nagyokat ittunk a forrás hideg vizéből. S már szaladtunk is tovább, illatozó kúszóakácok mellett, az őszben lángoló szömörce közt, hogy csak a szérű végénél torpanjunk meg, és járassuk végig a tekintetünket a tengeren Gradežtől Miramaráig és Miljig. Mindaddig, míg apánk félig megrovó, félig szelíd hangja vissza nem szólított bennünket a szőlőbe. A fiúk a háncsot adoggatták, apánk tanítgatta őket a kötözés tudományára, mi, lányok meg a venyigét szedtük össze és raktuk halomba, tűzrevalónak. Lopva figyeltem apám ördöngősen mozgó ujjait.

Felriadt az emlékek álmából, fekete árnyék borult a múltra. Összerezzent. Kemencemeleg volt a konyhában, mégis hideg borzongás futott végig a hátán. Nem, az álmait nem hagyja elvenni! És a földet sem, erre megesküdött vagy egy hónapja. Igen, most megteszi... Sokáig szabódott, többször is elment a trafik mellett, amikor a falu még az igazak álmát aludta. Meg se látná senki. Odalépne, és papírt, tollat, kovertát meg bélyeget kérne. És el volna intézve. Aztán csak tovaballagott újra és újra a bódé mellett, és a trafikos mindannyiszor tisztességtudón visszaköszönt.

De az este összeszedte minden bátorságát.

Meg is lepődött a trafikos nagyon. Megáll előtte ez a majd nyolcvanéves szüle, ez a szikár, magas öregasszony, aki minden nap itt megy el a szőlőből hazamenet, hatalmas kéve rőzsével a hátán, ez a különc vénasszony, az egyetlen, akinek még szabadtűzhely ég a házában, akinek se árama, se vize, és papírt, tollat, borítékot meg bélyeget kér.

Tegnap este. Amikor már nem tudott hova lenni az aggodalomtól, amikor a szomszédék is megkapták a kisajátítási végzést.

Tegnap este, amikor már a Nabrezina alatt is feldübörögtek a földgyaluk.

A tűz mellett megszikkadt a maró tengervíz a kezén és arcának ráncai gondterhelt görcsbe rándultak. Félrerakta a fenőkövet meg a venyigevágó kést, és tollat ragadott. S miként a téli csillagkép tavaszira változik évszakforduláskor, s ahogy a nap közelít a földhöz és olvasztja le a dért a gesztenyefákról, úgy alakult át az öregasszony félelme is REMÉNNYÉ.

Ma lesz a napja, döntötte el.

Ma megírja.

És az első mondat után BIZONYOSSÁGGÁ vált a remény.

Kedves elnök!

Azér írok neked, mer egy hónapja sincs tán, itt járt nálam a mérnök úr meg a földmérő és aszt monta, hogy elveszik a földem mer kell az autóútnak. Aszt monták, írjam alá, mer ha nem, akkor nem kapok egy lírát se, de én...

Gondolatai, érzései úgy élesedtek, mint penge a fenőkövön. Miért van az, hogy mindig az ő hátukon csattan az ostor? Nekik aztán mindenből kijut, hét keresztből, háborúból, adóból és mérnökből. És senki sem hallgatja meg őket. Községházán, kataszterben, bíróságon, mindenütt süket fülekre találnak. Megkergült ez a világ. Épp itt kell nekik autóutat építeniük, pont itt, ahol a föld, a tenger és az ég között szőlő aranylik, ahol a két kezükkel vágtak irtást, kemény munkával leheltek lelket a földbe, pont itt, ahová ő maga is nyugovóra tér majd nemsokára - hamarosan alighanem -, lefekszik csendben a cseresznyék alá és elréved a felhőkön túlra. Az imént még csak a balta vasa szikrázott, most már az acél izzott benne. Égette az ereit, alig tudott visszatérni, izgatottan, reszkető kézzel a leveléhez. Levél. Neki. Ellenük. Levél a község ellen, a földmérők, a kufárok ellen. Mindenki ellen. A LAZADÁS levele...

...nem írtam alá! Te tudod jól, mit küszködünk itt a hegyen, mi munka van egész évben a szőlő meg a bor körül, hogy kiizzaggyuk a nyócadot. Énrám mán nem vetettek nyócadot, merhogy a fiam, aki elesett a partizánoknál, nem tud mán segíteni, de még mindig kijárok a hegyre. A szőlő az egyetlen, amihez értek kicsi korom óta, ez az egyetlen örömöm öreg napjaimra.

