Apáti Kovács Béla
A folyó szelleme

A sivatagi éj nehéz bársonyként zuhant az elcsigázott testére. Úgy érezte, hogy egy lépést sem bír tovább menni. Minden porcikája sajgott a hosszú, végtelen gyaloglástól. De legjobban a szomjúság kínozta. Már legalább két napja nem ivott egy kortyot sem. Érezte nem sokáig bírja. Sehol egy kút, ahol a szomját oltani tudná.

Szomorúan gondolt az elmúlásra. Érezte, ha valami csoda nem fog történi, akkor nincs tovább. Reggel nincs értelme elindulni, céltalanul bolyongani a sivatag homokbuckái között. Úgysem találná meg a kiutat. Pedig nagyon szeretett élni. Előtte még számtalan kitűzött cél lebegett, amit jó lett volna megvalósítani életében. De a sivatag forró pokla pontot tesz az út végére.

Feküdt a meleg homokban , és bámulta az ég milliárd fénylő csillagát. Hűs szellő futott végig a testén, mintha anyja cirógatta volna.

Még pár nappal ezelőtt azt remélte, hogy gyalogszerrel megjárhatja a sivatagot. Nagy összegben fogadott barátaival, remélve, hogy a szerencse mindvégig vele marad. De indulása után két napra vad sivatagi banditák támadták meg. Elvették mindenét. Egy korty víz nélkül engedték neki a sivatagnak. Akkor még örült, hogy legalább életét meghagyták. Azt hitte, sikerül visszamennie a városba, de nem találta az utat. Eltévedt. Már csak abban bízhatott, hogy valaki szembejön vele és kivezeti az unalomig egyforma homokhegyek közül.

Eleinte még reménykedett. De ahogy az idő múlott, a remény is úgy fogyott. Mit meg nem adott volna egy pohár hideg vízért.

Hirtelen különös érzés kerítette hatalmába. Valahogy nagyon izgatott és feszült lett. Legszívesebben felugrott volna, de olyan fáradt volt, hogy nem bírt megmozdulni.

Sivatagban, amint a horizont alá bukik a Nap, úgy lesz dermesztő hideg. A forró pokol fagyos jégveremmé válik. Ez így megy nap mint nap. Ez az éj sem volt kivétel. Előre félt tőle, mert a sivatagi fagyos lehelet az ember velejéig hatol, és őneki alig volt némi meleg ruhája, ami megvédhette volna a hideg elől.

Most mégsem ez aggasztotta. Napok óta a sötétség beálltával különös sejtelmes hangokat hallott. Mintha rekedt emberi hangon valaki monoton szöveget olvasott volna.

Valósággal reszketett, amikor meghallotta. A rekedtes hang egyre közelebbről hallatszott. Hiába kereste a hang forrását a homokdűnék között, sehol sem lelt rá. Mintha a sivatag mélyéről szűrődött volna elő.

A fáradtságtól néhány percre elalélt. Ez nem volt igazán pihentető alvás. Kínzó rémképek gyötörték. Különös alakokat látott, amelyek vigyorogva közeledtek feléje. Megpróbált felállni, és elfutni előlük, de lábai nem bírták el.

Amint kinyitotta a szemeit a rémképek eltűntek, csak a rekedtes hang kísértett tovább.

Érezte nincs egyedül a sivatagban. Mintha rég letűnt korok holt lelkei kísértenének körötte. Semmit nem látott, csak sejtette, hogy az idő múltával egyre többen lesznek.

Váratlanul a talaj megremegett. Eleinte gyönge lökések voltak, majd hirtelen hatalmas hullámzó mozgás szaladt végig a homok alatt. Néhány centire őt is feldobta. Egyszer már átélt egy földrengést, de az egészen más volt. Sokáig nem tépelődhetett ezen, mert feje felett hatalmas fénykoszorú jelent meg, és lassan közelébe leereszkedett bevilágítva az egész környéket. Csodálatos látvány volt. A homok ezernyi színben szikrázott, mintha millió apró gyémánt hevert volna szerteszét.

Egyszeriben elfelejtette a fáradtságot, és kíváncsian nézte a jelenséget. Kis idő elteltével a fénykoszorúból egy ősz hajú, hosszú szakállú öregember lépett elő. Kezében nálánál nagyobb aranyló botot tartott. Lassan, szótlanul elindult feléje. Nem tudta mire vélni a dolgot. Talán csak álmodja az egészet.

- Légy üdvözölve! - köszöntötte az öregember és megállt előtte. Hangja rekedtes és halk volt. Ezt a hangot hallotta éjjelente a sivatagban. Kissé megrettent tőle, de megpróbált nyugodtnak látszani.

- Ki vagy te? - kérdezte félénken, elbűvölve nézve az öregembert.

- Az itteni folyó szelleme.

- Az itteni folyó szelleme? - csodálkozott el, és megdörzsölte a szemét, hogy jobban lássa a jövevényt.

