Milan Lipovec
A čubedi eset

Én Uram, Istenem,

reggelre serkenvén,

imára kulcsolom két kezem,

s hátratekintvén jobb vállam fölött,

három szüzet, két angyalt látok én ott.

S szól hozzájuk Ő:

imhol látjátok, kedvesim, drágáim,

én fájó sebeim, miket rajtam ejtettek,

nagypénteki ebéd előtt,

szombati bőség előtt.

Aki pedig ez imát elmondaná,

minden nap,

áldott nap

háromszor

ostyával áldozván,

megmentem azt a pokolnak tüzétől,

a kínoknak kínjától,

és felviszem azt

az Atyaistennek, a Fiúistennek,

a Szentlélekistennek,

az egy örök Istennek országába,

ámen.

A Castua felé vezető úton ösztvér szerzetes poroszkált fáradt szamarán, soványsága még ezen az istenverte szegény vidéken is párját ritkította. A rekkenő hőségben sem pihent meg, csak ment-ment előre, rajnyi bögöly és légy kíséretében. Kiéhezett szamara már alig bírta a terhét. De csuhás gazdája nem is igen ösztökélte.

- Gyerünk, már no, Isten nevében...- szólt csak rá néha, amikor megsokallotta a szegény jószág böngészését az útparti szikes fűcsomók közt. - Gyerünk már no - mondta és imbolygott tovább a szürke csacsiháton.

Jókora zabkenyér gyürkéjét majszolta, inkább csak a belét csócsálva, minthogy a héjával nemigen boldogult. Fiatal volt még, de úgy rágódott azon a zabkenyéren, mint valami fogatlan vénasszony: a skorbut vitte el a fogait még évekkel ezelőtt. Pedig, azt lehet mondani, neki volt a legszebb fogsora a kolostorban, ő lévén a legfiatalabb a szerzetesek között. Fiatalságának köszönhette, s annak, hogy jó erőben volt, hogy őrá esett a választás e szerencsétlen küldetés lebonyolítására.

- Menjen, Isten hírével, Kristóf testvér, égi patrónusa kísérje hosszú útján, és védelmezze a gonosztól.

Kristóf barát azonban nemigen bízott égi patrónusában, és a védelmező-készségétől sem volt elragadtatva. Ahhoz túl sokszor hagyta már magára falatnyi kenyér és kortynyi ital nélkül, s annál több rettegéssel a szívében. Annyi volt szívében a félélem, hogy egyéb érzésnek már nem is maradt hely. De hát nem is csoda. Veszélyes idők járták, vad idők. Az igazgágos Jóistennél mindig kéznél volt az áztatóban egy-egy vessző, úgyhogy bármikor lesújthatott valamelyik engedetlen báránykájára, ezekből pedig elég sok legelészett a Cicarija innenső oldalán csakúgy, mint a túlsón. Ha török nem volt, küldött rájuk sáskát, s alig pár éve akkora pestisjárványt, hogy még szólni is iszony róla.

A jámbor utasra leselkedő veszélyek legnagyobbika azonban a rengeteg útonálló volt. Nem amiatt a néhány máriás miatt, amit elindulása előtt az apát úr a kezébe nyomott. (Aztán takarékosan a pénzzel, Kristóf testvér, csak takarékosan. Jótétlelkeknél szálljon, adakozóknál étkezzen, az erszényét csak végszükség esetén oldja meg!) Ó, szó sincs róla, megértek ezek a garasok is egy rablótámadást, de mennyire megértek! Kristóf testvér azonban nem a kevéske pénzét féltette, hanem az életét. Rettenetes hírük volt ezeknek az elvetemült zsiványoknak, mondják, hogy sem Istentől, sem pestistől nem tartanak, s hogy a nőkkel mit csinálnak, arra még rágondolni is rossz. Az meg pláne valóságos ünnep a számukra, ha felszentelt ember kerül útjukba, legyen az apáca vagy szerzetes, egyre megy. Csupaszra vetkőztetik, úgymond, elszedik csuháját, köntösét, s az se nagyon izgatja őket, ha a csuklyában netán benne marad az illető feje is.

Kristóf barát ijedten nézett körül, mintha máris a sarkában járnának a zsiványok; gyorsan a vászontarisznyába rejtette a kenyérhéj maradékát, lecsúszott a szamárkanca hátáról és előbbi ráérősségét feledve hirtelen megszaporázta a lépteit.

- Ó, Szűzanyám, szent Szűzanyám - mondta zihálva -, mit lopom itt az Isten szép napját!

Lihegve ráncigálta a kötőféket és türelmetlenül vonszolta maga után a szamarat. Közben ájtatosan esedezett segítségért a poreči kolostor legszebb védszentjéhez, szent Hemához, aki azonban továbbra is csak álldogált ott szerényen az apátsági templom legsötétebb falmélyedésében a segítőkészség legcsekélyebb jele nélkül. Egyetlen tömbből volt faragva, s olyan pompásan, hogy a klauzúra minden szerzetese igencsak rajta felejtette a szemét ha arra járt.

Most azonban nem engedhette át magát a gyermekes merengésnek, sietett, meg félt is. Éppen ekkor húzódott félre az Učka az útjából, elébe tárva a tengert, az egész Kvarnerót, a távoli szigetekkel együtt, pontosan úgy, ahogy az apát úr megmondta; és röviddel ezután feltűnt az útelágazás is, megintcsak pontosan úgy, ahogy a čubedi pap lerajzolta a templomudvar kopott kövére egy üszkös végű galagonyavesszővel. Kristóf barát szíve megremegett az örmtől: a közeli domb csúcsán ott álltak a méltóságteljes szürke falak, már csak egy meredek kaptató választotta el tőlük. Boldogan ölelte magához a szamarát, aztán elővette az általvetőből a saruját és belebújt.

Mire Kristóf barát fölért a felvonóhídra, a nap már majdnem elmerült a tenger színére telepedett ködpárában. Nem is nap volt ez már, hanem éles körvonalú tűztányér, és véres színe igazán semmi jót nem ígért. Ha most lehanyatlik a tengerbe, mielőtt Kristóf barát szót ért az őrséggel, igazán jól elbánik a szegény vándorral. Napnyugta után ugyanis, még az egy szál magányos utas sem reménykedhetett benne, hogy bebocsáttatást nyer a várba.

Kristóf barát odakötötte a szamarát egy fügefához, mondott neki egy-két becéző szót, aztán épp arra készült, hogy férfias léptekkel megindul a vasalt kapu felé, amikor hirtelen kinyílt a kémlélőnyílás és valaki ráordított:

- Ki vagy?

- Dícsértessék a Jézus Krisztus!

- Azt minden útonálló mondhatja.

- Nem vagyok útonálló...

- Hát? Csavargó, mi?

- Csavargó sem...

- Akkor kém!

- A Jóisten áldja meg, hát nem látja, kinek a nevében jövök? Isten szolgája vagyok és fontos üzenetet hoztam a castuai kolostor perjelének.

- A pestist akarod behurcolni, mi?

- Egészséges vagyok, Isten a tanúm rá!