Ömlött a szó az ujjai alól, mint a tavaszi csermely: sebesen, sodrón; csörgedezve hívogatták az emlékek.

Hogy akadozott pedig a tolla, amikor - de rég volt - odakörmölte a nevét az anyakönyvbe az uráé mellé! Igen, a frigyüket is ott kötötték, fenn a Stražán, a szőlőtőkék között. Lefektette a földre és erőszakkal a magáévá tette. Nem látott mást, csak a lepkéket, ahogy a pitypang nektárát szívták, nem érzett mást, csak a férfi forró, nehéz lihegését a nyakán és valami elömlő meleget az ölén. Megerőszakolta szinte, de az ujjai azért ott játszadoztak a férfi hajában...

- És neked is, aki ott fogantál azon a napon a szőlőtőkék és a lepkék közt, neked is kínnal írtam, lassan, betűzgetve. Gyere haza, írtam, gyere haza, fiam. Óvjon az erdő, kerüljön el a golyó, ne akadjon utadba német. Térj meg egészséggel, vár a szüret, a puttony, a prés, a fejtés... Milyen erős voltál, milyen fiatal...

Újabbat roppant a parázs, és a sajgó alkony már csak emlék volt. A sötétből és a viharból kegyetlen sejtelem kúszott feléje, hogy ma este se tér meg egyikük sem a tűzhely mellé, hogy valójában egyikük sem él már jó ideje, hogy magára maradt a szőlőtőkékkel. Vetett a tűzre még néhány gallyat és folytatta a levélírást...

Kérlek szépen, te, aki szintén partizán voltál, és ismerted a proseki Regenteket, szójj a mérnöknek meg a földmérőnek, csinájjanak mán egy vargabetűt azzal az autóúttal és haggyák békén a szőlőmet. Aztán ha erre jársz, nézz be hozzám egy pohár italra. Ne haraguggy, hogy szlovénul írok, de tudod, könnyebben megy, mint a talján. A Jóisten áldjon meg!

Marija de Baluote

Most, hogy befejezte, hogy kiírta magából és aláírta, egyszeriben megkönnyebbült: a vad vihar elfújta a szorongását és megnyugodott. Most már csak a várakozás perzselt, lobogott benne. Merő láng volt maga is, mely mind feljebb és feljebb ágaskodott a mennyezet felé, friss oxigén után kapkodva. Már csak a címzést kellett ráírnia a borítékra: Olaszország köztársasági elnökének, Róma. Megnyálazta és leragasztotta, aztán gondosan eltette. Az egyetlen helyre, ahova a patkányok, egerek nem férhettek hozzá: a párnája alá. Egy kicsiny, lapos ereklyedobozkába, az Isten, haza, császár feliratos Krisztuskép mellé. Aztán lefeküdt. Tudata lassan húnyt ki, akár a parázs a tűzhelyen: zsarátnok lett maga is, üszök, szikra. Az utolsó akáchasábban is elhamvadtak az álmok, és az öregasszony fáradt, hörgő álomba zuhant.

- Mi lehetett az az oktalan szomorúság bennünk, amikor az éjszaka ledöfte a Napot és az öböl vére elöntötte a láthatárt? Hisz másnapra megint új Nap kelt a vörös, világos selyemből, gondolta magában az öregasszony kissé álomittasan, és csendes mosoly ült meg a ráncai között, amikor másnap ünnepélyes mozdulattal bedobta a trafikosbódénál levő postaládába a levelet. Az alvó falu valósággá kovácsolta a csillagokat. Megaláztatás és büszkeség, vágyakozás és jókedv sziklái közt baktatott fölfelé az öregasszony a hegyoldalon. Elmélázva, lágyan simogatta meg a tölgy kérgét a Straža csúcsán és letekintett a...

De nem volt ott. Nem volt ott a hajnalpír a szőlőskertek mögött! És a Straža is eltűnt a helyéről!

Odalent lomha FÖLDGYALUK pihentek a reggeli ködben, a puszta, feltúrt terepen. Tőke, lugas letarolva, feltúrva, elpusztítva. Nyoma sem maradt a Stražának.

Az öregasszony megtorpant. Megkövült. Megnémult. Testén jeges, éles késként hasított végig valami.

Víz, tűz, föld...

Éppen kelőben volt a nap a láthatár mögött...

Szilágyi Károly fordítása