- Igen én a folyó szelleme vagyok. Egykor itt hatalmas, bővizű folyó hömpölygött életet adva a környéknek. Amerre itt a szem ellátott, mindenhol virágzó falvak, és városok állottak. Népeik gazdagok és boldogok voltak. Nem ismerték a szegénységet. Mindenük megvolt, ami a boldogsághoz kellett. De egy nap idegen emberek érkeztek, és mindennek vége lett. Viszályt szítottak a népek között. Iszonyatos háborút robbantottak ki. Évekig öldösték egymást az emberek. De egyik fél sem tudott igazán felülkerekedni a másikon, ezért az idegenek a harcoló feleknek egy csodafegyvert ajándékoztak, mondván, aki előbb felrobbantja azt, az megnyeri a háborút és ő lesz a világ ura. Mindkét oldal boldogan elfogadta a csodafegyvert, mert remélte, hogy általa elérheti a hőn áhított győzelmet az ellenség felett.

Ezeddig még senki nem használt ilyen pusztító fegyvert. Föld az éggel összeolvadt, amikor felrobbant. Óriási szélvihar kerekedett, és az eget sötét felhők takarták el. A koromsötétben ez ember az orra hegyéig sem látott el. Mindenki jajveszékelt, kiabált, ordított. Az utcákon ezrével feküdtek a halottak, de még több volt a sebesült, kiknek a testét a csodafegyver lángja megégette. Valójában senki nem értette mi történt. De mindenki sejtette, hogy eljött a vég, többé e gazdag, gyönyörű vidék sohasem lesz olyan, mint a háború előtt. Azonban azt senki nem merte volna gondolni, hogy amikor hetek múltával eloszlik a sötétség, milyen kép fogadja őket, akik még egyáltalán életben maradtak.

A hosszú éj után csak nehezen jött el a pirkadat. A parkokat, ligeteket, a házak csodaszép kertjeit az épületekkel együtt mind ellepte a homok. A folyó is eltűnt, csak egy halovány mélyedés sejtette az egykor bővizű medret. Az ember hiába kereste benne a vizet, csak homok és homok mindenhol.

Az emberi ostobaság győzedelmeskedett a béke és boldogság felett. Akik átélték a szörnyűségeket, nem volt értelme itt maradniuk, hiszen víz és élelem nélkül reménytelen lett volna számukra az élet.

Az életben maradottak elindultak, és szétszóródtak a világ négy égtája felé. Évek múltával csak egy szép mese maradt fenn országukról, ahol mindenki boldog volt és jólétben élt. Errefele egyes nomád pásztornépek még most is mesélnek róla, de már senki nem hiszi el, és csak mosolyognak rajta. Pedig egykor csakugyan létezett e csodálatos ország ezen a helyen. Most jelenleg éppen a kiszáradt folyó medrében vagyunk. Ha követed vonalát, akkor hamarosan kiérsz a sivatagból, és megmenekülsz. Ne feledd, e folyó valamikor életet adott és táplálta az ittlévőket. Még holtában is azon van, hogy az embereket szolgálja, pedig sokszor az ember kegyetlen és nem érdemli meg. Talán egykor ez a vidék újból felvirágzik, a holt mederben újból hűs, életet adó víz szalad a pajkos kövek között, és a megfáradt vándor lábát simogatja. Ti, emberek, rádöbbentek, hogy jobb békességben élni, mint állandóan háborúzni. Pirkadatkor indulj el, ahogyan tanácsoltam, és vidd el embertársaidnak üzenetem. Mondd meg nekik, azt üzente a folyó szelleme, éljenek békességben, hogy a földgolyó még sokáig fennmaradhasson!

Ahogy az utolsó szót is kimondta az öregember eltűnt, mintha ott sem lett volna. Mindent újból sötétség vett körül, csak a csillagok szikráztak fagyosan fent az égen.

Amint a horizont alján megjelentek a legelső napsugarak sajgó lábaival, szinte testét a homokban fájdalmasan vonszolva elindult a folyó kiszáradt medrében, ahogyan az öregember tanácsolta.

Sokáig ment. Szemei előtt minden összeolvadt, és feje kegyetlenül zúgott a Nap perzselő sugaraitól. De ő csak ment, egy pillanatra se állt le pihenni, mert érezte, ha egyszer megállna, akkor többé nem tudna elindulni.

Egy német sivatagi expedíció lelt rá, és szállította biztonságos helyre, ahol ellátták.

Az orvosoknak, ápolóknak megpróbálta elmesélni a találkozását az öregemberrel, de azok csak mosolyogtak rajta, mert errefele, akinek hasonló kalandban volt része a sivatagban, az mind ugyanezt meséli, hogy az öregnek köszönheti a megmenekülését.

Évek múltával már igazán ő sem tudta, hogy álmodta-e csupán ezt a különös találkozást, vagy valójában megtörtént vele.

KAPOSVÁR, 2001. március 20.