Különben is, hol van már a pestis! Hónapok óta a szájára sem veszi senki; most az éhinség tarol az országban - ez meg itt a pestissel akadékoskodik! Ismerem a fajtáját, öntelt, koszos naplopók, csak lebzselnek itt a nagyurak körül, és segítenek szipolyozni a pórnépet. Csőcselék, melytől egyetlen kor sem lehet ment; s van képük leútonállózni a szegény vándort, aki ráadásul Isten szolgája! A kémlelőablakon kiáramló tömény pálinkabűz még csak tetézte Kristóf barát szent dühét, kijött a béketűrésből:

- Azonnal hívj ide valakit a kolostorból!

A Kristóf barát fogatlan ínye közt kipréselt pár sziszegő szóban annyi kimért méltóság volt, hogy a strázsa hátán végigfutott a hideg. Talpig páncélban volt, a török ostromot, kalóz ostromot könnyedén kiállt vastag tölgyfakapu mögött, mégis szörnyen megijedt: ezekkel az ájtatosokkal nem érdemes ujjat húzni...Könnyen előfordul, hogy még sötétedés előtt kitöri az embert a nyavalya, vagy reggelre a tömlöcben találja magát - sosem lehet tudni, ki rejtőzik az elnyűtt barna csuha alatt.

A várkapun belül élénk tanakodás kezdődött: strázsák, őrparancsnokok, kulcsárok s egyebek dugták össze a fejüket.

- Aztán liszted magadnak, szénád a jószágodnak van-e?

Kristóf barát megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nyilvánvaló volt, hogy a kémlelőnyilás felől jött kérdés inkább mentegetőzés, mint feltétel. Még magabiztosabban felelt:

- Ahhoz nektek semmi közötök! Az az egyházközség dolga. Nektek nem lesz gondotok sem velem, sem a szamarammal.

Megvárakoztatták még egy ideig, de végül csak kinyílt a várkapuba vágott kis ajtó, s nagy megkönnyebülésére bevonult rajta a biztonságot jelentő falak közé Kristóf barát a szamarával együtt; valahogy olyasformán, fordult meg a szerzetes fejében a gondolat, mint Krisztus urunk sok évszázaddal ezelőtt Jeruzsálembe, legfeljebb nem olyan ünnepélyesen.

Mogorva emberek fogadták, és akkora bűz - ürüléknek és szemétnek orrfacsaró kipárolgása, a korabeli erődítmények elmaradhatatlan velejárója, amelyet legfeljebb egy-egy kiadós fagy tudott csak enyhíteni valamelyest. Most viszont tavasz volt, éppen kezdte elárasztani az országot a meleg...

Kristóf barát tehát szerencsésen megérkezett Castuába. Fontos hírrel jött, mellyel a castuai egyházközség kengyelfutója már másnap reggel vágtatott is tovább észak felé. A hír arról tudósította az egyházfőket, hogy még a nyáron kanonoki vizitre indul a Krajnába a pátriárka vikáriusa, alkalmasint éppen Valaresso őkegyelmessége, Jakab koperi püspök személyében. Valószínűnek látszott, hogy útközben Castuába is betér.

Az egyházfők igencsak méltányolták a fontos híreket, kivált az efféle figyelmeztetőket; hozzátartoztak a kölcsönösség játékszabályáihoz, melyeket gondosan be is tartott mindegyikük. Hogyan is tudták volna különben idejekorán eltakarítani a magas látogatók elől a tengersok szennyet, mely évek óta halmozódott a várfalak között, és lecsillapítani némelyest a bugris jobbágyok dühös elégedetlenségét, akik a várfalakon kívül viaskodtak pestissel és törökkel, és vetettek, arattak mellette, hogy meglegyen a tized nem csak a császár és a dózse tányérnyalóinak, hanem az Isten szolgáinak is! Kedves vendég volt hát mindenki, aki ilyen fontos hírrel állított be hozzájuk.

Kristóf barát tehát, Isten segedelmével, eleget tett fő küldetésének. Beevett, beivott, a figyelem középpontjában volt, mint még soha. Hogy is ne lett volna! Histria túlsó szegletéből jött (ahol, meggyőződése szerint, a világ kezdődött), s amit csak mesélt, új volt, érdekes, izgalmas, hisz az ország fertőben fetrengett, s akiknek az volt a dolguk, akiket Isten azért küldött, hogy eltérítsék az embereket a bűn útjáról, igazán nem sok biztatót tudtak egy ilyen országnak jövendölni.

- Mit nem mond, Kristóf testvér!

Bizony Kristóf barát nem volt rest kiszínezni egy kicsit a valóságot, megtoldani itt-ott olyasmivel is, ami csak élénk képzeletében létezett, pláne, hogy látta, milyen hallatlan érdeklődéssel csüngnek a szavain. Sőt, még tovább is ment. Elmesélte a tirsbergi boszorkány históriájat, bőven megfűszerezve kétértelmű kifejezésekkel.

- Állítólag teljesen levetköztették, mielőtt a máglyára vetették volna - mesélte. - És ha hinni lehet a rovinji Innocent fráternek, szemrevaló egy nőszemély volt. Innocent fráter éppen hazatérőben volt a zarándokútjáról. Valahol a Fekete erdőben járt, és útközben futott rá a boszorkányégetésre. Szép asszony volt, formás teremtés...

- Még hogy a boszorkány?

- Az, az - bólogatott Kristóf barát.

- Úgy bizony, úgy bizony - hagyta helyben a perjel -, hiszen az ördöggel fajtalankodott...

- Nehéz ezt elhinni - mondta egy hang a perjel köré gyűlt csoportból.

Többet nem is mondhatott a jámbor testvér. A perjel megbotránkozó tekintete beléfojtotta a kétkedés hangjait. Mert már akkor is olyan volt a világ rendje, hogy tilos volt kételkedni a ritka látnokok véleményének és viselkedésének helyénvalóságában; régi, kipróbált elve ez az emberiségnek, és - tisztesség ne essék szólván -, máig is tartja magát itt-ott.

Na és a Krajnában eluralkodott züllöttség...erről sem hallottak semmit?

- Az ég világon semmit, Kristóf testvér. Itt élünk e vastag falak közt, és fogalmunk sincs semmiről, csak amit a két szemünkkel tapasztalunk...Egy-két vitorlás odalent a Kvarnerói öbölben...azokról is ritkán tudjuk, hová-merre tartanak. Mióta a trieszti zsivány

fennhatósága alá tartozunk, ezekkel is megszűnt minden kapcsolatunk... A perjel alig láthatóan megcsóválta a fejét, igen nagyon restellte, hogy ilyen tudatlanok.

- Az ég világon semmit, Kristóf testvér.

- Hiszen hogy a pátriárka Krajnába küldi megbízottját, annak oka részben abban is keresendő, hogy igencsak elszaporodtak arrafelé a mindenféle tűzugratók meg flagellánsok, akiket alighanem maga a sátán szabadított rá az ottaniakra...

- Mit nem mond, Kristóf testvér!

A perjel összekulcsolta ujjait hordóhasán és hitetlenkedve lengette ide-oda tonzúrás fejét. A többi páter sem tudta leplezni izgatottságát, nagyokat szuszogva, előreszegett fejjel kérlelték Kristóf barátot, magyarázná el részletesen...

- Meséljen, Kristóf testvér, meséljen!...

Ó, mesélt ő örmest! Csak úgy ömlött a szó belőle, és a fogatlansága sem zavart senkit. Igaz, seppegett erősen, de ez föl sem tűnt senkinek, hisz a tengermelléki papság szájából, legalábbis errefelé, ahol erősen érződött a velencei beütés, amúgy sem Deusz kui nosz in tántisz perikulisz kosztitutoszként hangzott az ismert ima, hanem Deus kui nos in tántis perikulisként, és így végig, susogó s-ekkel, addig, hogy kui vivis et regnás in sekula sekulórum...

Mesélt hát, mesélt Kristóf barát, de azért egy másik megbízatásáról sem feledkezett meg: van itt valaki, akit föl kell kutatnia, aztán, nos, a többi majd eldől. Megkérdezte hát a barátokat, nem ismernek-e véletlenl egy Vincenzo de Castua nevű jóembert.

A szerzetesek összenéztek, alig leplezett kíváncsisággal. Végül az egyikük a homlokára csapott:

- Csak nem a festőt gondolja?

De, azt, a festőt. Ismerik-e?

- Hogyne ismernénk! Hisz ez a mi két de Castuánk lesz - mondta a perjel. Mert ha Kristóf testvér a festőkre gondol, azokból történetesen kettő is van.

- Az öreg Vincenzo meg a fia, aki szintén festő! Mi más is lenne az ebadta!

Kristóf barát elmesélte, hogy idefelé jövet betért egy kicsit Čubedbe. Nos, igen, betért. Tudják-e vajon a jámbor testvérei, merre van Čubed? Igen, a perjel tudta. A többi jámbor testvér is sejtette körülbelül.

- Nos, betértem Čubedbe, és megszálltam a dombon, a paplakban, a derék Vrhovic plébánosnál. Jóravaló, szentéletű ember, annyit mondhatok, nagyon kedves öregúr, s igencsak megörült, amikor elmondtam, hová igyekszem. Szóval Castuába, oda tart, kedves barátom! - kiáltott fel, s hozzátette, hogy képtelenség ebben nem Isten kezét látni...

Így tudták meg a castaui barátok, miféle gond-baj gyötri a derék čubedi papot.

Sokat bosszankodik szegény a vakbuzgó prédikátorok miatt, akik valahonnan Frankhonból indulván elözönlötték az egész keresztény világot, immár a mi tájainkat is. Erről sem hallottak volna az ő castuai testvérei? Akkor hát elmondja ezt is Isten nevében, szólott Kristóf barát nem győzvén csodálkozni ekkora tájékozatlanságon.

- Tán huszita ivadékok, vagy mifélék, mást nem mondhat felőlük az ember, minthogy se Istent, se ördögöt nem tisztelnek. - Kristóf barát keresztet vetett latin módra, és elmondta, hogy ezeken a ködösagyúakon még a pestis sem fog. - Azt hirdetik, hogy itt a világvége, paráznaságot terjesztenek és rémítgetik az embereket. Már a papok egyikét-másikát is megmételyezték. Velence azonban nem tréfál velük, néhány garázdát már hurokra kerített s gályarabságra ítélt közülük.

- Kirie eleison - mondta a perjel, mert azt azért mégsem mondhatta, hogy na, akkor azoknak lőttek.

- Bizony, bizony - bólogatott Kristóf barát. - Hanem az egyikük elvetődött valahogy a čubedi egyházközségbe is. Vrhovic plébános úr magán kívül volt mérgében. Azt hiszem, megszentségtelenítették az egyik templomát valamelyik kis faluban. Összedisznították a templomomat, mondta, és igazán nagyon dühös volt.

- Szóval többen voltak.

- A rosseb tudja! A plébanos úr nagyon oda volt, és nemigen tudtam követni a gondolatait. Engem azonban pazarul megvendégelt...

- Különbül, mint a vizitátort - tréfálkozott a perjel.

- Azt sem fogja különbül, már ha elvetődik Čubedbe is. Most azon fáradozik szegény feje, hogy kimeszeltesse és újrafestesse azt a templomot, aztán, mondja, fel is kell szentelni újra. Egészen magán kívül volt...

- Hogy is ne lett volna! - mondta a perjel. - Aztán nyilván hallotta a képfestőink hírét, és...

- Igen, hallotta, és megkért Krisztus sebére, beszélném rá a mestert, menjen el Čubedbe. Nem tudott róla, hogy ketten vannak.

Kristóf barát elgondolkodott egy kicsit és kijelentette, hogy mindenképp rá kell vennie azt a piktort...

A castuai barátoknak fogalmuk sem volt róla, mi lehet mostanság a két festővel.

- Többnyire elvannak hazulról - mondta a perjel. - Sokszor hónapszám is, ahogy hallom. No de majd megtudakoljuk.

Bízza csak rájuk Kristóf testvér. Pihenje ki magát alaposan, reggelre többet tudnak majd mondani.

Ebben maradtak. Az éles elméjű perjel hamar rájött, hogy Kristóf barát minden követ megmozgat, hogy ne kelljen neki még egyszer egyedül nekivágnia a veszélyes útnak, Kristóf barátnak viszont túl jó volt a fülhallása ahhoz, semhogy ki ne hallotta volna a keserűséget a perjel szavaiból, amikor a festőkről beszélt.

Jófajták voltak mindketten, gőgösek, iszákosak és olyan élvhajhászók, hogy egyetlen vászoncseléd sem érezhette magát biztonságban tőlük a környéken.

Ahol csak tanyát ütöttek számtalan ecsetjükkel, krétájukkal, szivacsukkal, igencsak megszaporodott a felszarvazott férjek száma, merthogy sosem féltek alányúlni egyetlen szoknyának sem, takarja bár póri lenvászon vagy nagyúri bársony azt, amit kerestek. Sem félelem, sem szemérem nem volt bennük egy fikarcnyi sem. Több időt töltöttek a templomban, mint akármelyik hithű keresztény, de olyan tiszteletlenül viselkedtek ott is, mintha disznóólban lennének.

Nagyjából eként vélekedett a perjel a két piktorról meg a hasonszőrűekről, ezért kedvetlenedett el valahányszor olyasmi került szóba, aminek bármi köze volt muzsikushoz vagy festőhöz. A vendég kérésének azonban mindenképp eleget akart tenni, hisz Kristóf barát óriási szolgálatot tett a castuaiaknak, igazán lekötelezte őket, s a perjel nem késlekedett leróni a háláját.

Elküldte az egyik szerzetest Vincenzo mesterért. Az öreg Vincenzót azonban nem találta otthon. És nem is lehetett tudni, mikor vetődik haza. A fiatalabbikat viszont, Johannest, nem merte volna jó szívvel ajánlani a perjel. Még kutyább természetű volt, mint az apja. Kristóf barátnak azonban megnyerte a tetszését az ifjú castuai, erős, vígkedélyű fickó volt, jobb kísérőt kívánni sem tudott volna magának.

- Még ha kevésbé ügyes kezű is, mint az apja...- próbált kiállni mellette, a perjel azonban összekulcsolta a kezét és lehajtotta a fejét.

- Á, arról szó nincs - mondta és felszökött a szemöldöke. - Nagyobb művész ez még az apjánál is, nagyobb bizony. Csak tartok tőle, hogy eszében sincs úgy használni a tehetségét, hogy annak a dicsőségét hirdesse vele akitől kapta...

A perjel kegyesen bólintott, bebújtatta a kezét a kámzsája ujjába és magára hagyta a két fiatalembert, ismerkedjenek össze és állapodjanak meg, mikor s hogyan indulnak útnak.

A čubedi pap bosszús csalódással nyugtázta, hogy Kristóf testvér ezt a tejfelesszájút hozta magával az öreg, hétpróbás mester helyett.

Igaz, mintha valami olyasmire célzott volna négyszemközt, mielőtt felszállt volna a szamarára s megindult volna Porečnak, hogy azért a fiú sem rosszabb az öreg Vincenzónál, sőt, egyben-másban tán még az apján is túltesz. Legalábbis ezt bizonygatták, úgymond, a castuai szerzetesek. Azoknak a szavára pedig lehet adni.

A čubedi pap azonban eleget megtapasztalt már ahhoz, hogy minden apostolok közül Tamás álljon a legközelebb a szívéhez, épp elég bajt kevert már a többi a hívők között a fene nagy hiszékenységével.

Késöbb azonban, s ez már másnap este bekövetkezett, elpárolgott a bizalmatlansága, annyira elragadtatta a castuai fiatalember és a kézügyessége. És ennek nemcsak az immáron második korsó bor volt az oka. Ennyit a tisztelendő úr egymagában is elszopogat, nem is olyan ritkán, minden káros következmény nélkül, szóval nem amiatt a félig elapadt második korsó miatt, hanem mert látni kellett ezt a lókötőt, mi mindennnel össze nem firkálta az asztalt a nagy beszélgetés közepette. Azon tanakodtak tudniillik, miként kellene kipofozni a templomot, kit kéne a falára pingálni. Szó esett Istenről, a Szűzanyáról, de az ördögről s annak öreganyjáról is.

- És ha már az ördögnél tartunk - mondta a jövevény -, nem ártana szemügyre is venni őkelmét.

Azzal felállt, odalépett a kőből rakott kandallóhoz - ekkora kandalló nem is volt több Čubedben, aminthogy ekkora terem sem, ahol üldögéltek -, meggyújtott a tűznél egy kukoricacsutkát, s annak üszkével odarajzolta a hatalmas asztalra a gonoszt családostul.

Igen, Johannes de Castua vidám fickó volt, bár kópéságát szívesen rejtette komolykodó álarc mögé.

Szóval így iszogattak esténként, válogattak, csipegettek a szentek sokaságában, melyiket érdemesítsék arra, hogy díszévé lehessen a hrastovljei templom falának.

- Úgy látom, lassan már szűk lesz neked ez a Szentháromság templom, annyi mindent összehordtál itt - mondta a čubedi pap, amikor eljött megszemlélni a munkálatokat. Óvatosan lépkedett, mert mindenfelé deszkák és gerendadarabok hevertek a padlón. - Ráadásul a

padlómat is tönkreteszed!

Szép száraz, döngölt padlója volt ugyan a templomnak, de egyik-másik palló, rönk bizony fölsértette itt-ott.

Castuai Johann, ahogy a čubedi pap nevezte, az oltár fölállításán bajlódott. Már néhány napja ezzel telt az ideje, pedig a tisztelendő úr két markos legényt is mellé rendelt segítségül. Hasonló korúak lehettek, mint Castuai Johann, és igazán kevés remény volt rá, hogy valaha is meg fognak komolyodni, s ezen még a tisztelendő úr jelenléte sem változtatott. Ráadásul ott volt az árnyékban a templom mögött jól eldugva egy demizson vörösboruk - nem sokkal kevesebb, mint nyolc korsónyi férhetett bele, hitemre nem kevesebb, fontolgatta a pap, hisz a borról ő is tudott.

S bizony a munka korántsem haladt olyan iramban, mint a tervezgetés a teli korsó mellett. No persze a falakat előbb be is kellett vakolni, lemeszelni, aztán kiszárítani, és alaposan elsimítani. Más munkálatokra, előkészletekre is szükség volt, mielőtt az első ecsetvonás megtörténik. Azóta, hogy ebbe a nagy ügybe belevágott, a tisztelendő úr már másodszor jár itt: tanúja akar lenni, miként varázsolja föl a festő az első képet a fehér falra. Alkalmi beszéddel és isteni áldással szerette volna emlékezetesebbé tenni az eseményt. Sajnos, nyilvánvaló, hogy ma is hiába jött. Kénytelen lesz komolyan beszélni a fickó fejével, szögezte le magában és meghagyta neki, hogy estefelé nézzen be Čubedbe.

- Aztán begyere, Johann, a hivatalba gyere, beszélnem kell veled - mondta.

Letörölte a bőven patakzó, viszkető izzadságot kövér ábrázatáról, majd nagyot sóhajtott kínjában. És amikor a festő válasz helyett fütyörészni kezdett (Isten házában! Ó, ezt nem hagyja büntetlenül a Jóisten!), szóval amikor fütyörészni kezdett, és nem hagyta magát zavartatni munkájában, a tisztelendő úr inkább megfordult és elment. Leballagott a dombról és betért a faluba, a kulcsárhoz, aki maga sem a rossz boráról volt híres a környéken. Na meg egy kis pihenés sem árthat meg a jó hűvös tornácán, ahhoz nem férhet kétség.

Mint ahogy ahhoz sem, hogy a čubedi pap elmélkedő alkat volt. Ha ideje s a körülmények megengedték, szívesen merült el gondolataiban. Most, teszem azt, meg volt róla győzödve, hogy az a három törökfajzat ott a templomban a bolondját járatja vele. Szépen egymásra találtak. Talán estig még csinálnak valamit, reméli, csinálnak. Bár az a valószínűbb, hogy behúzódtak szépen a templom mögé, az árnyékba és vedelnek. Kockáznak és vedelnek...

- Én meg fizetem őket!

Olyan borzasztó nagyon azonban nem hőböröghetett a tisztelendő úr, mert félt, hogy az a castuai csirkefogó egyszerűen faképnél hagyja. Egy ilyen csélcsapnál sohasem lehet tudni, egyszer csak gondol egyet, fogja a batyuját és szó nélkül odébbáll. Te meg szaladj a pénzed után, amit előlegül adtál neki.

- Nem lett vón szabad odaadni neki azt a pénzt előre, tisztelendő uram - mondta a kulcsár, aki tudta, miféle gondok gyötrik a papot. - Mért adta oda, atyám?

- Mert akkor is megszökik, ha nem adom oda neki.

A tisztelendő úr felsóhajtott, ivott, megtörölte verejtékező homlokát és csendes szóval segítségért fohászkodott Istenhez. És a Jóisten nagy kegyesen közbe is avatkozott. Alkonyatig sem kellet várni, már meg is súgta tisztelendő uramnak a megoldást. Az történt ugyanis, hogy amikor a tisztelendő úr megindult hazafelé, Čubedbe, az Úr útjába küldte Savrinkát, egyikét azoknak a fehérnépeknek, akik még a gyóntatójuknál is jobban átláttak a derék čubediak lelkén...

Összetalálkozott tehát két ember, akinek bőven akadt volna mondanivalója egymásnak, már ha történetesen a čubedi pap egy kicsit is bőbeszédűbb. Ő azonban többnyire inkább csak hallgatott, s ha már így állt a dolog, Savrinka bizony levegőt is alig érkezett venni...

Így tudta meg tisztelendő uram (talán utolsóként a faluban, hát persze, hogy utolsóként), hogy az ő bitang festője összefeküdt azzal a feslettéletű talján kancával...

- Kiveeel, te?

Tisztelendő uramból oly elemi erővel tört fel a megütközés, hogy Savrinkának a torkán akadt a szó. Szava elállt, az igaz, de a szeme megnyílt: ejha, mondta magában, szóval csak lehet benne valami, nem hiába suttogja fél Čubed, hogy netán a tisztelendő úr is el-eljár néha ahhoz a Santinához. Meg máshoz is, egyébiránt, hiszen a legszebb férfiéveit tapossa még...Néhány évvel ezelőtt a község farizeusai még a koperi püspöki hivatalt is megkeresték ez ügyben. Aztán ennyiben is maradt az egész, mert a püspök azt válaszolta a panaszukra, hogy borzasztóan sajnálja ugyan, de erre a püspöki széknek sincs patikája, a lelkipásztori állomány tudniillik nem heréltekből áll.

Csak arra nem talált Savrinka ott helyben s hamarjában választ, hogy ugyan mi ütötte úgy szíven a tisztelendő urat, a féltékenység-e, vagy az, hogy kancának titulálta Santinát.

De nem is igen volt ideje elrágódni rajta, hisz a tisztelendő úr akkora rössel fordult sarkon és viharzott el, hogy még a dicsértesséket sem méltatta válaszra.

Ment hát mindkettő tovább a dolga után, a čubedi pap és a vén Savrinka, mindkettő kemény bosszú tervét forgatva a fejében: a tisztelendő úr, hogy miként tanítja móresra azt a - igaza van

Savrinkának - talján kancát, aki nem átall összefeküdni minden jöttmenttel, Savrinka meg, hogy miféle szavakkal és mozdulatokkal ecseteli majd a kíváncsi szomszédság előtt a tisztelendő uram fölháborodását...

A čubedi templomot övező várfalon volt egy széles ablaknyílás és egy még szélesebb beszögellés jókora kőpaddal. Itt szokott üldögélni tisztelendő uram: a vastag fal hűs árnyékot adott, és a kilátás is szép volt, el lehetett látni egészen messzire, a kranji határig...

Itt hűsölt a szent életü férfiú és el-eltűnődött rajta, mennyi baj s bánat éri, mióta rászánta magát erre a tiszteletlen és renegát tettre romlott elöljárói ellen. Mióta eszébe ötlöttek ezek az istentelen csontvázak. Látván látta, hogy Istennek nemigen lehet kedvére bosszúálló szándéka, különben nyilván nem gördít ennyi akadályt elébe.

Ha jól meggondolja, már a kezdet kezdetén tengelyt akasztottak ezzel a festővel is. Castuai Johann egészen másféle figurákat javasolt: szerencsekereket, szentek jelenéseit. A čubedi pap azonban nem tágított: ragaszkodott a holtak körmenetéhez, kivált hogy meghallotta, micsoda port kevert egy hasonló processzió valahol frank honban. Aztán, mióta megtudta, hogy efféle mestert errefelé is lehet találni, a kranji tartományban, sőt Isztriában is, máson sem járt az esze, mint hogy miként tudna egy ilyesfélét idecsalni Čubedbe. Nos, most itt volt a festő, de ahelyett, hogy dolgozna, csak iszik és a nőket hajkurássza.

A tisztelendő úr erősen izzadt. Drága vállalkozás lesz, drága mulatság, Isten haragjáról nem is beszélve.

Lassan bealkonyult és megjött a festő. Tisztelendő uram nem sokat teketóriázott, egyenest a mellének szegezte a kérdést, hogy vajon Bermóban is így volt-e.

- Ott is csak azt nézted, hogy nyúzd meg a munkaadódat, közben meg csak loptad a napot?

Johann elnevette magát.

- Dehogy! - mondta. - Csakhogy ott ketten voltunk, s míg egyikünk festett...

A tisztelendő úr nagy lélegzetet vett: addig a másik iszogatott, akarta mondani, de a festő kitalálta a gondolatát.

- Nem, apám nem az a fajta - mondta. - Ha dolgozik, akkor dolgozik! Ha iszik, akkor meg iszik. Megtörténik, hogy két hétig se józanodik ki, ha pénze van. De ott Bermóban végeztünk őszig. A kegyelmed templomát is be kéne fejezni őszig. Télen nem lehet templomfalat festeni.

Tőle tehát ne várjanak csodát, ha még olyan istennek tetsző munkáról van is szó, még ilyen szent vidéken is.

- Segédek nélkül - mondta -, segédek nélkül senki sem merne belevágni ilyen nagy processzióba, hogy őszig meglesz vele. Még apám sem.

- Rendeltem melléd segítséget - mondta a tisztelendő úr. - De küldhetek többet is. Tán nem elég az a két imposztor?

- Jól mondja, tisztelendő atyám, rendelt. Nagyon szorgos, ügyes fiú mind a kettő, ha arról van szó, hogy kétszáz fontos terhet kell emelgetni, az Isten is arra teremtette őket. De itt...Festéket égetni, kotyvasztani, keverni ki fog nekem? Ezt mondja meg atyám!

- Jól van - mondta a pap -, akkor elhúzódik egy kicsit a munka. Hát húzódjék...

- De el ám, gyertyaszentelőig, úgy vélem.

- Szóval az egész tél rámegy, azt mondod.

- Rá bizony - mondta a festő.

Végtére akkor sem dől össze a világ. A festő eljárna télen át Santinához melegedni és mindent előkészítene szépen a munkájához. A költségek, persze, felduzzadnának némelyest, de hát azokat úgyis a püspöki kassza állja annak rendje s módja szerint. Ám hogy a festőnek addig se rendüljön meg a tisztelendő úr elmebeli épségébe vetett hite, kénytelen lesz beavatni őkelmét a részletekbe is. És meg is tette azonmód.

Elmondta Castuai Johannak, hogy az Úr 1488-ik esztendejében, tehát tavalyelőtt, egy szép napon beállított a hrastovljei istenházába a koperi uraságok egy csoportja.

- Egyházi és világi méltóságok vegyest, jól jegyezd meg.

- A török elől menekültek tán?

A tisztelendő úr dühös fintorba rándította az arcát, majd kinyúlt a korsó után. Lassan ivott és ájtatosan, szokásává vált immár a tempós ivás a mindennapi gyakorlásban. Castuai Johann ádámcsutkája ugyanakkor veszettül ugrált száraz torkában az öblös kortyoktól.

- A török, fiam, ritkán vetődik Hrastovlje felé. Arratájt jószerivel csak hírből ismerik. Itt, Čubedban tizennégy, vagy várj csak, tizenöt évvel ezelőtt járt utoljára, de Hrastovljen semmi keresnivalója sem volt.

- Hallottam a faluban, hogy ott húzódtak meg az uraságok, azt gondolná az ember, hogy a zsiványok vagy a törökök elől.

- Azoktól Koper jobban megvédte volna őket - mondta a tisztelendő úr.

A festő csodálkozva nézett rá.

- Szóval a pestis elől menekültek.

- A pestis elől, fiam, a pestis elől.

- És azok a hatalmas falak? Ha se töröktől, se zsiványtól nem kellett tartaniuk, minek építtettek akkora falat a templom köré?

- A biztonság kedvéért. Merthogy nagyvad gyűlt ám össze ott! És ha egyszer a pestis eléri a falut, mindenki veszélyessé válik, akár török, akár keresztény az istenadta. A fertőzött keresztény is veszélyes ám.

Aztán elmesélte a tisztelendő úr sorjában, hogy s mint történt a dolog tavalyelőtt nyáron.

- Szent Anna napján érkezett meg lóháton őkegyelmessége meg a kapitány. A püspök úr magával hozott néhány világi nagyurat meg egy-két apácát is. A kapitány meg valóságos kis hadsereggel állított be. Ki családtag volt, ki zsoldos, egy részük be sem fért a falak közé, vissza kellett menniük Koperba. Ezek a visszatérők vitték meg a hírt, hogy Magyarországon is javában pusztít a pestis, sőt a kranji tartományban is felütötte már a fejét itt-ott.

- Mi is hallottuk a hírét Castuában - mondta a festő. - Nálunk is volt misézés meg fogadalomtétel.

- Nos, szóval befészkelték magukat szépen - folytatta a tisztelendő úr. - A kaput eltorlaszolták, őröket állítottak, s ha feltűnt valaki a környéken, jó messziről figyelmeztették, hogy menjen útjára. A falubeliek mesélték, hogy füsttel próbálták távol tartani maguktól a pestist, de az igazság az volt, hogy csak sütöttek meg főztek.

- A segédeim mesélték, hogy egyebet is csináltak - mondta a castuai -, például, hogy...

- Mindenfélét összebeszélnek az emberek azokról a napokról, nem kell azt mind elhinni - mondta a tisztelendő úr. - Én mindenesetre arra gondoltam, hogy ráférne egy kis tatarozás a templomra. És talán fel is kéne szentelni újra. Annyi koszt hagytak hátra az uraságok, hogy majd egy hétig takarítottak utánuk a szolgák.

Nos, érti-e már a festő, miért hivatta hát ide egészen Castuából? Érti-e már?

Castuai Johann az asztalra könyökölve merev tekintettel nézett a tisztelendő úrra, a gondoltai azonban messze jártak. Értette, hát, hogyne értette volna. ígérni azonban nem ígért semmit!

Ennek ellénére úgy fordult a dolog, hogy Castuai Johann egy-két napon belül teljes lendülettel hozzáfogott a festéshez. Akkora nekibuzdulással, mintha csak egy hete volna hátra az életéből, s e hét alatt mindenképp be akarná fejezni a művét, ha törik, ha szakad. De hiszen, meg is volt a miértje!

Hogy így elmondta a festőnek amit akart, a tisztelendő úr másnap magához hívatta Santinát és meggyóntatta. Ott, helyben, a hatalmas kandalló előtt. Megmondta neki, hogy ledérkedni a pokolban is bőven ráér majd - merthogy úgyis oda kerül a végén -, magával a fekete ördöggel. Most azonban lazítson egy cseppet.

- Mert ha az a castuai szoknyapecér holnaputánig neki nem lát a festésnek - mondta a tisztelendő úr jobbját a háta mögé rejtve, bal kezének két újját meg fenyegetőn a magasba emelve s egy kis hatásszünetet tartva -, istenuccse, szedheted a sátorfád innen! Jövevény is vagy, feslett életű is, meg hallottam rólad még egyet-mást...

Tavaly, pár nappal a szörnyű tűzvész előtt, amely a falunak csaknem a felét elpusztította, Santinát egy kecskebakon látták nyargalászni éjjel. Az sincs kizárva, hogy fajtalankodni sem átallott vele...(Ilyet azért ne mondjanak már, ellenkezett a tisztelendő úr, de hát a falu száját nem lehet befogni...) Az meg nyilvánvaló, hogy aki annak a baknak a bőrében megbújt, az maga az...irgalom atyja, ne hagyj el...aztán kész csoda, ha teherbe nem esett tőle...

Ezt azonban szóba sem hozta a tisztelendő úr. Nem azért, mert úgysem hitt a szóbeszédnek, hanem mert Santina már így is halálra vált ijedtében. Térdre hullott a tisztelendő úr előtt és kétségbeesetten, sírva kérdezte:

- Könyörüljön rajtam, atyám! Mit tegyek?

- Semmit - mondta a tisztelendő úr. - Térítsd észhez a castuait! Kezdjen már hozzá a festéshez a csirkefogó!

Aztán, hogy nyilvánvalóvá lett, hogy az asszonyi ész rövid a megoldás kihámozásához, a tisztelendő úr lehajolt és fölsegítette Santinát. Kikísérte a kapuig, s hogy valamiképp leplezze szörnyű zavarát, hogy ilyen nyíltan kell beszélnie, dühösen rámordult az asszonyra, hogy csak tartsa szépen egy ideig összezárva a combját.

- Úgy bizony, Santina, úgy bizony - mondta és bacsapta mögötte a kaput. Aztán imára kulcsolta a kezét és ment a dolgára: ...ut ab imminentibus pecatorum nostrorum periculis...te liberante salvari...

Attól kezve úgyszólván naponta találkozott a festő meg a čubedi pap és rendesen meghányták-vetették, hogyan díszítsék tovább a hrastovljei templom belsejét a jó isztriai borgonján táplált képzeletükből kipattant különféle figurákkal. És ment is a munka, fennakadás nélkül.

Másodnapja volt már úton a čubedi pap meg a castuai festő. El kék már menni Koperbe, szólott a tisztelendő úr, hadd lássuk, úgymond, mennyi néz ki a püspöki perselyből szerény céljainkra. A püspök úr már másnap fogadta őket, pénzügyekben ugyanis nemigen bízott meg egyik famulusában sem, a legszívesebben maga alkudozott, akivel tehette. Kegyesen fogadta őket, de egész idő alatt mogorván és bizalmatlanul beszélt velük, épp csak hogy ki nem mondta: összeszűrtétek a levet, jómadarak, azt hiszitek, nem tudom! A végén azonban csak kénytelen volt beadni a derekát és elfogadta a költséglistát, amit a čubedi pap meg a festő elébe tett. Még biztatni se nagyon kellett, elég volt a tisztelendő úr alig burkolt célzása, miszerint a szóban forgó hetek után az a szegény templom inkább emlékeztetett birkaakolra, mint Isten házára.

- S akkor a szentségtelenítésről még nem is szóltunk - kulcsolta össze a kezét a tisztelendő úr, de folytatni már nem tudta, mert őkegyelmessége felragadta a térdeplőről kicsiny csengőjét, s

ennek ezüstös csilingelése a torkán forrasztotta a čubedi papnak a feltehetően istenkáromlásnak indult célzását és egyszersmind beszólított a terembe egy vörösképű káplánt. Ez belépett, meghajolt és szó nélkül tudomásul vette a meghagyást, hogy fizettessék ki a püspöki kincstárból a teljes előleg a čubedi tisztelendő úr kezére az egyházközösség hrastovljei templomának tataroztatási és festtetési munkálataira.

A tisztelendő úr és a festő majd kibújtak a börükből örömükben, hogy siker koronázta fáradságukat, s ráadásul még csak meg sem kellett izzadniuk érte. Örömükben betértek a városkapunál álló, s a szerzet gondnoksága alá tartozó úri fogadóba. Betértek és alaposan megöntözték a kiadós adag sült halat jó borgonjával; ami a tisztelendő urat illeti, egy kissé túl alaposan is. De hát ki ne örvendezne, hogy a jól végzett munka kellemes tudatával térhet meg otthonába, teli erszénnyel és a püspök áldásával!

- Oda se neki, plébános uram - mondogatta útközben a festő -, semmire se legyen gondja kegyelmednek, csak szundikáljon nyugodtan.

Fiatal volt még és öles léptekkel rótta az utat a hatalmas csacsi mellett, melynek hátán bizony el-elbóbiskolt a derék tisztelendő úr.

Porosak voltak, éhesek és fáradtak, hogy felértek a dombra, de jókedvük csorbítatlan maradt. És most, miután jól kipihenték magukat a tisztelendő úr kandallója mellett, fennségesen belaktak a tisztelendő úr asztalánál, folytatták a beszélgetést ott, ahol abbahagyták. A fáradtság mellett azonban most már a temérdek jó falat meg a bor is igencsak lehúzta őket, úgyhogy szavaikban már kevesebb volt a meggondoltság, de, talán éppen ezért, több az őszinteség.

A költségek gondja tehát el volt vetve. Fölöttébb megnyugtató módon, ehhez nem fért kétség.

- Őkegyelmessége temploma ki lesz festve a legutolsó zugáig, kegyelmed meg, tisztelendő uram, búcsút nyer... mormolta maga elé a festő.

A tisztelendő úr fölszegte a fejét, a magasba emelte két ujját, hosszan elnézte duzzadt szemhéja alól a festőt és tempósan öltögette egyik szavát a másikba.

- Megfested nekem azt a csontvázparádét, vagy egy megveszekedett garas nélkül távozol Čubedből. Angyalpopsikért meg ájtatos szentekért nem fizetek! A bűnösöknek el kell nyerniük méltó büntetésüket. Nem átallották a fertő melegágyává tenni Isten házát, és ha még egyszer ideveti őket a sors vagy a pestisjárvány, álljon itt a szemük előtt, quia pulvis sunt et in pulverem reverterunt.

- Őket? Kiket?

- A püspököket és kapitányokat, prelátusokat és apácákat és... - a tisztelendő úr fölkapta a korsót és nagyot húzott belőle szent felháborodásában.

A festő nem győzött csodálkozni:

- Az apácák is, plébános úr?

- Hallgass és igyál! - reccsent rá a tisztelendő úr, és tartózkodásában benne volt az is, hogy mindent azért nem lehet egy ilyen zöldfülűnek az orrára kötni.

- Hallgass és igyál! - mondta a castuainak, de az utolsó gondjába azért még beavatta. Meg tudná-e csinálni, kérdezte tőle, hogy belefesse abba a körmenetbe őkegyelmességét is, a dülledt szemével... meg a püspöksüvegével, persze. - Meg tudnád-e csinálni?

- Olyannak, amilyen...? Meg püspöksüveggel? Hogy hasonlítson rá?

- Olyannak hát - melegedett bele a tisztelendő úr rettenetesen -, hogy föl lehessen ismerni! Nos?

- Hát, ahhoz meg kéne néznem még egyszer őkegyelmességét. Csak egy a baj: nemigen hinném, hogy errefelé vetődne mostanában... - rontotta el Castuai Johann a kedvét a tisztelendő úrnak.

De hát a püspök urat végül is akárki megszemlélhette magának a templomban is: minden sátoros ünnepkor maga misézett a koperi székesegyházban. Megegyeztek hát, hogy ha szerét ejthetik, elmennek még egyszer Koperbe; hogy mikor, azt majd még meglátják.

Komolyabban a továbbiakban már csak az első emberpár teremtése körül különbözött össze a čubedi pap meg a castuai festő. Ádámmal nem volt semmi baja Castuai Johannak, Évánál azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy neki élő modell kell...egy meztelen fehérnép vagy valami ilyesmi! A templomban!

A tisztelendő úr úgy meghőkölt az istentelen óhaj hallatán, hogy belereccsent alatta a súlyos tölgyfapad.

Azt hiszi, mondta aztán, az volna a legokosabb, ha egyszerűen kiátkozná.

- Hiszen ha őkegyelmességét meg tudod mintázni emlékezetből, Évával is boldogulsz majd valahogy. Nem akarod tán azt mondani, hogy sosem láttál még meztelen nőszemélyt?

- Már biz én nem láttam, plébános uram. Hát merek én napvilágnál vétkezni? Nem tudom, a tisztelendő úr hogy van vele, de én...

A tisztelendő úr korát és testsúlyát meghazudtoló hevességgel pattant fel ültéből, egyértelműen jelezvén, hogy mára elég a csevegésből és lakmározásból. Ideje búcsút venniük egymástól. Castuai Johann kemény léptekkel indult meg az ajtó felé, mintha nem is bort, csak serbetet ittak volna egész este, tisztelendő uram mogorván lefittyedt szederjes ajka azonban arról árulkodott, hogy egy kissé bizony a fejébe szállt az ital. Mereven állt a megfeketedett asztal sarkánál, legfeljebb akkora kilengéssel, mint a plébániatemplom nagyharangjáé, amikor a téli viharok meg-meglengetik.

- Hát akkor jó éjszakát - mondta a festő, s a tisztelendő úr is rábólintott egy mindörökké áment.

Annyi még hadd álljon itt, hogy a festő a végén talán még ki is csikarja, hogy meghallgattassék illetlen követelése, ha a legcsekélyebb esélye meglett volna, hogy találnak hozzzá alkalmas modellt. De hát abban az időben, s azon a vidéken könnyebb lett volna egy ökröt a toronyba, mint egy meztelen fehérnépet a szentképfestő elé vonszolni. Ehhez képest Castuai Johann még elég tűrhetően eltrafálta Éva alakját.

- No, Istennek nem sok öröme telne benne - mondta a tisztelendő úr -, de elsőnek még elmegy. Csak az a szem ne volna ott a hasán.

- Micsoda szem, az ördögbe is?!

A festő nagyon dühös volt: ki nem állta ha hozzánemértők belekontárkodtak a munkájába. A tisztelendő úr azonban már búcsúzott is. Megmételyezte a festő kedvét, és elment. Csak annyit mondott még, hogy azt a köldökszerű izét ott Éva hasán teljesen fölöslegesnek tartja.

- Mit keres az ott, ha egyszer Ádám oldalbordájából gyúrta a Jóisten...?

A küszöbről azonban még visszafordult és odakiáltott az oltár felé:

- De estére azért benézel hozzám?

- Be, be.

Az oltár mögül érkező válaszban volt ugyan egy csipetnyi sértődöttség és némi düh is, a tisztelendő úr azonban megörült neki: a szívéhez nőtt ez a jófejű csibész, ez a megbízható szövetséges, hozzászokott a kertben eltöltött kellemes estékhez (csak azokból az átkozott szúnyogokból ne lett volna annyi), a sonka és bor mellett vívott hosszú disputákhoz, ha még oly ellentétes oldalról döfködték is ezt a romlott világot. Még az időnkéti összezördülésekhez is, hogy tudniillik egyikük ilyennek képzelte a falfestmény valamelyik alakját, a másikuk olyannak, míg meg nem egyeztek a végén, hogy ennek és ennek ilyen és ilyen öltözékben, saruban vagy köpönyegben engedélyeztetik a belépés a hrastovljei szentélybe. Igen, nagyon hozzászokott már az egészhez, és borzasztóan fájlalta, hogy hamarosan vége szakad ennek is.

Mert eljött az a nap is, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy Castuai Johann nem lesz kénytelen Čubedben telelni. Csak az első néhány szentnek a portréja ment nehezen, aztán ahogy szaporodott a hrastovljei istenháza leendő lakóinak a száma, úgy merült a festő egyre mélyebbre és mélyebbre e szent atyafiság kavargó örvényébe, úgyhogy gondolni sem tudott már egyébre. Így aztán szent Marietta napja körül már annyira megtelt a templom szentélétű remetékkel, világi uraságokkal és holtakkal, hogy, mint az egyik hitközösségi tag mondta, jószerivel már be sem fér az emberfia.

Castuai Johann tehát készülődött lassan hazafelé. Majd fél éve volt már el hazulról, napok kérdése és nyakukon az első fagyok, ideje volna már megtérni otthonába.

- Egy hete csak ténfergek itt hasztalanul - mondta egy szombati napon -, ideje volna már felcihelődni...

A templomfal befestve, a művel meg voltak elégedve; ő is, a plébános úr is igazán meg voltak elégedve a sokféle jelenettel, csodatétellel, ábrázattal, figurával, kísértettel, s a színek is jól sikerültek. Találtak egy alkalmas helyet is az Isten házában, ahol kettejük nevét is megörökíthetik. Az idők végezetéig mondta a tisztelendő úr, mert nem gondolt sem törökkel, sem kalózzal, sem frankokkal, sem velenceiekkel, s magával a pátriárkával sem...

- Ezt csak megszokásból mondja kegyelmed - kötekedett tiszteletlenül a festő. Méghogy az idők végezetéig...

Elkiabálta, el, persze, a tisztelendő úr, a festőt azonban ez mit sem zavarta abban, hogy gondosan felírja a latin nyelvű szöveget is. Megtette a tisztelendő úr kedvéért és utasításai szerint ezt is, aztán fölszedelőzködött és elment.

A tisztelendő úr hosszasan nézett a távozó festő után. S amikor az hátrafordult, áldásra emelte a karját. Jó széles mozdulattal, hogy kegyes szándékát félre ne érthesse a castuai. A festő lekapta a köpenyét, azzal intett vissza, majd letért az útról és hamarosan eltűnt egy árnyas általút kanyarában.

Nem lehetett tudni, hogy azért vette-e le a köpönyegét, mert megilletődött volna a papi áldástól, vagy inkább csak azért, mert nem fér a bőrébe, mondta magában a tisztelendő úr. Mert nem fér a bőrébe, bizony, minthogy az éjszakát alighanem Santina ágyában fogja eltölteni. Különben miért fordult a csirkefogója a tenger felé, ahelyett, hogy egyenest napnyugatnak indult volna.

A bárkák, melyek a castuai várfalakhoz meg a majorságokhoz való építőanyagot szállították, nem tudták kirakni terhüket a folyami kikötőben. Feljebb kellett úszniuk a Recinán, egészen a szőlőskertek alatti fogadóig; innen aztán málhásöszvérekkel szállították tovább a várba a hosszú, meredek kaptatón, meg gyalogszerrel a lépcsőzetes általösvényeken. Ez utóbbi a megbízhatóbb jobbágyok tisztje volt, ők vitték az értékesebb málhát, a hétpecsétes üzeneteket meg az uraságoknak küldött egyéb iratokat, jegyzékeket. E levelek közt ott lapult egy, amelynek Castuai Johann volt a címzettje. Lepecsételt kötegben volt, a köteg a castuai apátság címére szólt, így maradt fenn s jutott el végül a festőhöz. Ennek azonban hosszú sora volt. Maga a levél így szólt:

Nagyrabecsült kedves Mester!

Kérem a Magasságost, jusson el hozzád e levél, találjon jó egészségben, és ne rendítsenek meg a benne foglaltak, legalábbis ne oly mértékben, ahogy velem tették, öreg plébános barátoddal, ahogy mondogatni szoktad volt.

Ezekben a hideg őszi napokban lesz két éve, hogy megünnepeltük hatalmas, művészi ihlettel áthatott vállalkozásunk befejezését, azt, hogy olyan mű elkészültének lehettünk részesei, amelyben, nyugodtan mondhatom, igaz örömét lelte minden jótétlélek, aki az elmúlt két esztendőben betért a hrastovljei kis templomunkba. Minden jótétlélek, kegyelmes Jakab püspök urunk kivételével, aki magára ismert a holtak körmenetének egyik püspöksüveges alakjában, és sehogy sem tudott napirendre térni afölött, hogy ábrándos tekintete egy takaros apácan függ, s felháborodását az a körülmény sem csillapította, hogy az az apácaköntös a mariannai kolostor főnöknőjének, Herlander Terézia nemzetesasszonynak alakját takarta. Ha nem tévedek, alkalmasint éppen ez bírhatta őt arra a sajnálatos elhatározásra, melyet aligha fog érdeméül venni sem ez, sem bármely jövendő nemzedék.

Tegnapelőtt este beálltott hozzám egy ifjú szerzetes kemény püspöki levéllel. Szigorúan meghagyatik, hogy meszeltessék be a hrastovljei templom belseje a padlótól a mennyezetig, ilymódon tüntetve el, úgymond, a lelki torzulás és elvetemültség azon jegyeit, melyeket az a kerge idegen csempészett be ennek az egyébként szerény, Istennek mindezideig oly kedves szentélynek a falai közé. S jóllehet a festmények maguk kétségkívül avatott kézről és vitathatatlan művészi tehetségről árulkodnak, a gonoszra való hajlam rossz útra terelte a dícséretes szándékot, s tette ezt akkora pimaszsággal, melyre nem tudunk példát.

Mit mondjak még neked, fiam, e püspöki leckéztetésről? Szid és korhol, amiért megengedtem, hogy hitközségembe bevegye magát az eretnek szellem, mely oly rettenetesen elburjánzott már a frank és liburniai városokban, s amely mifelénk is megmételyezett már egy-két hitközséget. Éva anyánk lemeztelenítésével rontjuk a népet, ami azonban még hagyján - írja a koperi egyházközösség lelkészeinek pásztora -, ahhoz a hallatlan profanációhoz képest, amit a lutheránus szakadároktól ellesett halotti tánccal követtünk el, nemkevésbé az olvashatatlan glagolita skrabanciákkal, melyekben még most is ott rejtőzik a bogumilizmus torz szelleme.

Tudom, hogy szíven talál a hír, kedves ifjú barátom. Már csak a temérdek munka miatt is, amit e nagy vállakozásba fektettél, s a kettőnk öröme miatt is, hogy kedvünkre dúskálhattunk a bibliai kincsek közt. Ám meg kell békülnünk a kegyetlen valósággal, mert nem hagyja a Jóisten, hogy arra vetemedjenek a kicsinyek, hogy megleckéztessék a nagyokat, akiket ő maga rendelt föléjük.

Áldásom rád, fiam, és kívánom neked, hogy más vidékeken több szerencsével járj alkotásaiddal! A čubedi plébános mindenesetre nem felejt el egyhamar.

Kelt Čubedben, az Úr 1492-ik esztendejében, szent Erazmus napján.

Fordította Szilágyi Károly